Korunk Zenéje
MATÁV Zeneház, október 6.
A Győri Filharmonikus Zenekar
hangversenye
Vezényelt: Medveczky Ádám

A Koncert Kalendárium még Maros Rudolf második Eufóniáját hirdette, az est nyitószámaként végül is SZERVÁNSZKY ENDRE Klarinétszerenádja hangzott el. Nem tudom, a programszerkesztők, a zenekar, vagy - ami a legvalószínűbb - a karmester, Medveczky Ádám döntése áll-e a műsorváltozás mögött, mindenesetre nem szabadulhatok egy nyugtalanító gondolattól. Csak nem arról van szó, hogy bárki túlságosan "modernnek" (értsd: avantgárdnak, tehát idejétmúltnak), netán túlságosan nehéznek érzi Maros szép hangszín-kompozícióját? Ha jogos a félelmem, akkor az eset eléggé aggasztó képet fest jelenünknek a közelmúlt értékeihez fűződő viszonyáról. Mindezt egyáltalán nem azért vetem papírra, mintha nem hallgatnám szívesen Szervánszky szerenádját. Mert hát szeretetreméltó ez a darab, akkor is, ha óhatatlanul magán viseli korának bélyegét, a kötelező optimizmus, a "felülről" előírt kedély és közérthetőség ismérveit. S miközben csöppnyi megrendüléssel gondolhatunk arra, hogy a partitúrából áradó idill és eufónia mennyire lehetett Szervánszky valóságos életélménye a mű megírása idején, mégiscsak magával ragad a zene, hiszen kihallik belőle, hogy tehetséges és tiszta lelkű ember írta. Az előadás nagy nyeresége Rozmán Lajos pompás, ízes klarinétszólója; az előadót nem érzem méltatlannak az imént Szervánszkyt jellemző jelzőkre: a tehetségre és a tisztaságra.
MADARÁSZ IVÁN számos kompozíciót írt már fuvolára, fuvolaversenyből is immár a második került a közönség elé, a Flautiáda mégis erőteljesen a hangszer ellen dolgozik. Irgalmatlan hangtömeg nyomja el ugyanis a szólóhangszer szólamát: a zeneszerző vastagon ráhangszerelt, s nem hiszem, hogy kizárólag a terem akusztikája tette csaknem reménytelenné Csetényi Gyula erőfeszítéseit a szóló hallhatóvá tételére. Kézenfekvő lett volna a fuvola elektromos erősítése, hiszen valószínűleg nem állt a szerző szándékában, hogy a hallgatónak pattanásig feszült figyelemmel kelljen a szólóhangszer mondanivalóját "kihallgatnia" a roppant hangzásból. A forma repetitív jellegű szakaszok tömbszerű egymásra következéséből épül fel, de míg a repetitív kompozíciók java részében a változás, az átmenet szinte észrevétlenül történik, a Flautiáda meglehetősen "darabos" hatást kelt. A partitúra egyébiránt titáni indulatokról tanúskodik, s - mint az Madarásznál nem ritka - a technikai vértezet, a kidolgozottság nemesebb, a hangzás érdekesebb, mint a tulajdonképpeni zenei tartalom.
SÁRI JÓZSEF gyakran dolgozza át korábbi kompozícióit, különösen zenekari partitúráit. Jóllehet a szerző számára a régi és az új változat közötti különbség jóval nagyobb mértékűnek tűnik, mint a hallgatónak, aki inkább a folytonosságot, a mű egységét érzékeli, tagadhatatlan, hogy a Concertino 1995-ös verziójában áttetszőbb, s kontúrosabban állítja elénk azt a tablót, amelyet a komponista a feszültségteremtő szólószakaszok és feloldást hozó zenekari tuttik sorozatából készít. Ugyanakkor a forma pillérei, első hallásra is emlékezetes mozzanatai változatlanul maradtak. Hogy csak a legjelentősebbet említsük: a korábbi zenei folyamatot váratlanul félresöprő zenekari tutti, a dobszóval kísért nagy, homofon ágálás megőrizte fontos szerepét, s a kompozíciót - akárcsak korábban - a semmibe vesző, aleatorikus open ending zárja.
