Muzsika 2000. július, 43. évfolyam, 7. szám, 15. oldal
J. Győri László:
Én a tehetségben hiszek
Beszélgetés Peskó Zoltánnal
 

- Júliusban ismét Magyarországra jön, a szombathelyi Bartók Szeminárium és Fesztivál karmesterképzőjét fogja vezetni. Szívesen tanít?
- Szívesen, de sajnos ritkán. A karmesteri pálya az utóbbi évtizedekben annyira elfoglal, hogy nem marad elég időm a fiatalokkal való találkozásra: számos tanítási lehetőségről kell lemondanom. Pedig ez nekem is fontos lenne - ha el akarjuk kerülni a rutint, újra és újra tudatosan vissza kell térnünk az alapkérdések megfogalmazásához. Ami pedig a fiatalok fejlődését illeti, számukra a művészetek közül a tánc mellett talán a zene igényli a leginkább a személyes találkozást, a hangzó élmény és az előadó közvetlen megismerését. Könyvből, egyedül még senki sem tanult zenét. A 20. század számunkra óriási segítséget hozott a hangrögzítés lehetőségeivel, a nagy muzsikusokkal való közvetlen kapcsolat mégis döntően hat. Budapesti tanáraim közül Bartók Bélát sokan személyesen hallották, esetleg tőle tanultak, mint ahogy Bartók Thomántól, egy Liszt-növendéktől. Az utóbbi előjátszott Beethovennek, Beethoven Mozartnak - a sor bizonyára a zenekultúra eredeteihez vezet vissza... A "karmesterképző" kifejezés kicsit talán túlzó: irányításom alatt nyolc (már főiskolát végzett, Tihanyi László által kiválasztott) fiatal karmester vesz majd részt egy kurzuson, amely húsz zenekari próbából áll - és persze az azokat előkészítő illetve követő foglalkozásokból. Ez a szeminárium vezetőségének elképzelése.
- Milyennek kell lennie ma egy fiatal karmester felkészültségének?
- A vezénylés mindenekelőtt zenei intelligencia és műveltség kérdése - bár természetesen én lennék az utolsó, aki a specifikus karmesteri adottságokat és a megfelelő technikai képzést lebecsüli (amit egyébként sok hangszeres művész megtesz). Ennek és a szükséges vezénylési felkészültségnek arányát statisztikusan mérni nem lehet: minden jelentkező fiatal karmester egyszeri, csak önmagában értékelhető egyéniség. Hogy a kifejezetten zenei tényező meghatározó szerepű, ezt bizonyítja például a múlt néhány "mozgástechnikai" szempontból nem éppen kivételesen kiművelt, mégis zseniális karmestere. Persze a kidolgozott technika nem feltétlenül a televíziós karmesterversenyekből ismert hatásos és tetszetős gesztusokkal azonos; Koussevitzky, Furtwängler, vagy Solti György sokszor idézett, fiziológiailag vagy esztétikailag nem épp tökéletes, sőt olykor zavaró mozdulatai mégis ösztönzően hatottak zenészeik és énekeseik teljesítményére - azaz vezénylésük funkcionálisan az előadott mű, a zenei kifejezés szolgálatában állt.
Az alkat kérdéséhez bizonyos karakterbeli tényezők is tartoznak: nem alkalmas a vezénylésre például az a karmesterjelölt, aki a közlésben gátolt, mások ösztönzésekor önmagát kifejezni nem képes, vagy épp teljesen zárkózott személyiség. Egyébként Bartók Béla is ez utóbbi kategóriába tartozott - egy levelében ő maga számol be első és utolsó, sikertelen berlini karmesteri próbálkozásáról.
Az idei karmester-szemináriumot az ő műveinek szenteli a rendezőség - az elmúlt évek stagnálása után látni szeretnénk, fokozza-e a nemzetközi érdeklődést, ha a régi szemináriumokhoz hasonlóan ismét a magyar zeneélet legnagyobb kincsének, Bartók műveinek vonzerejét helyezzük középpontba.
