Muzsika 2000. július, 43. évfolyam, 7. szám, 42. oldal
Csengery-Farkas:
Hangverseny
 

Újabban divat hangversenyeknek címet adni. Ha a BUDAFOKI DOHNÁNYI ERNŐ SZIMFONIKUS ZENEKAR hódolna e szokásnak, könnyen találhatott volna mottókat évad végi koncertjéhez: "fiatalok egymás közt"; "Brahms és Schoenberg". Az est két vonós szólistája a pályakezdők közül került ki, s a karmester is az ifjabb muzsikus-évjáratokat képviselte. Átgondolt műsortervezésre utalt a két kiválasztott mű: a súlyos-meditatív Kettősverseny (1887) az érett Brahms kései pályaszakaszát reprezentálja, a markáns-energikus g-moll zongoranégyes (1861) a fiatal zeneszerző műve. 1937-ben, pár évvel Los Angeles-i letelepedése után ez utóbbiból készített Arnold Schoenberg egy ritkán felhangzó, ám annál tanulságosabb nagyzenekari átiratot.
A Kettősverseny hegedűszólóit NEMES ILDIKÓ, a Budapesti Fesztiválzenekar tagja, csellószólamát a Rádió legutóbbi gordonkaversenyén győztes FENYŐ LÁSZLÓ játszotta. Mindketten telt és erőteljes, tartalmas hangon, markáns karakterizálással, dinamikusan muzsikáltak - igaz, kettősük a nyitó Allegróban ritmikailag olykor kissé elnehezült, az Andantéban pedig úgy éreztem, lehetne az előadásmód kitárulkozóbb, líraibb is. Tetszett viszont a Vivace non troppo markáns tempóértelmezése és lendülete, amely ezúttal megóvta a finálét gyakori betegségétől, a sleppeléstől. Itt ismét figyelmet keltett a két szólista hangzásigénye. Amit a muzikális duó teljesítményéből kisebb-nagyobb mértékben mindvégig hiányoltam, az a műhöz illő, valóban kamarazenei magatartás: a fokozott egymásra-figyelés, amely a dallamokat egy zenei párbeszéd részeként értelmezi.
Az est karmestere, VAJDA GERGELY erőteljesen kézben tartotta a versenymű formáját - egyetlen bíráló észrevételem a nyitótétellel kapcsolatban fogalmazódhat meg: itt úgy éreztem, mintha a nagy cezúrákhoz érve veszített volna feszültségéből, "leült" volna az előadás. A tuttik néha nyersen szóltak - egyébként azonban elégedett lehetett a hallgató a Dohnányi Ernő Szimfonikus Zenekar hangzáskultúrájával: az együttes már jó ideje sokkal pallérozottabban szólal meg, mint egy szokványos "ifjúsági" társulat.
Izgalmas élmény Schoenberg Brahms-olvasatával találkozni. Más korban élt elődjük művét hangszerelve meg (vagy át), a zeneszerzők két kínálkozó lehetőség közül választanak. Az első a historizálás, a mi lett volna, ha... gondolkodásmódja. Mi lett volna, ha Brahms ugyanabból a zenei matériából, amely a g-moll kvartettben zongorán és három vonós hangszeren bontakozik ki, nagyzenekari opuszt fogalmaz? Amennyiben a zeneszerző így teszi fel a kérdést, "korhű" hangszerelést kell készítenie, vállalva az időutazást, melynek során megpróbál elődjére jellemző hangzáskombinációkat, szakmai fogásokat rekonstruálni. A másik lehetséges elképzelés azt kutatja, mit mond a régi kompozíció egy újabb kor emberének: ez az átdolgozói módszer az előzővel ellentétben elveti a stílusgyakorlatszerű hitelesség igényét, és a maga szuverén ízlése szerint öltözteti át a mesterművet. Bár Schoenberg egy 1939-ben írt levelében azt állítja, hogy a munka során feltett szándéka volt "szigorúan megmaradni Brahms stílusában, és nem menni tovább, mint amennyire ő maga ment volna, ha még élne", eljárásában mégis az az érdekes (és megfigyelésem szerint - igen helyesen - Vajda Gergely vezénylése is ezt hangsúlyozta), hogy tartózkodik a radikális döntéstől: vegytisztán egyik magatartásformát sem választja, átdolgozásában inkább a kettő elemei keverednek. Hangszerelésének hallgatója számos olyan részletre figyelhet fel, amely egyértelműen a hitelességre törekvés ambíciójáról árulkodik, más szakaszokban azonban már a hangszerválasztás is az újszerű megoldások felé mutat (gondoljunk csak a xilofon és általában az ütőhangszerek hangsúlyos szerepeltetésére). Különösen érdekes Schoenbergnél a hangszerelésen túl a műfaji metamorfózis: az a sajátos átalakulás, amelynek eredményeképpen a kamaramű új változatában négytételes szimfóniaként áll előttünk. Vajda Gergely hangsúlyozta a mű erejét és lendületét, a zenekar pedig lelkes és igényes partnerként támogatta abban a törekvésében, hogy a partitúra különleges színgazdagságát is felmutassa. (Május 9. - Zeneakadémia. Rendező: Budafoki Dohnányi Ernő Szimfonikus Zenekar)