Mind mondottam, a Korunk Zenéje reprezentálja a magyar zeneszerzést, s olykor rehabilitál is: idén például SUGÁR REZSŐ?t, akinek művei a fesztivál huszonöt esztendős története során (a műsorfüzet megfogalmazása szerint "sajnálatos véletlen folytán") kimaradtak a programból. Az Epilógus (1973) arról tanúskodik, hogy valóban méltatlan volt ez a mellőzés. Az egyetlen hangból kibomló bevezetés sűrűn szőtt kánonja, az ugyancsak sűrű vonós mixtúrák és a szóló-hangszínek szembeállítása, a cseleszta-csembaló tónus jó érzékre valló adagolása kedvező benyomást kelt. A partitúra nem nélkülözi az épkézláb zenei gondolatokat, sőt a markáns, karakteres téma-alakzatokat sem, melyekből nagy feszültségteremtő erővel építkezik a zeneszerző. Az Epilógus bizonyos pillanatai Szőllősy András 1970-es évekbeli zenekari műveitől sem állnak távol. S az is bizonyos, hogy Sugár Rezsőnek fontos fejezetet kellene kapnia a bartóki örökség hazai feldolgozásáról, továbbgondolásáról írandó könyvben.
Végül egy szó a MATÁV Zeneházról. A szépen rehabilitálódó IX. kerület modern palotája, a MATÁV Zenekar székhelye és próbaterme sajnos nem alkalmas nagyzenekari koncerthelyszínnek. Noha a szervezők pontosan mérték föl, hogy a rendelkezésre álló hely elég lesz a két-három tucatnyi hallgatóságnak, ám nem számoltak vele, hogy a szűk térbe zsúfolt hangzás, a túlságosan közvetlenül, nyersen, keveredés nélkül érkező hangszeres szólamok inkább akusztikus teherpróba alá vetik a hallgató szervezetét, mintsem hogy zenei élményt adnának neki. Csöndesebb kamaraesteket kell ide telepíteni.

Korunk Zenéje
Zeneakadémia - nagyterem, október 7.
Az MRT Szimfonikus Zenekara
Vezényelt: Krzysztof Penderecki

KRZYSZTOF PENDERECKI visszatérő vendége a Korunk Zenéje fesztiválnak. Csakhogy időről időre nem ugyanaz a Penderecki tér vissza, mint aki először itt járt. A lengyel iskola egyik jelentős mestere, az avantgárd egykori "fenegyereke" újabban Brahmsra emlékeztető külsőt öltve (bár kétségtelenül konszolidáltabb szakáll birtokában), a posztmodern új eufóniájának apostolaként látogat el Budapestre. Pár évvel ezelőtt, kritikusi pályafutásom hevesebb időszakában ádáz dühvel ostoroztam, és árulással vádoltam a szerzőt, konszonanciában tobzódó, "retrográd" 2. szimfóniájának hallatán. Utólag visszatekintve úgy érzem nem csupán a neoromantikus stílus, hanem a már-már giccses, édeskés, csilingelő hangszínekben tobzódó hagymáz taszított abban a kompozícióban. Idén Metamorphosen című 2. hegedűversenyét hozta a zeneszerző, amely nem kevésbé ultra-konzervatív, ám mégsem hangol bősz indulatokra, egyszerűen azért, mert mértéktartó ízlés és formaérzék hatja át. Természetesen nem hagyhatjuk számításon kívül azt a lehetőséget, hogy a kritikus füle is sokat "puhult" az időközben eltelt hat év során, mindamellett, úgy vélem, a hegedűverseny valóban értékesebb kompozíció. Tökéletesen kimeríti a kellemes darab fogalmát. A kezdés ugyan még a 20. századi zeneszerzés egyik elcsépelt toposza, egyetlen hang ismételgetése, mely meglepő hűséggel követi azt a zeneszerző-tanári tanácsot, melyet nemrég hallottam: "Ha nem jut eszedbe semmi, végy egyetlen hangot, s ismételd meg, addig, amíg valami más is az eszedbe jut." A folytatás során azonban valóban "eszébe jut" valami a szerzőnek, méghozzá karakteres gondolat, amelyet aztán fejleszthet, transzformálhat. Ez a feldolgozó folyamat imponáló mesterségbeli tudással készült: a hangszerismeret, a hangszerelés és hangszínfantázia terén sokat lehet tanulni Brahms 20. századi reinkarnációjától. Ebben a gazdag hangzásban még a "cukros" cseleszta- és vibrafonszínek is a helyükre kerülnek. A zenekar kezelése a századfordulót vagy a kései 19. századot, olykor Bruckner gesztusait idézi, és az sem véletlen, hogy Penderecki, a karmester Sosztakovics-szimfóniát választott a koncert második felére: a