- Vajon minek a következménye, ha egy ilyen rendezvénysorozat elveszíti, vagy épp visszanyeri jelentőségét? Szombathely mindig rangos eseménynek számított. Sok éve, a kezdetek idején talán még politikai igyekezet is szerepet játszott abban, ahogyan pénzt-paripát-fegyvert biztosítottak az események számára.
- Az a benyomásom, hogy mind a jelenlegi kulturális kormányzat, mind pedig az illetékes megyei és városi vezetők, ma is fontosnak tartják a szombathelyi szemináriumot. Akikkel beszéltem, valamennyien ezt erősítették meg. Hogy mitől lesz jelentékeny, vagy jelentéktelenedik el egy ilyen rendezvény, arra nincs egyértelmű válasz. Persze egy-két alapvető szakmai és szervezési összetevő megnevezhető: például a szemináriumokat vezető művészek személyes vonzóereje. Egy nemzetközileg ismeretlen előadóhoz nyilvánvalóan nem fognak Szombathelyre seregleni a hallgatók Kanadából vagy a Fülöp-szigetekről. De valószínűleg kialakulnak megmagyarázhatatlan hullámvölgyek is - van olyan időszak, amikor több az igazi, érdeklődő tehetség és van, amikor kevesebb. Máskülönben mivel magyarázhatnánk, hogy például Liszt és Bartók között, Liszt személyes önfeláldozó pedagógiai (és a magyar zenei nevelést anyagilag is jelentősen segítő) tevékenysége ellenére nem volt a magyar zeneszerzésnek kettejükhöz mérhető óriása?
- Feltételezhetjük, hogy ön nem lesz ismeretlen Szombathelyen: 1964-ben távozott Magyarországról, azóta a New York-i Filharmonikusoktól a Szentpéterváriakig számtalan zenekar élén szerepelt. Pályája több európai operához is kapcsolódott, főként németországi és olasz intézményeknél töltött hosszab időt. Ez év kezdetéig düsseldorfi Deutsche Oper am Rheinnél volt főzeneigazgató. Miért vált meg tőlük?
- Nem váltam meg tőlük teljesen. Még két évre szól a karmesteri szerződésem: 2002-ig továbbra is vezénylem azokat a darabokat, amelyeket én tanítottam be. Ez évi nyolc-tízhetes elfoglaltság. Az igazgatói állástól több okból váltam meg, ám ezek közül csak egy a lényeges: szeretnék változtatni azon, ahogyan eddig dolgoztam, többé nem akarok német repertoárszínházi körülmények keretében állandó szerződést. A következő három évben négy különböző operaháznál fogok fellépni, és szeretnék több hangversenyt is vezényelni.
- Azt reméli, ez minőségi változást hozhat az életében? Kevesebb kompromisszumra kényszerül majd?
- A németországi repertoároperák kialakulásának megvan a maga történeti háttere, és ha valaki egy ilyen intézmény élén vezető állást vállal, természetesen el kell fogadnia és tisztelnie kell a szóban forgó intézmény szempontjait. Másképp viselkedik ott egy főzeneigazgató, mint egy vendégkarmester: például nem szabhatja meg, kivel hajlandó együtt dolgozni és kivel nem, nem utasíthatja el a politikai felettesek által meghatározott - pénzügyi vagy személyi állományt érintő - határozatokat, együtt kell működnie a különböző szakszervezetek országos egyezményeivel, és így tovább. Aki állandó állást tölt be, annak sok kényszerhelyzetet kell elfogadnia. Magyarországon nemigen létezik az a fogalom, hogy egy karmester független, lehetőleg mindenki igyekszik kapcsolódni valamilyen együtteshez, vagy társulathoz. Nyugat-Európában sokkal gyakoribb az én jelenlegi helyzetemre jellemző szabadfoglalkozás.
- Megelégelte az operaüzemet?