Ellentétben az előzővel, a következő hangversenynek valóban címet adtak szervezői: Éjszakák és románcok - ez állt a WEINER-SZÁSZ KAMARA-SZIMFONIKUSOK tematikus estjének szórólapján. Azt hihetnénk, a műsor csupa szerenádot tartalmazott - nos, korántsem. Igazi szerenádmuzsika csupán egy szólalt meg ezen a koncerten: Mozart Kis éji zenéje. Weiner Leó és Richard Strauss egytételes románcai lírai hangulatdarabok, szólóhangszer (cselló, hárfa) által megjelenített, érzelmesen kitárulkozó protagonistával; Schoenberg Verklärte Nachtja pedig minden, csak nem szerenád: a művet inspiráló Dehmel-versben a Férfi és a Nő az emberi értékrend egyik alapkérdéséről folytat párbeszédet a csillagos ég alatt. Végül Mahler Adagiettója egy nagyobb ciklikus mű, az 5. szimfónia lassú tétele, amelyet önállóan is szokás megszólaltatni mint hangzó jelképet, szavak nélküli tanúságtételt a humanizmus mellett.
Szép műsor - kicsit laza szerkezetű, de mégsem csapongó: logikája és íve van. Különlegességet is felmutat: Richard Strauss 1883-ban komponált F-dúr románca, mint megtudtam, most első ízben hangzott el magyarországi koncertteremben. Ami pedig a kivitelezést illeti, a hangversenyt az évad egyik legszebb élményeként őrizhetjük meg emlékezetünkben. A karmester, a Ferrara- és Celibidache-tanítvány holland MATHIS DULACK évek óta kapcsolatban áll a Weiner-Szász Kamara-szimfonikusokkal: magam először 1998 februárjában, Haydn kétfelvonásos zenei bohózata, a L' infedeltà delusa hangverseny-előadását hallgatva találkoztam először együttműködésük eredményével. Dulack kitűnő muzsikus, és a jelek szerint tökéletesen sikerült megtalálnia a közös hullámhosszt Szászné Réger Judit neveltjeivel. Mozdulatai elegánsak és takarékosak, lényegre törők és információgazdagok. A tempókról, karakterekről, dinamikai és színárnyalatokról határozott elképzelése van. És a zenekar? Ezen a hangversenyen egészen kitűnő formában játszott: olyan tartalmas, ám ugyanakkor szellős, mindig áttekinthető hangzást, olyan tiszta intonációt és pontos technikai kivitelezést, amely teljesítményüket ezen az estén jellemezte, bátran állíthatom, az egész 1999/2000-es évad folyamán egyetlen hazai kamarazenekartól sem hallottam.
Dulack vezényletével a zekenar az agyonnyúzott Kis éji zenét minden rárakódott sallangtól megszabadította: a mű könnyedén, frissen és eredetien szólalt meg. Ki kell emelnem a Romanze feliratú Andantét, amelyet ez az előadás nem szokványos "lassú tételként", inkább kecses rokokó táncként, finom léptű balettzeneként értelmezett. Vitamin-injekciót kapott a Menuett is, amely igen élénken, már-már scherzóként lüktetett, s ezért - az untig ismert elnehezülő, túl sok hangsúllyal megterhelt előadások után - itt csak az ütemek első negyedeire került nyomaték, amitől szinte szökellt a tétel. Elismerést érdemel a Megdicsőült éj nagyformájának tudatos felépítése: az arányos, tiszta és dinamikus előadás, amelyben fokozatosan szabadult fel a szenvedély, s amelyben egyszerre sikerült érvényesíteni a gesztusok súlyát és mozgékonyságát. A műsor végén az Adagiettót ihletett és szép: megrendült s egyben megrendítő tolmácsolásban hallottuk. A beszámoló végére hagytam azt a két művet, amelyben PERÉNYI MIKLÓS is pódiumra lépett. Weiner Románcában a hárfaművész FELLETÁR MELINDÁ-val kettőst alkotva, Strauss azonos műfajmegjelölésű kompozíciójában a fúvósokkal bőségesen kiegészített zenekar magányos szólistájaként formálta meg dallamait - nem csupán beszédesen és érzelemgazdagon, de mint legtöbbször, most is azzal a mélyről fakadó természetességgel, amely az eszköztelenül játszó, nagy színészeket juttatja eszünkbe. Akárcsak ők a szerepüket, Perényi sem "csinálja meg" a tagolást, a dinamikai árnyalást, a hangsúlyokat. Amit tesz, több (mert kevesebb): a zenével együtt és a zene által lélegzik. Nem előadja, hanem megéli: eggyé válik vele. (Május 11. - Zeneakadémia. Rendező: Weiner-Szász Kamarazenei Műhely Alapítvány)

