Muzsika 2000. július, 43. évfolyam, 7. szám, 25. oldal
J. GY. L.:
A hanglemez nem palackposta
Budapesti interjú Gidon Kremerrel
 

Nemrég ünnepelte ötödik születésnapjáta Warner hanglemezcég magyarországi komolyzenei leányvállalata. A Gerbeaud különtermében rendezett sajtótájékoztató vendége a cég egyik sztárja, Gidon Kremer volt, akivel Petrányi Judit folytatott pódiumbeszélgetést. Utána nyílt lehetőség rá, hogy a művésszel rövid interjú is készüljön:
- Azt hiszem, nagyon kevés művész engedheti meg magának, hogy olyan következetességgel ne tartsa magát a hanglemezpiac vélt vagy valós követelményeihez, mint ahogy ezt ön teszi. Most jelent meg Nyolc évszak című lemeze, amelyen a Kremerata Balticával Vivaldi Négy évszakán kívül Astor Piazzolla Négy évszak Buenos Airesban című hegedűverseny-ciklusát is eljátssza. Ez a műsorösszeállítás teljesen új összefüggésben mutatja fel a Vivaldi-sorozatot, amelyből olyan megszámlálhatatlanul sok van forgalomban, hogy az ember azt gondolná: egy új, százhuszadik Négy évszaknak meglehetősen rosszak az esélyei a zsúfolt piacon. De ha ezt megelőző felvételeire, a kelet-európai és északi zenéket bemutató CD-ire gondolok, akkor is meg kell állapítanom: ezek a műsorok nem szokványosak, nem mindennaposak. Az elmúlt években több olyan felvételt is készített, amelynek műsorát egy-egy sajátos rendezőelv szerint állította össze, a gyermekkor, a haza, az otthon, a mozi és hasonló gondolatok köré csoportosította a programot.
- Ötletek jönnek, ötletek mennek - fogalmam sincs, hogyan jutottak eszembe. Nekem belső szükséglet diktálja, hogy ilyen lemezeket készítsek. A CD nem darabok gyűjteménye, nem zenét tartalmazó korong, hanem egy gondolat hordozója. Valamit el akar mondani. Üzenet. Akkor jó egy lemez, ha van központi gondolata, koncepciója, és önmagában is művészeti termék. Mint egy könyv, amelyben mindennek "stimmelnie kell". Összhangban kell állnia a külső megjelenésnek és a tartalomnak. A Nyolc évszak elkészítése rengeteg időbe telt. A borító megtervezése ugyanis sok munkát követelt - ragaszkodtunk a tartalomhoz illő vizuális koncepcióhoz.
- Vajon hogyan érinti a lemez eladhatóságát az újszerűség, a szokatlanság? Lehet-e tartósan az ár ellen úszni? Készítettem egyszer egy interjút a Teldec cég egyik vezető producerével, Wolfgang Mohrral, aki, ha jól tudom, sokat dolgozik önnel is. Ő mondta: már az is nehézséget okoz, ha egy lemezen nem egy, hanem mondjuk két zeneszerző művei szerepelnek, mert akkor a boltban nem tudják, hogy Mozarthoz, vagy Beethovenhez sorolják be az szóban forgó terméket. Vajon nem próbálták-e kommerciális meggondolásokból eltéríteni ezektől a műsorszerkesztési ötletektől?
- Őszintén szólva nem sokat foglalkozom a üzleti szempontokkal, bár természetesen engem is érdekel, hogy ha egyszer lemezeket készítek, akkor azok jussanak is el a hallgatóhoz. Végtére is a hanglemez nem palackposta. De sokkal inkább érdekel, hogy mit fejezzen ki egy műsor. Az izgat, hogy amit küldök, valóban meg is érkezzen, de nagyon sokszor valóban a közvetítőn, kereskedőn múlik, hogy valami, ami jó, célba jut-e. Kár, hogy nem karolják fel azokat az ötleteket, amelyek jók, csak éppen szokatlanok. Sok terjesztő hamis értékeket támogat és kétes minőségű kiadványok bombasikert hoznak. És persze fordítva: csodás dolgokat nem értenek meg a terjesztők. Nagyszerű felvételek észrevétlenül maradnak, mert maguk a terjesztők sem képesek megbarátkozni az ismeretlen művekkel, szokatlan ötletekkel, s ezért aztán nem is fordítanak gondot népszerűsítésükre.
- Nagy élvezettel hallgattam azt a Piazzolla-lemezét, amelyen egy egészen különleges darab, a Maria di Buenos Aires című kamaraopera hallható. Olvastam, hogy nyáron, Bregenzben az ön vezetésével színpadra állítják a művet. Új fejezet kezdődik az életében, a dirigálás?
- Dirigálni nem fogok, de ezt a ragyogó, rendkívül eredeti zenét most kivisszük a rendezés "kockázatos terepére". Ez egy egészen csodálatos mű, szerzőjének egyik legfontosabb alkotása. Nem tudom, mennyire bírja majd a színpadot, elviseli-e a rendezést, sikerül-e megtalálni a színpadraállítás megfelelő formáját.
- A közelmúltban olvastam egy részt az ön Kindheitssplitter című könyvéből. A mostani pódiumbeszélgetés során is megemlítette életének azt az epizódját (ezt könyvében meg is örökíti), amikor kisgyerekként egy zenei versenyen azért nem képviselhette a Moszkvában Lettországot, mert ön származása alapján nem minősült eléggé lettnek. Egyszer, egy korábbi interjúnkban beszélgettünk az identitás kérdéséről: ekkor ön beszélt német, svéd és zsidó őseiről, Lettországról és a Szovjetunióról, ahol fiatalságát töltötte. Milyen nyelven írta ezeket a legszemélyesebb emlékeit? És ha már az írásról kérdezem: több könyve is megjelent az elmúlt években. Miért fontos önnek az írás?
- Egy kézirat létezik, tíz éve írtam, 807 kéziratoldal. Ez aztán később még bővült, ebből jelent meg eddig megjelent 3 könyvem, egy pedig még csak ezután lát napvilágot. Úgy fogalmaznék: belső kényszer hatására írtam, amit írtam. Ez az én partitúrám. Nemcsak mások partitúráit akartam olvasni, hanem saját partitúrámat is meg akartam írni. Az írások nyolcvan-kilencven százalékát németül írtam, de valószínűleg könnyebben írok oroszul. Attól, hogy megjelentek ezek a könyvek, még nem tartom magam írónak, de azt gondolom: mint ember, mint olyan ember, akinek megvan a maga saját, egyszeri sorsa, leírhatom az életem eddigi történetét. A három könyv alapjában véve egy mű, amely több műfajban íródott. A Kindheitssplitter egy tehetséges gyerek nem túl könnyű életéről szól, önéletrajzi fogantatású. A Lockenhausról szóló inkább esszégyűjtemény. Az utolsó, az Obertöne (Felhangok) pedig a zenéről szóló gondolataimat mondják el, valamint derűs és szomorú utazások történeteit.



Felvégi Andrea felvétele