mifelénk ritkán hallható Hatodikat. A dobbal és bőgővel kísért hegedűszóló akár a szovjet mester 2. csellóversenyében is megtalálhatná a helyét. Nem kétlem, hogy a hatásos mozzanatokban és lírai pillanatokban egyaránt bővelkedő mű kedvelt darabja lesz a nemzetközi koncertrepertoárnak. Ugyanakkor erős túlzásnak érzem Allan Wienoldnak - a műsorfüzetben olvasható - vélekedését, aki Alban Berg hegedűversenyéhez hasonlítja a Metamorphosen jelentőségét. Chee Yun, az Egyesült Államokban élő fiatal koreai hegedűművésznő nagyszerű játékos, gyönyörű hang birtokosa (eleven cáfolata a koreaiak amuzikalitását tételező előítéletnek), s ideális előadója volt e formás, kellemes, de mélységekig nem hatoló kompozíciónak. Törékeny, de erőteljes alkata színpadi látványnak sem utolsó, manapság, vizuális korunkban ez is sokat számít a koncertpódiumon.

Korunk Zenéje
MTA - díszterem, október 12.
Bozay Attila szerzői estje

A 60. születésnapot köszöntő szerzői estet emlékező gyászünnepséggé alakította a sors kegyetlen forgatókönyve. A halál, kivált ha váratlan és korai, mindig számvetésre készteti az embert. Mindenekelőtt az elhunythoz való viszonyát kell tisztáznia. BOZAY ATTILA életművéhez, amelyet csak töredékesen ismerek, ambivalens érzések fűznek. Nem osztottam a szerzőnek a szonátaforma és más akadémikus formatípusok (rondó, scherzo) mai érvényességébe vetett hitét, ám Bozay tehetségéről, fantasztikus mesterségbeli tudásáról, eleven szelleméről már az I. vonósnégyes is meggyőzött - a darabot pár éve a Mini-fesztiválon játszották. Számomra követhetetlen volt az az út, amelyre az utóbbi időben hangsúlyozottan nemzeti ideológiájú, külsődleges programmal terhelt műveivel lépett. Ezeket az alkalmi kompozíciókat olyasfajta alkotói mellékvágánynak éreztem, mint amelyet a "Csataszimfónia" vagy az István király nyitány képvisel Beethoven œuvre-jében. Ugyanakkor ezek az alkalmi darabok jelentős alkotások útját szegélyezték: a Szegény Yorick dalciklus például katartikus erővel hatott rám, amikor néhány évvel ezelőtt a Földvári Napok egyik koncertjén megismertem. Most, amikor a felsőbb hatalmak meghúzták a kettősvonalat az életmű partitúrájának végén, itt az idő, hogy ki-ki feldolgozza, s a zenetörténet-írás is témájává tegye ezt az ellentmondásoktól sem mentes, de értékes alkotói termést. Ennek értelmezése nélkül az utolsó négy évtized magyar zeneszerzéséről alkotott képünk nem lehet teljes, s nem érthetjük meg maradéktalanul, mi is ment végbe egy nemzedék tájékozódásában, technikájában s tudatában az elmúlt negyven év során. Közvetlen örökségül pedig Bozay itt hagyta ránk utolsó operáját, a Madách Tragédiája alapján komponált Öt utolsó színt, amelyet egy éven belül bemutat az Operaház.
A szerzői est műsorára térve: az 1986-ból származó I. zongoraszonáta schoenbergi opuszszámát (op. 33/a) meghazudtolva úgy hat, mint egy 20. század végi "Magyar Ábránd". Hangütését a csellóregiszterben bemutatkozó, jellegzetes kvartlépésekben búsongó magyaros dallam adja meg, amelyet magas fekvésű, kromatikus zsongás ölel körül. A további témák némelyikének nemcsak a hevülete, de harmóniavilága, továbbszövésének módja és transzformációs eljárása is Lisztre emlékeztet. A rendkívül hangszerszerű, virtuóz letét is egy Liszt-mű eljátszásának technikai igényeivel állítja szembe az előadót. A középtétel Bartók Három rondójának hangját folytatja, csak épp nem eredeti, hanem kvázi-népdalt használ föl, de dallam és kíséret viszonya, stilizáltsági foka is a Bartók-ciklushoz hasonló. A zeneszerző saját egyéniségének lenyomatát leginkább a népies rondótémát megszakító záradékok hordozzák, amelyekben a tonalitás elszíneződik, sajátos fénytörést kap. Bartóki párhuzamokat ébreszt a perpetuum mobile jellegű zárótétel is: mintha az op. 14-es zongoraszvit zárótételének valamelyest szelídebb változatát hallanánk.