A kritikus gyakran hálát ad sorsának: milyen nagyszerű, hogy annyi remek hangversenyen lehet jelen - azt végzi napi munkájaként, ami másnak ünnep, élvezet: zenét hallgat és véleményt mond róla. Máskor azonban a költővel kiált: jóságos ég, be ronda pálya! Helyzetét olyankor látja ily sötéten, mikor legszívesebben felállna a koncerttermi székről, hogy hazamanjen - akár egy tétel kellős közepén is, de legalább taps alatt vagy a szünetben. Hiszen amit hall, silányság, írni róla nincs mit, de mégis kell. Mennyire irigyli ilyenkor a szerencséseket, akik valóban felállhatnak és távozhatnak!
Az idei Budapesti Régizenei Fórum nyitóestjén, az ENSEMBLE BAROQUE DE NICE hangversenyén volt kit irigyelni - jó páran akadtak, akik a szünetben úgy vélték: elég ennyi GILBERT BEZZINA koncertmester és muzsikustársai hangicsálásából. Szó ami szó, ritkán fordul elő, hogy egy muzsikuscsoport, melyet szakmai tudása és előadói ihletettsége legfeljebb arra hitelesít, hogy szűkebb pártiájában, a rokonaival megtöltött vidéki művelődési központok pódiumán álljon közönség elé, bátran külföldi fellépést vállaljon s a "nemzetközi mezőny" képviselőjének szerepében tetszelegjen. Kiváltképp a historikus előadópraxis területén veszélyes az effajta önbizalomtúltengés, hiszen itt hitelrontással ér fel. A korhű interpretáció elveit és gyakorlatát még nem is oly rég ádázul vitatta a szakma. Mindazok, akik tagadják e gondolkodásmód létjogosultságát, csak arra várnak, hogy ilyen és hasonló koncertek után ítéletet mondhassanak: lám, az szegődik el historikus zenésznek, aki tehetségtelen, nincs zenei érzéke és képtelen tisztességesen játszani a hangszerén.
Bezzináék a Bach-évforduló örömére nem kisebb zeneszerzőn: Johann Sebastianon kísérleteztek. Az első részben hallottuk a C-dúr zenekari szvitet (BWV 1066), az Ich habe genug kantátát (BWV 82) és a d-moll kéthegedűs versenyt (BWV 1043), a szünet után pedig az A-dúr oboa d'amore-concerto (BWV 1055) és a Kreutzstab-kantáta (BWV 56) került terítékre. A lassú részletekben a zenekar basszusa vonszolódik, gyors tempójú tételekhez érve a vonósjáték nélkülözi a feszességet, nincs benne lendület, a ritmusa lötyög. A fúvósok, ha lehet, a vonósoknál is rosszabbak: mereven botladozó játék, fahang, lyukas dallamvonalak és gikszerek sokasága. Teremtőm, ez az oboás (CHRISTOPHE MAZEAUD) fog szólózni a második részben? - hitetlenkedtem a C-dúr szvitet hallgatva. Nos, ő szólózott, technikai és zenei szempontból egyaránt bizonyítva e szerepkörben való illetéktelenségét. A kettősverseny sem hozott kellemesebb perceket: Bezzina és társa, JEAN-MARIE GUIAUME salakos hangon, hamisan nyűtte végig a három tételt. (Kettejük közül kétségtelenül Bezzina a jobb - bár a fogalmazás talán így volna helyes: kevésbé rossz...) A hangverseny valamennyi résztvevője közül a két kantáta énekese, PHILIPPE CANTOR nyújtott leginkább elfogadható teljesítményt. Ő korántsem felkészületlen, nem énekel hamisan - igaz, basszusa olykor kissé nyers. Produkcióinak csupán egy a baja: a mindent szürke lepedékként beborító középszerűség és érdektelenség. Szinte jelképesnek érzem, hogy az énekszólók hosszú, melizmatikus dallamai ezen a koncerten legtöbbször úgy hatottak, mint egy-egy véget nem érő ásítás. (Május 23. - Zeneakadémia. Rendező: Filharmónia Budapest Kht.)

