Igényesen szerkesztett koncert színhelye volt március 26-án a Rádió Márványterme.
Az est a 20. század második felének magyar dalterméséből válogatott, Derűt
dalolnék címmel. A szerkesztő ügyelt az egyensúlyra: törekvése az volt, hogy
a programban egyformán helyet kapjon múlt és jelen, megszólaljon már eltávozott
szerző, ma is közöttünk élő idősebb komponista, a középgeneráció és a legfiatalabbak
képviselője. Újra találkoztunk rég nem hallott művekkel, és elhangzottak ősbemutatók
is. A programon vörös fonálként húzódott végig egy irodalmi ösztönzést jelző mozzanat:
a Radnóti-versek inspiráló erejének meghatározó szerepe. Radnóti Miklós tragikus
sorsa és költészetének szelíd, színgazdag világa a jelek szerint kezdettől napjainkig
változatlan ihletéssel szolgál kompozíciók forrásaként a legkülönbözőbb alkatú
és iskolázottságú magyar zeneszerzők műhelyében.
Közös nevezőnek tekinthettük a valamennyi műsorszámban közreműködő (s a programot
összeállító) Virág Emese személyét is. A rendszeres hangverseny-látogató
az utóbbi években megfigyelhette, hogyan vált ő zongorajátékosként és korrepetitorként
a kortárs magyar dalrepertoár előadói kultúrájának egyik kulcsfigurájává. Hangszeres
biztonságát, kamaramuzsikusi alkalmazkodóképességét számos koncerten és hanglemezfelvételen
bizonyította, produkcióinak hitelét pedig jelzi, hogy jó néhány kortárs zeneszerző
bízta már rá művének ősbemutatóját. Virág Emese ezúttal két pályakezdő énekesnő:
Gál Gabriella és Miks Adrienne partnereként lépett pódiumra. Mindkettejük
teljesítményét vokális biztonság és érett előadásmód jellemezte. Egyenletes volt
tehát az est interpretációs és technikai színvonala - ezt a körülményt kihasználva
beszámolómban nem foglalkozom a produkciók részleteivel, inkább magukat a műveket
igyekszem röviden jellemezni.
Kadosa Pál Három Radnóti-dala 1961-ben keletkezett: mindhárom kompozíció
ma is frissen és élettelien hat. A Tél című dalban az ábrázolásmód plaszticitása,
a Balladában az expresszív láttató erő, míg a Két karodban című
vers megzenésítésben az álomszerű atmoszféra kelti fel a hallgató figyelmét. (A
megszólaltatást akár emlékeztetőként is értékelhettük: két év múlva, 2003 szeptemberében
lesz Kadosa születésének centenáriuma, s mindössze tizennyolc esztendeje annak,
hogy a zeneszerző 1983-ban meghalt, életműve azonban teljesen eltűnt a hangversenyprogramokról.)
Farkas Ferenc szintén Radnóti-költeményre komponálta (1948-ban) Virágénekét:
a dal érzékeny neoklasszicizmusa, finom színei és lágy harmóniái jól érvényesültek
a Kadosa-kompozíciókat is tolmácsoló Gál Gabriella tolmácsolásában.
Éles váltással más világba vezetett a dalszerzőként rendkívül termékeny VAJDA
JÁNOS ősbemutatóként megszólalt három Paul Celan-megzenésítése, melyet a szerző
Psalm - Zsoltár - címmel rendezett csokorba: érdekesnek találtam a merészséget,
amellyel a szerző az első két kompozíció, az Ich kenne dich és a címadó
Psalm számára más stiláris közeget választ, mint amely a záródarab, a Blume
zenéjét meghatározza. Az előbbi kettő fátyolos harmóniái a dúr-moll viszonyítási
rendszerben mozognak, az utóbbi azonban a maga töredezettségével, szaggatottságával
sokkal korszerűbb. De a stílusokat szabadon váltogató posztmodern zenében ilyen
éles cezúra sem meglepő. Miks Adrienne érzékenyen elevenítette meg Vajda Celan-vízióit.