- Nyomatékosítanám: ezt a fajta operaüzemet elégeltem meg. Egy-két német operaház (sajnos igen kevés) igyekszik is változtatni az alapvető szerkezeti adottságokon, és közeledni egy rugalmasabb - például az olaszországihoz hasonló - színházi struktúrához, és persze a zeneileg is magasabb színvonalú munkához. Már Wagner is abból kiindulva szervezte meg a Bayreuthi Ünnepi Játékokat... De egy gyakran több mint évszázados, néha több évszázados városi kultúra reformálása nem egyszerű kultúrpolitikai feladat, az erre alkalmas és valóban alaposan képzett szakemberek pedig csaknem teljesen hiányoznak - arról nem is beszélve, hogy a kérdésben igen fontos szerepet játszó nyilvánosságot sem képesek kellőképpen tájékoztatni és mozgósítani. Mikor azután 450-500 ember munkájáról (ez esetben sorsáról is) van szó, olyanokéről, akik különböző munkakörökben meghatározott országos tarifa-egyezmények keretében dolgoznak, és a kérdést nem is ismerő, ám a költségvetést eldöntő politikusok kiszabnak a színházra egy öt évre elosztott, 25-30 százalékos szubvenciócsökkentést - akkor bizony egy premier művészi színvonala sokat veszít a jelentőségéből, és boldog az a kultuszminiszter, akinek az operaháza nem ordítja a világba hetente a problémáit, és nem szidja a médiumokban a feletteseket... Egyébként az átlagos német operajátszás szervezeti helyzetét Budapesten nem kell hosszasan bemutatni: itt is sok hasonló problémával küzdenek.
- Világszerte mindinkább elharapózik a darabokon véghezvitt rendezői erőszaktétel. Megtűzdelik a rendezéseket különféle személyes, a művektől független üzenetekkel. Nem hiszem, hogy általánosságban lehetne erről ítélkezni, a konkrét esetekben azonban az ilyesfajta előadást gyakran nehéz elfogadni.
- Szerintem sem fogalmazható meg általánosító ítéletet, de engem is nagyon bosszant, mikor egy rendező a darab ellen dolgozik: rosszul viselem a feltűnni vágyó, a művektől független vagy azokat éppen kifordító, a zenének-szövegnek ellentmondó, nárcisztikus operarendezéseket. Egyszer a Scalában egy inkompetens rendező szamárságai miatt hosszasan várnunk kellett egy próbán. Mikor félhangosan morogtam, hogy mielőtt meghalok, néhány operarendező urat szívesen eltennék láb alól, a zenekari tagok körében pályám egyik legnagyobb sikerét arattam: azonnal lelkesen elkezdtek ötleteket adni, kikkel kellene kezdenem és kikkel lehetne még a sort folytatnom...
Probléma az is, hogy a nemzetközi kritika ma már szinte kizárólagosan a rendezésekkel foglalkozik, s főként az abszurdokkal. Ennek az a következménye, hogy a döntési helyzetbe kerülő tisztségviselők: az intendánsok és igazgatók gyakran olyan rendezőket keresnek, akik biztosan felhívják magukra a kritika figyelmét. Hiszen az ő feletteseiket, a politikusokat a visszhang érdekli: az, hogy mennyire érdeklődnek a médiumok a színház vagy fesztivál munkája iránt, s ezek véleménye persze hat a közönségre is.
Ugyanakkor láttam operaházban közelről dolgozni Giorgio Strehlert, Ruth Berghaust, Peter Brookot is - lélegzetelállító felkészültséggel és megindító muzikalitással. Valóban nem helyes általánosítani: vannak pompás modern rendezők - és persze unalmasak, konvencionálisak is. S az is bizonyos, hogy a nagy remekművek olvasatainak száma sokféle lehet. Az idő gazdagíthatja értelmezésünket, a szövegek átértékelődhetnek. Biztos vagyok benne, hogy A nürnbergi mesterdalnokoknak a német kispolgár nemzeti dicsőségét zengő szövegét Richard Wagner másképpen gondolta el, mint ahogy Wieland Wagner - a szörnyű következmények ismeretében - nagyszerűen és megdöbbentően megrendezte.