Az utóbbi időben a budapesti hangversenyélet valósággal felfedezte önmaga számára MICHAEL COLLINS művészetét. Az angol klarinétos először tavaly februárban, a Liszt Ferenc Kamarazenekar meghívására Mozart versenyművének (K. 622) szólistájaként lépett fel a Zeneakadémián, majd novemberben - ismét Rolla János és muzsikustársai ösztönzése nyomán - immár együttese, a London Winds tagjainak társaságában tért vissza. Legutóbb ismét szólista szerepkörben hallhattuk - ezúttal a NEMZETI FILHARMONIKUSOK estjén.
Meglepetten vettem tudomásul, hogy a műsoron ismét a Mozart-koncert szerepel. Kétségtelen, hogy a klarinét repertoárja viszonylag szűkös, nem mérhető a hegedűéhez, de még a fuvoláéhoz sem. Bizonyos azonban, hogy egy szólista legalább tízszer visszatérhet egy városba anélkül, hogy újra ugyanazt a darabot kellene elővennie. Zenekarkíséretes klarinétművet Mozarton kívül komponált még többek közt Stamitz, Weber, Spohr, Debussy, Richard Strauss, Busoni, Hindemith, Milhaud, Copland, Lutoslawski, Penderecki - s ez csupán hevenyészett lista... Ha egy muzsikus ad magára, alig több mint egy év múltán nem játssza megint ugyanazt külföldi közönségének. Márpedig Collins hangszerének sztárja, aki olyan partnerekkel lép fel és készít lemezeket, mint Gidon Kremer, Chantal Juillet, Joshua Bell, Martha Argerich. Ráadásul az utóbbi évtizedek arrra is megtanították a klarinétosokat és a közönséget, hogy a Mozart-koncert kedvezőbben érvényesül az áttetsző faktúrájú, könnyed mozgású kamarazenekar, mint a csökkentett létszámú, ám játékmódjában elkerülhetetlenül nagyzenekari gesztusokat hordozó szimfonikus együttes kíséretével.
Csalódottságomat fokozta, hogy a három tételben előrehaladva nyilvánvalóvá vált: Collins játéka eztúttal nemhogy többletet nem nyújt tavalyi produkciójához képest, de inkább kevésbé inspiráltnak nevezhető, köznapi teljesítmény. Persze ne tévesszük el az arányokat: amit Michael Collins esetében a hétköznapok teremnek, arról más, csekélyebb tehetséggel megáldott klarinétos egy életen át mint vágyai netovábbjáról álmodik. A nyitó Allegro így is választékosan, a kollokviális beszédmód elaganciájával hatott, harmonikus kiegyenlítettséggel énekelt az Adagio, a rondó pedig életkedvet, humort, ritmikai energiát árasztott. Collins mint máskor, most is fölényesen uralta hangszerét, hallgatóit ismét megörvendeztetve a dallamok érzékeny dinamikai árnyalásával. Mi hiányzott tehát? A valóban személyes előadásmód - az ihletett, jellel jelölt produkció hasonlíthatatlan bensőségessége.
A zenekart az eredetileg meghirdetett műsortervben szereplő Varga Gilbert helyett Németországban működő osztrák kollégája, PETER SCHROTTNER vezényelte. Amilyen keveset tudtam meg életrajzáról, éppoly sovány információval szolgált egyéniségéről vezénylése. Mozart versenyművében ugyanazt a korrekt, rutinos teljesítményt nyújtotta, mint második részt kitöltő Nielsen-mű, a 3. szimfónia előadásakor. Utóbbi semmilyen szempontból sem illik a Klarinétversenyhez - alighanem helyesebb lett volna máskor, más párosításban megszólaltatni. Magát a szimfónia műsorra tűzését azonban nem kifogásolhatja a kritikus, inkább üdvözölnie kell. Az északi romantika szerzői szinte teljesen hiányoznak a hazai koncertéletből: Grieg, Nielsen, Sibelius műveit olyan közönnyel ignorálja a magyar koncertipar, hogy a legapróbb törlesztés is hasznos. Nem mintha a 3. szimfónia remekmű volna - korántsem az. De az európai zenéről alkotott teljes képhez az északiak ismerete is hozzátartozik, hasznos tehát, ha e szerzők művei is felcsendülnek olykor-olykor Budapest koncerttermeiben. Nielsen 3. szimfóniája széles szimfonikus vászonra fest, a dallami invenciót erőteljes hangzással és egy különleges ötlettel igyekezvén pótolni: a lassú tételben két szólista (ezúttal: ÓHEGYI FILORETTI és EGRI SÁNDOR) szövegtelen éneke színezi vokális árnyalattal a szimfonikus palettát. A nyitótétel hallgatója Brahms és Csajkovszkij hatását véli felfedezni, ám a lassúban nyilvánvalóvá válik, hogy Wagner és Mahler befolyása az, ami e műben igazán fontos. Megerősíti ezt a finálé egyértelmű hivatkozása a Mesterdalnokok nyitányára. (Május 24. - Zeneakadémia. Rendező: Nemzeti Filharmonikusok)