(A ciklusból két dal: az Ich kenne dich és a Blume hangzott fel
ősbemutatóként.)
SZALAI KATALIN fiatal zeneszerző, a pályakezdők közül való. Nem tudom, véletlenül
tette-e, vagy éppen tudatos utalásnak, netán hommage-nak kell tekintenünk, hogy
most bemutatott művében olyan inspirációs forrásból merít, amelyet idősebb pályatársa
már megzenésített: Farkas Ferenc 1956-ban szopránra és tenorra, valamint zongorára
vagy kamarazenekarra már megkomponálta Radnóti Naptár-ciklusát - ezt tette
most Szalai Katalin is a December, November, Május, Július, Április és Január
című dalban. Feltűnően biztos kézzel megírt kompozícióinak stílusát és hangvételét
egyfajta kortársi impresszionizmusként jellemezném - a megzenésítésekben fontos
szerepet játszik az ábrázoló szellem, az illusztrativitás, ami a sorozatnak sajátosan
képeskönyvszerű jelleget ad.
Az első rész zárószáma voltaképpen már a hangverseny második szakaszát előlegezte.
SOPRONI JÓZSEF zeneszerzői pályája kezdetén, 1962-ben komponálta Három Radnóti-dalát,
melyet most Miks Adrienne előadásában újra hallhattunk. A szünet utáni műsorrészben
Soproni egy új sorozata, a Lator László verseire komponált Hét dal ősbemutatóját
keretezte KOCSÁR MIKLÓS két dalciklusa, a Tóth Árpád verstöredékeit megzenésítő,
szintén első ízben közönség elé került Fájva szeretni, és a hangverseny
zárószámaként megszólaltatott Két Radnóti-dal. Kocsár és Soproni dalai
markánsan képviselnek egy-egy zeneszerzői gondolkodásmódot. Kocsár e dalokban
mesterien bánik az egyszerűség örökké érvényes alkotói eszközével: a prozódia
nála mindig a nyelv hajlamait követi, a melódiavilág, a dal tagolódása is keresetlenül
természetes. A hangzás szellős, a komponálásmód alapelve, hogy a zeneszerző kevés
eszközt használva fejti ki mondandóját. Soproni is visszatalált az eufónia eszményéhez
az utóbbi évtized dalaiban, ő azonban a bonyolultabb közelítésmód lehetőségét
sem adja fel; Lator-megzenésítéseiben nem annyira egy egységes stíluseszmény jelenlétét
érezhetjük meghatározónak, mint inkább azt az alkotói szándékot, amely minden
egyes dalban a kiválasztott költemény által sugallt hangulati lehetőségeket törekszik
egyedi eszközökkel kibontani. Általános jellemzője a hét Lator-dalnak a textúra
sűrűsége, sőt olykor telítettsége, a zenében megnyilvánuló izgalom, a ritmika
aprózó mozgása. Ezen belül persze változó a hangvétel: az Emlékezz hát
fő eszköze a fűtött-nyugtalan deklamáció, az Áhítat már-már az egyszerű
parlando hangján szólal meg, míg az Emlékeidből eltűnök scherzando-hanggal
és madrigalizmusokkal lepi meg a hallgatót. Kocsár dalaival kapcsolatban olyan
megjegyzés kívánkozik a kritikus tollára, amely egyszerre stiláris és filológiai
természetű: a két elhangzott mű közül csak a Fájva szeretni dalai újak,
a Két Radnóti-dal keletkezési éve 1956. Ahogyan az elmúlt évtizedek komponálásmódját
felevenítő zeneszerzők között manapság szinte általános, a kétféle hang között
nem is olyan nagy a különbség, mint gondolnánk: ha valakit nem figyelmeztetnek
a két mű keletkezési ideje közötti távolságra, akár azt is hihetné, egymás szomszédságában
születtek.
|