A Hegedű-zongora-szonáta (op. 34, 1987- 1988) a nagyromantikus koncertszonáták léptékét, virtuozitását és érzelemvilágát sugározza. A zenei nyelv készlete az a tízhangos rendszer, amelyet Bozay mintegy két évtizede dolgozott ki a maga számára. E hangkészlet tetszetős dallamok forrása, melyeknek legszembetűnőbb példája a nyitótétel főtémája vagy a második tétel "sántikáló, ám táncos ritmikájú" rondótémája. Ugyanez az elhangolt tonalitás jellemzi azokat a szakaszokat, amelyek kifejezetten idézetszerűnek tűnnek, például a rondószerű tétel egyik epizódját, amely egy képzeletbeli, 17. századi magyar dallam kadenciális képleteihez hasonlít. Ez az archaikus stílusréteg olyan romantikus szenvedélyű fordulatokkal párosul, amelyek César Franck híres A-dúr szonátájából sem rínának ki. A hegedűszonáta hatásos pódiumdarab lehet, mármint azok számára, akik - Perényi Eszterhez hasonlóan - fölényesen felülkerekednek nyaktörő technikai követelményein.
A III. vonósnégyes, Bozay "Négy évszak"-ciklusa azt mutatja, hogy ez a személyes zamattal elszínezett tonalitás (a már említett tízfokú hangrendszer), a hagyományos motívumfejlesztéses technika és a tételek tradicionális hallgatói reflexekre építő stratégiája minden műfajban üzembiztosan működik. Az Ősz kurta-furcsa befejezése ugyanakkor a zenei anyag és a forma pillanatnyi diszharmóniáját sejteti számomra. A hangszeres effektusok színvilága a Tél tételben a leggazdagabb; az aleatorikus szakasz beiktatása jótékony változatosságot hoz, s a hangrepetícióval induló motívumok is finom szálakkal gazdagítják a zenei szövetet. A Tavasz Lajtha vonós kamarazenéjének stílusától, lelkületétől sem áll távol, a Nyár rondótémájának vérbő örömzenéje viszont egyenesen Dohnányi tollára illő.
Mindezek a hangszeres formák nagyon magas színvonalon megvalósított stílusgyakorlatoknak tűnnek számomra. A múlt emlékművei, amelyeknek technikai perfekciójához, szakmai tökélyéhez nem fér kétség, csupán a tradícióhoz való egyéni hozzájárulás mértéke marad el a kívánatostól.