Csengery Kristóf

Alexander Agricola (1446-1506) neve a legtájékozottabb hazai muzsikusok, zenetörténészek vagy zenebarátok számára is olyasféle zenetörténeti adat csupán, amelyhez mindezidáig nem kapcsolódott semmiféle hangzásélmény. A zenetörténet-könyvek lapjain vagy lexikonokban találkozhattunk vele, s a XV. századi vokális polifónia nagy mestereinek vonulata mellett öntudatlanul is elkönyveltük a "futottak még" kategóriájában. Bali János, aki az A:N:S kórus élén folytatja szívderítően szisztematikus felfedezőútját a XV. század zenéjében, Ockeghem és Obrecht beható tanulmányozása után most Agricola művészetéről fújta le egyetlen lélegzettel sok-sok évszázad porát. Mert túlzás nélkül állíthatom, immár tudom, ki volt Alexander Agricola, és sejtem, hová kell elhelyeznem kortársai között, noha Bali János két Agricola-koncertje közül csak a másodikat hallottam. Agricola azon mesterek közé tartozik akit intellektusa és hallásmódja szívesen csábít járatlan utak, feltöretlen mezsgyék felé. Meghökkentő kadenciái, látszólag parttalannak tetsző, megjósolhatatlan kimenetelű szekvenciális szólamvezetése, teljesen előkészítetlenül felbukkanó dallami és hangnemi kitérései belépőt biztosítanak számára a zenetörténet extravagánsainak klubjába. Ő volt a XV. század Philipp Emanuel Bachja. Természetesen meghallható, megérthető az a nagyságrendi különbség is, amely közte és például egy Josquin klasszikusan kiegyensúlyozott művészete között fennáll. Mégis, Agricola érdes, olykor szinte bizarr zenéje, amelyet Bali János joggal hasonlít a szürrealizmushoz, több intellektuális csemegénél vagy tanulságokkal szolgáló, új távlatokat nyitó zenetörténeti kirándulásnál: érzéki élménynek sem utolsó.
Már nem először csodálkozom rá Bali János muzsikus-kvalitásaira, mégis újra meg újra lenyűgöz a ragyogó intellektus által megvilágított, rendkívül elmélyült anyagismeretből forrásozó és mindig meggyőző muzikalitás, amellyel eligazodik a XV. század még mindig terra incognitának számító területén. Különösen formaérzéke örvendeztet meg: hibátlanul megválasztott tempói, a nagy formai egységekre és azok egyensúlyára magabiztosan rátaláló interpretációja szemünk előtt húzza fel pompás épületekké Agricola kompozícióit is. Ritkán tapasztalható érzékletességgel éltem át például a Missa Malheur me bat egységes nagyformájának megvalósulását. (Ezt az élményt az a tudat sem kisebbíti, hogy az egyes misetételek eredeti liturgikus kontextusukban természetesen nem egymás után hangzottak fel.) Erről a lendületes pályáról Balit soha nem térítik le egyes részletek manierista túlhangsúlyozásai - holott számos régizenész szívesen enged az efféle csábításoknak, és Agricola művészete éppenséggel bőven kínálna lehetőséget a kuriózumokban való öncélú élvezkedésnek. Bali úgy mutatja fel ezeket a sajátos vonásokat, hogy közben nem téveszti szem elől a kompozíció egységét. Vezénylésmódjában felfedezhető zeneiségének egyik fontos gyökere, a Schola Hungaricában szerzett tapasztalatok ihlető hatása, de mindez nem puszta reprodukció, hanem egy érett muzsikus személyiségen átszűrt élményanyag alkalmazása, egy olyan egyéniségé, aki a logosz erejét és a kifinomult érzékenységet ötvözni tudja a világ dolgaira való gyermeki rácsodálkozással.
Ami az A:N:S kórus Agricola-előadásának gyengéje, abban Bali János aligha hibás, mert ez az egyes tagok "magánügyének" szféráját érinti. A hangzásról van szó, amely koránsem egységes: van, aki magabiztos, gondos iskolázottságra valló vocéval énekel, van, aki karakterisztikus, egyedi hangszínét nem gondozza lelkiismeretes kertész módjára, s akad, akit kiváló zenei érzéke és tapasztalata lendít át a technikai buktatókon. Az igazat megvallva akkor és ott - a Bali által irányított zenei folyamat szellemi és érzéki örömében megmártózva - kevéssé zavartak ezek a fogyatékosságok, mint ahogy az sem zökkenthetett ki ebből az euforikus állapotból, amikor egy-egy énekes néhány pillanatra utat tévesztett a gazdagon burjánzó polifónia rengetegében. Utólag visszatekintve, mégis kár, hogy az egységes hangképzés és a problémátlanná csiszolt technika nem társult ehhez az interpretációhoz, mert véleményem szerint csupán ez az egyetlen fogyatékosság, amely elválasztja a produkciót a világszínvonaltól. (Május 28. - Kiscelli Múzeum. Rendező: Reneszánsz Alapítvány, Kiscelli Múzeum, a Fővárosi Közgyűlés támogatásával)