- Mitől függ, hogy valahol létrejön-e egy csillagóra? Hogy megváltozott a világ, egy sereg egykor fontos zenekar és zenés színház elvesztette korábbi jelentőségét, mások pedig fontosabbak lettek. Pénzről lenne szó?
- Én hiszek a tehetségben is. Csak ott van esély, ahol igazán tehetséges emberek dolgoznak.
- Milyen repertoárt vezényel a közeljövőben?
- A modern zene iránti érdeklődésem töretlen, zenekari hangversenyeimen sok 20. századi zenét vezényelek. Az operákban legközelebb ismét Wagner tetralógiáját dirigálom, utána Mozarttól a nagy olasz trilógiát: a Figarót, a Don Giovannit és a Così fan tuttét, Muszorgszkijtól a Hovanscsinát... Az utóbbi időben nagy fölfedezésem volt Janáček, szeretnék vele tovább foglalkozni - Magyarországon sajnos nem ismerik eléggé. Pedig szerintem Janáček a zenés színház Puccini- és Strauss-nagyságrendű képviselője. A ravasz rókácska, melyet nemrég Velencében vezényeltem, igazán megdöbbentett: korábban nem tudtam, hogy ilyen nagyszerű mű.
- Ha már Janáčekről esik szó: mi lehet az oka annak, hogy valakit ilyen hosszú hallgatás után újra felfedeznek? Mi lehet az oka - üzleti megfontolásokon túl -, hogy Janáček egyszerre sikerszerző lett, a világon egyre többet játsszák Kurt Weillt és még egy sor más szerzőt. Vajon ezek a szerzők ma mitől rezonálnak jobban bennünk, mint korábban?
- Én is gondolkodtam már ezen: egy-egy alkotóművészt néha majdnem egyszerre, vagy néhány év különbséggel a világ távol eső pontjain, egymástól függetlenül fedeznek fel. Valószínűleg a korszellem termel ki bizonyos érzékenységet, a korábbi figyelmetlenség ellenpontjaként. Például Mahler reneszánszát a Jugendstil divatja, a korabeli társművészetek felfedezése hozta meg. Az emberek jobban megértették az idézetek, az ornamentumok jelentését, és azon keresztül az individuális elemeknek ezek mögött álló szerepét, mint a szecesszió újrafelfedezése előtt. Ha meggondolja, Mahler visszatérése egybeesik Ödön von Horváth divatjával, aki ugyan utána következett, ám akire a Jugendstil tapasztalatai erősen hatottak. Horváth, aki a század egyik legnagyobb drámaírója, kimondottan mahleri módon használta végeredményként az expresszív egyéni "hatalmas mögötte állását", mint az ezt fedő idézetet, a kollázst, a couleur locale-t, azokat verbálisan hasonló technikával dolgozta be műveibe, mint Mahler, vagy Ives a zenében... Magyarországon a helyzet még speciálisabb: Mahlert nem értjük Bruckner nélkül, Brucknernak pedig itt nem volt kultusza.
- Vannak magyarországi tervei azon kívül, hogy nyáron a szombathelyi Bartók Szemináriumon tart kurzust?
- Kurtág György nemrég megtisztelt azzal, hogy rám bízta új zenekari műve, a New Messages dirigálását: januárban mutattuk be Berlinben a Filharmonikusokkal. Szeretném ezt Magyarországon is elvezényelni - előreláthatólag a 2001-es Őszi Fesztiválon, a Magyar Rádió együtteseivel lesz rá alkalmam.


Peskó Zoltán


Próba Kocsis Zoltánnalés a Berlini Filharmonikusokkal
Reinhard Friedrich felvétele