A Szegény Yorick dalciklusban a zeneszerző habitusa nem különbözik a hangszeres kamaradarabokban tapasztaltaktól, mégis meggyőzőbb, jelentősebb, sőt egyenesen megrázó eredményekre vezet. Figyelemreméltó a szöveg és a zene egyensúlya. Bozay a nyelv lejtését szinte pontosan követő ritmikával deklamálja végig Kormos István nagyszerű sorait, ám ez az eljárás mégsem alacsonyítja le a zenét a szöveg puszta szolgálóleányává. A zongoraszólam anyaga nagymértékben független, és - a hatodik daltól kezdve - visszatérő motívumai által laza, mégis erős asszociációs hálót von a ciklus köré. Ez a zongorakíséret bizonyos fokig illusztratív, de nem a primitív szófestés értelmében, hanem oly módon, hogy egy-egy vers egészének vagy legalább egy-egy nagyobb formarésznek gondolati-hangulati egységét ragadja meg s vetíti ki. Az expresszív felkiáltások Kormos István költői révületben ismételt szavainak találó zenei párhuzamai. A kompozíció nyelvezete sokszínű, mégis egységes. Jól megfér benne az erősen melizmatikus, "csodaszarvas-nyelven" ágáló énekszólam és annak hidegen gyöngyöző dodekafon ellenpontja (Fehér virág), a Harang zongoraakkordjainak dermesztő állóképe, vagy a hangszeres művekből ismert, rohanó, perpetuum mobile-szerű anyag (Vonszolnak piros delfinek vagy a Ház Normandiában középrésze), amely a vers szavaival társulva funkciót, értelmet nyer, s többletet kap a hangszeres darabokhoz képest. S méltó a megzenésítés ahhoz a sorstragédiához is, amelyet Kormos - mesteri tömörítéssel - nyolc sorba sűrít az Orpheus panaszában. Nem téveszti el hatását a Ház Normandiában első két sorához társuló recitativo, a ciklusnak címet adó záró dal pedig valódi csúcspont. Nemigen akadt hallgató, aki azon az október 12-i koncerten, a halálvers megzenésítése hallatán meg ne borzongott volna a Szegény Yorick sorainak félelmetes aktualitásán. A szinte sanzonszerű hangütés pontos zenei mása Kormos látszólag könnyed, társalgási hangvételének, hogy aztán a vers gondolati ívével együtt emelkedjék látomásos erejű magaslatokra. Ez az álomszerű hangulat, az erőteljes képek hihetetlen gyors váltakozása is olyasvalami Kormos István költészetében, amihez Bozay jó érzékkel talált kulcsot.
Ha megéri, örömteli születésnapi ajándékként halhatta volna művei kiváló interpretációit a zeneszerző. Mindezért Körmendi Klárát, Perényi Esztert, Ambrus Ákost, Eckhardt Gábort és a Somogyi Vonósnégyest egyaránt köszönet illeti.

Budapesti Őszi Fesztivál
Zeneakadémia - nagyterem, október 16.
Az Ensemble Modern hangversenye
(A program október 14-én a frankfurti könyvvásár kísérő rendezvényeként is elhangzott, Frankfurtban, az Alte Oper Mozart-termében.)

Bartók, Kurtág, Ligeti, Eötvös, Tihanyi - így fest a világhírű, német illetőségű együttes német közönségnek szánt reprezentatív válogatása a 20. századi magyar zenéből. Idehaza bizonyára vannak némelyek, akik nem értenek egyet ezzel az összeállítással. Bevallom, az én értékrendemmel tökéletesen harmonizál; hozzátéve, hogy egyetlen - mégoly hoszszúra méretezett - koncert természetesen nem képes bemutatni mindenkit még a hazai zeneszerzés legjavából sem. Fő feladatom a nálunk még újdonságnak számító Tihanyi-darab, illetve az itthon még soha nem játszott Eötvös-kvartett ismertetése, ugyanakkor szólnom kell néhány szót a többi műsorszám interpretációjáról is. A közönség soraiban szép számmal ültek a kortárs zenében jártas magyar előadók (sokkal többen voltak, mint a zeneszerzők), s bizony kritikus füllel hallgatták híres kollégáik produkcióját. Véleményük szerint vérbeli profik ültek a pódiumon, akik tetszetős, pompásra csiszolt külalakban, de a művek megértésének mélyrétegéig el nem hatolva játszottak Kurtágot, Tihanyit, Bartókot. Az említett előadók tehát - ismerős és nem épp jogtalan öntudattal - azt gondolhatták: "mi ezt jobban tudjuk". (Eötvös vonósnégyesének és Ligeti tíz fúvósötös-darabjának interpretációját aligha lehetne magyar muzsikusok teljesítményével összemérni, hiszen ezeknek a kompozícióknak nincs hazai előadói hagyománya.) Nem vitatom, hogy Tihanyi Schattenspieljét a frissen megjelent kompaktlemezen Klenyán Csaba, Déri György és Csalog Gábor jobban játssza, mint az Ensemble Modern tagjai. Az is igaz, hogy Kurtág triójában, az Hommage à R. Sch. című kompozícióban Kim Kashkashian fantasztikus brácsázásával nem ér fel a német együttes fiatal brácsás hölgyének játéka, s kérdéses, hogy ha már Bartók két zongorára és ütőhangszerekre írt Szonátája miatt épp a kisterem színpadán volt egy nagydob, az együttes tagjai miért nem azzal szólaltatták meg a darab végi utolsó szívdobbanást, s ehelyett miért érték be a zongora mély húrjainak megütésével. A Bartók-szonáta előadása technikailag nem volt teljesen makulátlan, de a kompozíció hevülete magával ragadta az előadókat. Mindezek ellenére nagyon élveztem azt a professzionista légkört, melyet ezek az interpretációk megteremtettek. Azt a képességet, amely - nyilván óriási repertoár tapasztalatainak aranyfedezetével a háttérben - minden darabbal tud mit kezdeni, sőt maradéktalanul felvállalja és a közönségnek is sugallja annak értékeit. Bárcsak a magyar muzsikusok is "hoznák otthonról" azt a rendkívül magas szintű hangszeres felkészültséget és szellemi nyitottságot, amely az Ensemble Modern tagjait jellemzi, hogy már valóban csak a zeneszerző vagy a karmester megvilágító értelmezése tehesse föl a koronát az interpretációra! Ez hát az érem két oldala.