Farkas Zoltán

Egy héttel az Ensemble Baroque de Nice hangversenye után, a Budapesti Régi Zenei Fórum záróestjén az angol PURCELL QUARTET adott újabb Bach-estet. Ez a koncert nem okozott ugyan egyértelmű csalódást, de nem is váltotta valóra a hozzá fűzött reményeket. Sokan várták a kiváló szoprán, Nancy Argenta újabb budapesti vendégszereplését - ő azonban egy nappal a hangverseny előtt, betegség miatt lemondani kényszerült fellépését. Helyette JULIA GOODING énekelt SUSAN BICKLEY, CHARLES DANIELS és STEPHEN VARCOE társaságában, megmentve a G-dúr (BWV 236) és a g-moll (BWV 235) mise előadását. A két egyházi művet egy-egy concerto előzte meg: az első rész élén a D-dúr (BWV 1054), a szünet után az f-moll (BWV 1056) csembalóverseny hangzott el.
A D-dúr koncert nyitótételét hallgatva még úgy hittem, a csembalista ROBERT WOOLEY és a CATHERINE MACKINTOSH vezetésével hozzá csatlakozó, nagybőgővel kiegészített Purcell Quartet magas színvonalú, felfedező szellemű előadással örvendezteti meg magyar hallgatóit: erre engedett következtetni a nyitó Allegro jóleső tárgyilagossága és energiája, a sok röviden, szárazon játszott hosszú hangjegyérték - általánosságban az az értelmezés, amely megszabadította a tételt minden "barokk" nehézkességtől és ünnepélyességtől. Technikailag és szellemileg egyaránt friss, mozgékony kamarazenélés ígéretét fogalmazta meg a tétel. Jó benyomást keltett az Adagio is, a maga (ahogy a muzsikus zsargon fogalmaz:) "menős" tempójával - ám a fináléhoz érve kiderült, hogy Wooley és a Purcell Quartet tagjai az első két tételben lényegében mindent elmondtak, ami a Bach-versenyművekről eszükbe jut. Nyilvánvalóvá vált, hogy az együttes egyfajta sztereotíp gondolkodásmód helyett egy másfajta sztereotípiát képvisel: historizmusa az Aufführungspraxis néhány tucatnyi fogásában összegezhető. Kellemes hangulatú, konszolidált kivitelezésű, de nem különösebben érdekes előadásban szólalt meg a D-dúr koncert hátralévő része, s ezt a papírformát ismételte meg az f-moll csembalóverseny is. Hogy csupán egyetlen példát idézzek: a Largo vallomásos recitativója, a barokk hangszeres zene egyik legszemélyesebb hangú megnyilatkozása most hűvös távolságtartással józanította ki hallgatóját.
A misékben kísértett az egy héttel korábbi koncert rossz tapasztalata: gyengélkedtek az oboák, a hegedűk intonációja csúszkált, olykor a basszus is tétovázott. A két férfi énekes közül Charles Daniels és Stephen Varcoe tónusa sápadtnak tűnt - hangmatéria tekintetében a tenort helyezném a basszus elé, Varcoe azonban (ellentétben a tenor olykor lirizáló, finomkodó előadásmódjával) kifogástalan, korrekt karakterizálással énekelte szólóit. (Mint historikus előadásokon oly sokszor, a négy vokális közreműködő párhuzamosan látta el a kórusénekesek és a szólisták feladatkörét). A két hölgy produkcióját mindvégig kiegyenlítettebbnek és magasabb színvonalúnak éreztem, mint a férfiakét. Susan Bickley mind vokális, mind zenei szempontból abszolút megbízható teljesítményt nyújtott - ami pedig Julia Goodingot illeti, a négy énekes közül sajátos módon éppen őt, a beugrást vállaló szopránt értékeltem legtöbbre: szólóit mozgékony ritmizálással és intelligens frazeálással, pontosan és tisztán adta elő.
Összefoglalóan a két mise tolmácsolásáról ugyanazt mondhatom, mint a csembelóversenyekéről: alapjaiban átgondolt és többnyire lelkiismeretesen kidolgozott előadásokat hallottunk, számos szép pillanattal - csak épp mindenközben újra és újra feltűnt egyes szakaszok rutinszerű, ihlettelen megszólaltatása, némi slendriánsággal fűszereve. Ami ez utóbbit illeti, ismét egy konkrét példa: a vokális előadógárda nem tartotta szükségesnek, hogy a latin szövegejtés elvei és gyakorlata terén közös nevezőt alakítson ki. E téren ki-ki "a maga útját járta" - ezért hallhattuk a tenoristától, hogy tu zolusz zanktusz.... (Május 30. - Zeneakadémia. Rendező: Filharmónia Budapest Kht.)

