|
Akik egyszer is megtapasztalták, azoknak aligha kell hosszan magyarázni, milyen
élmény egy eredeti 18. századi kottát kézbe venni. Legyen akár partitúra, akár
(s természetesen ez a gyakoribb eset) szólamkönyv, s különösképp, ha a zeneszerző
keze vonását is magán viselő lejegyzés, ez a szürkésbarnás, hasonlíthatatlan illatú,
érdes felületű papírköteg szinte tapintható közelségbe hozza a letűnt kort, a
rég elporladt komponistát vagy másolót. Azt is fölösleges részleteznem, hogy egy
ilyen kotta mennyivel több információt tartogat a kutató pillantás számára, mint
a legjobb minőségű fakszimile, fotó, xerox vagy mikrofilm, netán a leghűségesebb
modern átírás. A papírlap kifényesedett csücske a gyakori használat hírnöke. A
tollvonás duktusa megmutatja, mikor sietett, s mikor dolgozott ráérősen a leíró.
A különböző tintaszínek és írásformák világosan mutatják, hogy a főszöveg egészével
egyidejű vagy netán utólagos bejegyzésről van szó. S maga a papírlap - kis szériában
termelő egyedi papírmalmok gondosan készített terméke - vastag, csomós állagával,
a gyártót azonosító vízjeleivel: ágasbogas agancsú szarvasokkal, félholdakkal,
címerekkel és kalligrafikus monogramokkal, gazdag történetet mesél keletkezéséről
és használatáról. Megindítóan materiális egy ilyen 18. századi kottás kézirat,
s ugyanakkor pompás szellemi kalandra csábít. Bizony, a forráskutatás, a filológia
ínyenceknek való, érzéki tudományág! S ez az élmény megsokszorozódik, ha nem egyetlen
kottában lapozgat, hanem egy egész gyűjteményt tanulmányoz az ember. Egy székesegyházi
kottatár sokszor hűségesebb tükre a falai között zajlott hajdani zeneéletnek,
mint a szöveges források: leírások, beszámolók, számlakönyvek és canonica visitatiók
(egyházlátogatások) jegyzőkönyvei.
Magam épp a Győri Székesegyház Kottatárában ismertem meg a föntebb vázolt érzést.
A csodálatosan gazdag gyűjtemény ismergetése közben támadt fel bennem a "vadászszenvedély",
s tudjuk, nemes vadban sem volt hiány. A kottatár az egyik legkiválóbb 18. századi
magyarországi zeneszerzőnek, Istvánffy Benedeknek hét művét is magában rejti,
nem is szólva arról a 144 kottáról, amely részben vagy egészben ugyancsak magán
viseli Istvánffy keze vonását. A "vadászat" romantikáját a körülmények is fokozták.
Az orgonakarzat jobb oldalából nyíló, teremnek is beillő toronyszoba adott otthont
az értékes kottatárnak, ahol a lelkes kutató leterített újságpapírokkal s ronggyal
védekezett a hatalmas por és a galambpiszok ellen, s ősztől tavaszig bizony a
dermesztő hideggel dacolva kellett kézbe vennie a hazai zenetörténet egy-egy becses
kottás emlékét. A gyűjteményben már ekkor is könnyű volt tájékozódni, hiszen Bárdos
Kornél 1980-ban megjelent Győr zenéje a 17-18. században című könyvéhez
Vavrinecz Veronika elkészítette a kották pontos jegyzékét, s több éves
rendező munkájának köszönhetően a kereső pillantás egy perc alatt meglelt bármilyen
kottát. Ám föl-föltámadt az emberben az aggodalom, vajon ez az értékes kincs meddig
dacol eredményesen a porral, a hiányzó ablakszemeken becsorgó csapadékkal, no
meg a galambok hívatlan látogatásával együtt járó nyomokkal. A kérdés annál súlyosabb,
mivel a mai Magyarország leggazdagabb egyházi kottagyűjteményéről van szó. Vavrinecz
Veronika fent említett jegyzéke 1889 tételt tartalmaz, s ha leszámítjuk a győri
múzeumban, zeneiskolában, Pannonhalmán vagy épp az OSZK-ban őrzött győri vonatkozású
kottákat, még akkor is jóval ezer fölött van a kották száma.
A 18. század kutatója - talán kissé egyoldalú módon - tehát annak örül a legjobban,
hogy Mechler és Istvánffy autográfjai, s a Werner- valamint Haydn-másolatok sok
száz társukkal együtt romantikus, ámde kissé zord hajlékukból végre biztonságos,
kellemes, európai színvonalú lakhelyre költözhettek. A Richter János Archívum
ad immár számukra temperált, száraz, penész- és pormentes tartózkodási helyet,
kutatójuk számára pedig íróasztalt, fűtött szobát és szakértő eligazítást. Ugyanakkor
a genius loci ihletését sem kell nélkülöznie az ide látogató zenetörténésznek.
Az Archívum szobái a Püspökvár egyik épületében, a székesegyháztól alig pár lépésnyire,
egy szépen felújított, szemet gyönyörködtető, kicsiny belső kerttel ékes ház földszintjén
kaptak helyet, a Káptalandomb 5. szám alatt.
