Muzsika 2001. június, 44. évfolyam, 6. szám, 42. oldal
Batta András:
Búcsú Kovács János tanár úrtól
 

A tanítványok nevében búcsúzom Tanár úrtól, értetlenül és készületlenül, mert egy csaknem harmincéves kapcsolatot nem lehet egykönnyen megszakítani, még ilyen szörnyű érvvel sem, mint az elmúlás. Előttem vannak az első órák a Zeneakadémia tizenötös tantermében: egy izguló tanár s a szakmáról még mit sem sejtő, „zöldfülű” osztálya, melynek tagjairól Tanár úr sokkal többet feltételezett, mint amire tudásuk feljogosította volna őket. Sokszor gondolkoztam el azon, miért lépett be Tanár úr óráról órára lámpalázasan hozzánk? Aztán, amikor teltek a tanulóévek és egyre jobban megismertem, rájöttem, hogy Tanár úr zavarba ejtő mértékben tisztel mindenkit: elődeit, tudós és muzsikus kollégáit, s persze mindenekelőtt Monteverdit, Mozartot, Verdit, Bellinit, Rossinit, az egész operairodalmat, amelyet tanított, s bizony még minket is, növendékeket.
A tisztelet mellett különös szemérmesség jellemezte. Legszívesebben elrejtette saját véleményét, hogy ne zavarja a művet, amelyet teljességében és érintetlenül szeretett volna megismertetni velünk. Azt akarta, hogy mi is részesei lehessünk annak az örökös tanulási folyamatnak, ami az ő zenével való kapcsolatát jellemezte. Rendszerint kérdezett, mit gondolunk erről, arról, és - azt hiszem - ő is azt várta, hogy kérdezzük. Beszélgetni szeretett, és nem kinyilatkoztatni. Emlékszem, mennyit tanultam tőle - másokkal együtt - a hangversenyek szünetében. A hatvanas évek közepétől a kilencvenes évekig hivatalból, a Filharmónia művészeti vezetőjeként ott volt szinte valamennyi fontos budapesti koncerten, és úgy tűnt, szívén viseli, mit gondolunk egy-egy művészről, előadásról. Valószínűleg zenekritikusi múltja is hiányzott számára (egy időben remek kritikákat közölt a Magyar Nemzetben), de ilyenkor kibújt belőle a tanár is: úgy érdeklődött, mintha véleményünktől függene a magyar zenei élet alakulása. Olykor csak félmondatokból derült ki, milyen briliáns képességekkel rendelkezik. Hogy betéve ismeri a műveket, hogy remek abszolút hallásával pontosan kontrollálja az interpretációt, hogy mindent elolvasott, amit elolvashatott. Rejtőzködő egyénisége miatt sokszor csak véletlenül derült ki, mennyi mindent tud. Fejében volt Köchel-jegyzék, hangverseny-repertoár, s négyszáz év operáinak zöme legutolsó epizódszereplőig.
Egyszer, amikor már elvégeztem Zeneakadémiát, együtt nyaraltunk Galyatetőn, s ő örült, hogy hozzá szegődtem magányos kirándulásai társaként. Betéve ismerte Mátra turistaútjait, és még azt is tudta, melyik megállóba mikor érkezik busz, ha elfáradnánk. Ez szellemi játék élénkítette és nagy élvezetet szerzett számára. Játékos ember volt, kedvelte technika vívmányait, különösen azokat, amelyek munkáját segítették. Mohón és bámulatosan gyorsan tanulta meg már idősebb korában számítógép fortélyait, s maga akart megküzdeni technika ördögével is.
Az utóbbi években úgy hozta sors, hogy együtt dolgozhattunk, többször meglátogattam. Két nagy kedvencéről, Verdi és Puccini operáiról írt egy általam szerkesztett könyvbe, hibátlan németséggel, olyan tanulmányokat, amelyek ismertetések és kritikák voltak egyben, azzal hamvassággal és felelősséggel, mintha ezek darabok a imént keletkeztek volna, s bemutató után a első kritikus „áll ki értük” közvélemény előtt. Írásban meg tudta magyarázni, hogy miért remekmű remekmű, tévedhetetlen ízléssel, érzékenységgel tapintott rá kompozíciónak azokra mozzanataira, amelyek csak géniusz inspirációjából születhettek meg.
Nehéz magyarázatot találni arra, hogy ilyen nagy tudással és elhivatottsággal miért nem viseli jóval több tanulmány, könyv Kovács János kézjegyét? Miért maradt abba egy mélyreható Figaro-tanulmánnyal (Mozart operái, 1956) és egy magyar nyelven hézagpótló Mozart-dokumentum-kötettel (Mozart breviárium, 1961, 1974) Tanár úr Mozart-kutatása? S Verdi-irodalomban miért nem követte külföldön is többször idézett Zum Spätstil Verdis című tanulmányt (Atti del I° Congresso internazionale di studi verdiani, Parma, 1969) még egy sor másik? Miért maradt egyedül maga területén „Heiliger Dankgesang in der lydischen Tonart” und „Adagio religioso” című referátum (International Musicological Conference in Commemoration of Béla Bartók, 1971), mely már témájánál fogva is tág látókörről és eredeti zenetörténészi gondolkozásról árulkodik? Egy korai Kodály-tanulmányt (Kodály szimfonikus művei, 1958) élete alkonyán intenzív Kodály-kutatás követett, sajnos rövidre szabott idő miatt immár kézzel fogható, nyomtatott eredmény nélkül. Villanások, szilánkok egy befelé sugárzó életműből.
Tanár úr nem volt korának gyermeke. Különösebben nem törekedett sem anyagi javakra, sem társadalmi elismertségre. A utókorral sem sokat törődött, a hiszem, ezt gondolatot túlságosan patetikusnak találta. Zenei hasonlattal élve: megelégedett második pulttal. Talán ezért tudott olyan önzetlen barátja lenni pályatársának, Kroó Györgynek, akivel mintegy ikerré összefonódott ellentétpárként egészítették ki egymást. S amikor hű barát, a örökké tisztelt s elérhetetlennek érzett példakép néhány évvel ezelőtt eltávozott, Tanár úr mélységesen magára hagyatva érezte magát. Vajon sikerült-e enyhítenünk ezen magányon? Azt hiszem, lelkiismeret-furdalás sokunkat elkísér majd. S bár tudjuk, Tanár úr ezt sem követeli meg tőlünk, hadd tegyünk ígéretet, hogy szakmánk egyik utolsó gentlemanje nem távozott el nyomtalanul!