Idén ünnepli fennállásának tizedik évfordulóját a Nemzetközi Gyermekmentő szolgálat. Mint közismert, KOCSIS ZOLTÁN minden május 30-án (születésnapján) az Edvi Péter által létrehozott testület javára ad jótékonysági hangversenyt. A jubileum tiszteletére az idei koncert különleges külsőségek között zajlott: az est élén négy ünnepi beszédet is meghallgatott a közönség (Göncz Árpád, Kövér László, Kuncze Gábor, Edvi Péter). A köszöntőket követőn azonban a zene vette át a főszerepet (a koncerten, mivel annak időpontja egybeesett a Purcell Quartet fellépésével, nem lehettem jelen, beszámolóm alapja hangfelvétel).
Mozart c-moll fantáziáját (K. 475) Kocsis a tartás és a kiegyenlítettség jegyében formálta meg: a lassú bevezetést az előadás minden drámaisága ellenére mértéktartás uralta - később, a dúr szakaszban persze a líra is méltó szerephez jutott. A fantázia gyors, virtuóz részében azután kibontakoztak az indulatok, Kocsis zongorázásában azonban a teljes mű során a plasztikus billentés és karakterizálás fegyelme maradt meghatározó.
Beethoven op. 111-es c-moll szonátáját hallgatva megérthettük, miért érvényesült a zongoraművész játékában ez a visszafogottság - Mozart egyik legromantikusabb zongoradarabjának tolmácsolásakor. Az igazi szenvedély erejét nyilvánvalóan a Beethoven-szonáta nyitótételére tartogatta Kocsis: a Maestoto bevezetést követő Allegro con brio ed appasionato ritkán támad a hallgatóra ilyen vehemenciával. Bizonyos mértékig még a technikai kidolgozás tökéletességét is kockáztatta (egyes részletekben fel is áldozta) az elsöprő lendület. És az Arietta, a zeneirodalomnak ez az oly sokszor idézett és elemzett, hatalmas ívű "búcsúzó" darabja? Itt a fokozatosságot, a formaépítkezés tervszerűségét csodálhatta meg a közönség. Kocsis a magányos, bensőséges meditáció hangján indított, hogy később a mozgás fokozatos aprózódásához-sűrűsödéséhez igazodva hevítse át előadását, erősítve a dinamikát, eljuttatva a tételt a feszültség legfelső a fokára, majd onnan is tovább - a faktúra szétporladásáig, az éteri trillákig, s végül vissza a kezdet pianójához. Ez a tétel sem volt mentes néhány hanghibától, kisebb pontatlanságtól - mindezekért az apró kidolgozásbeli szeplőkért azonban kárpótolt Kocsis játékának közvetlensége.
A második részben Bartók-művek következtek. Kocsis Zoltán autentikus Bartók-előadó, nála jobban aligha ismeri bárki is a zeneszerző zongoraműveit - mindez azonban nem jelenti azt, hogy kőbe vésett koncepciója volna egyes művekről. Kottával hallgatva az Allegro barbarót, feltűnt, milyen spontán életet él ujjai alatt a tétel, mennyi apró tempólebegtetés teszi a zenei beszédet természetessé. Ezután óriási kontraszt (de egy ilyen hangversenyhez nagyon is illő): a Gyermekeknek részletei - válogatás a 3. és 4. füzet darabjaiból. Amit itt tapasztaltunk: egyszerűség, játékosság, a gyermekdarab megnövekedett jelentőségű miniatűr gesztusai a felnőtt játékos figyelmének mikroszkópja alatt.
Remekbe szabott tolmácsolásban szólaltak meg a Román népi táncok: a hallgatót egyszer a délceg tartás, a hetykeség és a kipödört ritmus vette le a lábáról (1.), másszor a rubato nekiszaladások és lelassulások szabadsága (2.), a hangutánzás vagy a szilaj lendület (5. és 6). Hasonló szellemben játszotta Kocsis a 15 magyar parasztdal "Régi táncdalok" címen egybefoglalt tételeit (a ciklus 7. darabjától): erővel, változatos színekkel - és mindenekfelett: a tételeket szinte elborító temperamentummal, amely nagyságrendet, formátumot adott a produkciónak. Mindezek után méltón koronázta meg az estet a Szonáta. A népszerű, folklór-ihletésű darabokat követőn Kocsis itt a Bartók-portré egy másik vonására terelte a figyelmet: a 1926-os nagy "zongorás év" termésének elvont hangjára, a zongora ütőhangszerként való értelmezésére. Egy ilyen koncert, ehhez hasonló váltásokkal a műorban - többet ér mint egy zenetörténet-óra. Kocsis egészen más billentéssel játszotta a Szonátát, mint az azt megelőző kompozíciókat, ennek nyomán ebben a műben a karakterizálás is kiélesedett, szikárabbá és tárgyiasabbá vált. Ami nem változott: az előadás hőfoka és hitele. (Május 30. - Budapest Kongresszusi Központ. Rendező: Nemzetközi Gyermekmentő Szolgálat)