Az Archívum létrehozásának gondolata 1992-ben merült fel. Hadd említsem mindjárt
azt a két személyt, akinek kétkezi munkája és fáradhatatlan szervező tevékenysége
nyomán végül méltó helyre kerülhettek a kéziratok. A költöztetés irányítója Vavrinecz
Veronika, a gyűjtemény legjobb ismerője, az OSZK Zeneműtárának nyugalmazott vezetője,
aki elvállalta az Archívum szakmai irányítását. Az ügy hathatós előmozdítójaként
Jakab Géza személyében talált segítőtársra, aki a Richter János Zeneművészeti
Szakközépiskola tanára és az 1995-ben létrejött Richter János Alapítvány titkára.
Ez az alapítvány koordinálta azt az összefogást, amely a győri római katolikus
püspökség, a Szakközépiskola, a Xantus János Múzeum és a Városi Levéltár együttműködésével
végül is létrehozta az Archívumot.
E sorok írója most már nem halogathatja mulasztását, hiszen 18. századi kedvenceit
előnyben részesítve még egy szót sem ejtett az Archívum névadójáról, Győr legnagyobb
muzsikus szülöttjéről, Richter Jánosról. Mentségére szolgáljon, hogy a legendás
karmester, a 19. század második felének és a 20. század elejének világhírű muzsikusa
egyenes ági leszármazottja a székesegyház zenészeinek - nemcsak vér szerint, hanem
szellemi értelemben is. Talán még ma sem került be eléggé a hazai zenei köztudatba,
hogy a kibontakozó nemzeti romantika vagy akár a 20. század naggyá lett magyar
zenéje milyen sokat köszönhet ezeknek a szerény körülmények között élt kismestereknek,
akiket a kutatás is sokáig elhanyagolt. A 18. század igen szűk, szinte céhes alapon
működő, és a mesterséget dinasztikusan tovább hagyományozó szakzenész-rétegéből
sarjadtak ki ezek a muzsikusok. (Sokatmondó például, hogy Istvánffy dédunokája,
Adler Adél Erkel Ferenc felesége lett!) Richter János édesapja, Richter Antal
maga is Istvánffy kései utóda, aki 1832-ben nyerte el a székesegyház karnagyi
tisztét. Ez az Alsó-Ausztriából származó muzsikus korábban az Esterházyak kismartoni
kórusában énekelt, s székesegyházi karnagyként komponált is: körülbelül 30 műve
található Győrben, a többi közel 120 kompozíciót az özvegy a bécsi Gesellschaft
der Musikfreundénak ajándékozta, amikor férje halála (1854) után fiával, Jánossal
együtt Bécsbe költözött. Magát Richter Jánost aligha kell bemutatni a magyar zenetörténet
ismerőinek, legendás Wagner-karmesterként, a bayreuthi Festspielhaus nyitó előadásainak
dirigenseként éppúgy számon tartjuk, mint Bartók Kossuth szimfóniai költeményének
manchesteri betanítója- és bemutatójaként.
Az Archívum tehát természetesen nemcsak a székesegyház értékes kottatárát őrzi,
hanem a Richter János-emlékek legfontosabb emlékhelye is lett. A karmester dédunokája,
Wolfram Dehmel mintegy ezer darabból álló dokumentumgyűjteményt ajándékozott az
Archívumnak, köztük 85 Richter-levelet, Goldmark Károly, Joachim József, Zdenek
Fibich és mások Richterhez írt leveleit, fotókat, műsorlapokat, könyveket, képzőművészeti
alkotásokat és személyes tárgyakat, többek közt Richter egyik karmesteri pálcáját
is. Az Archívum egyik helyisége kicsiny, de informatív kiállításon mutatja be
e gyűjtemény néhány értékes darabját.
Az ünnepélyes megnyitó, melyre 2000. március 28-án került sor, arról tanúskodott,
hogy a város valóban magáénak érzi új tudományos gyűjteményét, s együtt örültek
mindazok, akik szerepet játszottak az Archívum megszületésében. A helyiségeket
a római katolikus egyházmegye bocsátotta az Alapítvány rendelkezésére. A székesegyházban
rendezett ünnepélyen a megyéspüspök és a város alpolgármestere mellett a kultuszminiszter
is megnyitó beszédet mondott: utóbbi, közismert wagneriánus lévén, személyes érintettségre
és meglehetős tájékozottságra valló méltatással is hozzájárult az ünnepléshez.
Az Alapítvány emlékplakettel köszönte meg Vavrinecz Veronika és Jakab Géza munkáját,
a győri muzsikusok (a Bazilika Palestrina Kórusa, a Győri Filharmonikus Zenekar
Katona Tibor vezényletével, és egy kiváló kürtkvartett - Molnár Gyula, Boldog
Iván, Dakos Ferenc és Szabó János) Richter Antal műveiből játszottak. A győri
székesegyházi kottatárban ugyancsak fellelhető az a két Wagenseil-szimfónia, amelyek
a Richter-műveket kiegészítették.
A hangverseny legnagyobb tanulsága, hogy az opera állandóan kárhoztatott, mégis
folyvást jelen lévő befolyása az egyházi zenére a 19. század közepének Magyarországán
is tettenérhető: Richter Antal kürtkvartettjei éppúgy a német operaszínpad levegőjét
árasztják, mint zenekari kíséretes graduáléi.
A beszámoló utolsó szava legyen ismét a zenetörténészé, aki a jó munkafeltételek
közt tanulmányozható s a hazai viszonylatban páratlanul gazdag gyűjtemény megismerésére
és kutatására biztatja kollégáit. A Richter János Archívum, Vavrinecz Veronika
vezetésével minden szerdán és csütörtökön várja látogatóit a győri Káptalandombon.
|