A sors különös játéka, hogy az a nagy európai zenekar, amely tőlünk az összes közül a legcsekélyebb földrajzi távolságra működik: a BÉCSI FILHARMONIKUSOK az elmúlt évtizedekben mindössze kétszer járt koncertegyüttesként Budapesten: 1972-ben Claudio Abbado, majd 1978-ban Solti György vezényletével. Huszonkét esztendei várakozás után ismét a körülmények fintoraként értékelhető, hogy a zenekar újabb Budapesti fellépése két szempontból is felemás emlékeket hagyott maga után.
Kezdjük a közönségszervezéssel. Egy kollégám fél órával a hangverseny kezdete előtt a Budapest Kongresszusi Központ pénztáránál érdeklődött: lehet-e még az eseményre jegyet venni. Azt a választ kapta, hogy a földszintre nem, mert az ottani ülőhelyeket protokolláris célokra tartják fenn, az emeletre azonban féláron is feljuthat, azokat a jegyeket ugyanis nem sikerült mind eladni. Hozzátehetem ehhez a magam személyes tapasztalatát: földszinti helyemről körbepillantva itt is, ott is szabadon maradt székek sokaságát fedeztem fel. Agnes Baltsa április végi, félházas hangversenyének és a Bécsi Filharmonikusok fellépésének tanulságait összegezve megkockáztatom: hazánkban kibontakozni látszik a hangversenyrendezés új szakága, melynek akár jelmondatát is megfogalmazhatnánk, imígyen: hogyan tartsuk távol a nagyközönséget a különleges jelentőségű zenei eseményektől...
A felemás élmény másik oka egyetlen névben összegezhető: ANDRÉ PREVIN. A berlini születésű amerikai karmester, zeneszerző és zongoraművész, Pierre Monteux és Mario Castelnouvo-Tedesco hajdani tanítványa a hatvanas években azzal vált híressé, hogy afféle ritka, kétlaki lényként kapcsolatot teremtett a könnyedebb jazz és a klasszikus zene világa között. Nem véletlen, hogy egyik leghíresebb lemezén éppen Gershwint zongorázik és vezényel az akkor még fiatal muzsikus, aki a borítón a hatvanas évek divatos Beatles-frizuráját viselve, farmeringben magasodik a felhők fölé, letekintve az alatta szétterülő csillagos-sávos lobogóra. Amerikai álomkarrier, négy filmzenei Oscar-díjjal, számtalan híres zenekar élén abszolvált vendégszereplésekkel, s a ma 71 éves muzsikusnak négy esztendeje kijáró Sir titulussal.
A jól csengő név azonban, mint oly sokszor, ezúttal is csak áruvédjegy, amely mögött - s ez a koncerten az első pillanatokban kiderült - alig mutatkozik értékelhető fedezet. Mozart 543-as Köchel-jegyzékszámú Esz-dúr szimfóniájának nyitótételét hallgatva kételkedni kezdtem: valóban ezek volnának a Bécsi Filharmonikusok? André Previn közönyös, minden tekintetben sablonos vezénylése nyomán a zenekar laza ritmussal, főként a prímhegedűk szólamában sok hamis hanggal, pontatlanul megszólaltatott akkordokkal józanította ki áhítatos hallgatóit. Még mielőtt bárki felvilágosítana, sietek leszögezni: tudom, hogy a Bécsi Filharmonikusoknak nem az óraművet megszégyenítő precizitású játék az erőssége, soha nem is volt az - ilyesmiért a Berlinieket és a nagy amerikai zenekarokat tiszteljük. A Bécsiek semmihez sem hasonlítható hagyománya a meleg fényű, bársonyosan puha hangzás és az a stílusismeret, amellyel ez a zenekar Mozart, Haydn és Beethoven, Schubert és Brahms, Johann és Richard Strauss, valamint Mahler világában tájékozódik. Az a hétköznapias szürkeség azonban, amely a Mozart-szimfónia előadására rátelepedett, azt bizonyította, hogy ha a karmester semmi, de semmi inspirációval nem szolgál, akkor még a Bécsi Filharmonikusok nagyszerű kollektívája is elbizonytalanodik és középszerűt nyújt.
Ami az első rész második számát, Previn tavaly keletkezett művét illeti, a szimfónia-méretű, négytételes Diversions ügyetlenül megcsinált, felszínes amerikai szórakoztatózene, amelyben a komponista hetet-havat összehord: szinkopált jazzes ritmusokat és Bartóktól elcsent fordulatokat, leöntve mindezt a hollywoodias hangszerelés ízléstelen szirpujával. E ponton kell hangsúlyoznom, hogy a hangversenyt a közszolgálati rádió és televízió élő adásban a magyar millennium előtti tisztelgésként közvetítette. Úgy gondolom, Liszt, Dohnányi, Bartók, Kodály, Weiner, Lajtha, Veress, Ligeti, Kurtág, Szőllősy hazájában az államalapítás ezer esztendős jubileumát ünneplő hangversenyen ilyen művet megszólaltatni - blaszfémia. Az ünneprontásról persze nem Previn és nem is a Bécsi Filharmonikusok pompás együttese tehet - ők nem kötelesek ismerni a mi kultúránk értékeit. Valaki azonban a magyar szervezők részéről bizonyosan rábólintott erre a műsorszámra: neki nem ártana önvizsgálatot tartania.
Ugyanaz a zenekar, amely a Mozart-szimfóniában magára hagyatva kissé enerváltan játszott, Brahms erőteljesebb, nagyobb tömbökben gondolkozó 4. szimfóniájához a változatlan karmesteri passzivitás ellenére összehasonlíthatatlanul kreatívabban közelített. Számos jel utalt arra, hogy a Bécsi Filharmonikusok tagjai a második részben egyszerűen nem vettek tudomást a pulpituson gesztikuláló André Previnről, s azt nyújtották át a budapesti közönségnek, amit karmester nélkül is, álmukból fölébresztve is tökéletesen tudnak: a saját nemes hagyományukat. Így ha nem is felfedezésszerű vagy markánsan önálló koncepciójú, de mindenképpen gondosan megformált és virtuózan kivitelezett előadást hallottunk, gyönyörű, telt tuttikkal a fokozások tetőpontján, kecses rajzolatú fúvós szólókkal a kamarazenei részletekben. A két ráadás, Brahms 5. magyar tánca és Johann Strauss Éljen a magyar! című gyorspolkája is egyre inkább azt a feltételezésemet erősítette meg, hogy Previn csupán rávezényel a zenekar mások által betanított produkcióira: az apró tempólélegeztetések, lassítások és gyorsítások ütemét nem a karmester, hanem a zenekar kollektív emlékezete diktálta. (Június 3. - Budapest Kongresszusi Központ. Rendező: D'accord Kft.)

Csengery Kristóf


Gilbert Bezzina (jobbról) a zenekar egyik tagjával, a próbán


Peter Schrottner és Michael Collins


Cahterine Mackintosh


A Purcell Quartet énekes szólistái a próbán


André Previn
Felvégi Andrea felvételei