TIHANYI LÁSZLÓ klarinétra, csellóra és zongorára komponált, tíztételes triójáról, a Schattenspielről Porrectus kollégám két évvel ezelőtt írt már a Muzsika hasábjain, ám talán nem fölösleges néhány benyomásomat papírra vetnem. Kritikustársam Messiaen erős hatását fedezte föl a csaknem negyvenpercnyi ciklusban. Amikor először (töredékesen) hallottam a kompozíciót, kifejezetten zavart a messiaeni és bartóki stílus letagadhatatlan jelenléte, ám a teljes opuszban korántsem ilyen bántó ez a kapcsolat, hiszen mindössze egy-egy réteget képvisel a kompozíció gazdag, mégis egységes nyelvezetében. Messiaen szellemét leginkább a Tétel és Ellentétel - a ciklus 2. és 7. darabja - sugározza, dallami gesztusai, hangszínei, ritmikai szervezettsége és harmóniavilága által. Az Elő-, Köz- és Utójáték (1., 5. és 10. tétel), melynek ajánlása nem véletlenül szól Kurtág Györgynek - a maga komplementer kromatikájú, szűk hangtérbe préselt melodikájával óhatatlanul is bartóki forrásokat sejtet a hallgatóban, ugyanakkor ezek a tételek egyszerűen megejtően szép zenék, melyek csöndes tragikuma hiteles és megrendítő. A csellódallam hangjait hosszú értékekben, árnyékként követi a klarinétszólam, majd ugyanez a szereposztás a zongora és a cselló között ismétlődik meg, hogy végül a hangszerelési permutáció utolsó lehetőségeként a klarinét és a zongora kettőse csendítse ki a kompozíciót. Ez a három pillér-tétel nemcsak gondolati-hangulati egységbe foglalja a kompozíciót, hanem fejleszti, helyesebben szólva dramatizálja alapanyagát. Az 5. tétel gyászát óriási dinamikai kitörések szakítják meg, a zárótételben pedig akkordikus kíséretet kap a dallam, s kódaszerű záróütemek búcsúztatják a mű - Bartókhoz és Kurtághoz egyként kapcsolódó - megejtően szép siratózenéjét. Porrectus is megcsodálta a partitúra hangszerelésének, hangszíneinek gazdagságát, és kiemelte a Tétel/Ellentételhez fűzött kommentárok effektusainak rendkívül hatásos voltát. E kommentárok immár nem csak zenéjükben, hanem jóval elvontabb szellemi síkon kapcsolódnak Bartókhoz; címük a Kiszáradt, illetve a Megfagyott könnyek tava. A hangszerek tökéletes ismerete, és a testükre szabott, idiomatikus írásmód a három szólótételt is jellemzi. A nagyléptékű kompozícióval kapcsolatban egyetlen bíráló megjegyzés kívánkozik a tollamra. A feszültség intenzitása bizonyos pillanatokban csökken: leginkább a zongorakadenciát (6. tétel) érzem zenei szubsztanciájához képest terjedelmesnek. Talán a csellókadenciát is "túlírta" valamelyest a zeneszerző, annak ellenére, hogy a játékmódok és effektusok egész tárházát felvonultató tétel - sorrendben a nyolcadik - érdekes és magvas zenei anyag. A kompozíció hagymahéjszerűen egymásra boruló rétegei pompás szellemi konstrukciót alkotnak, ám a negyven percnyi időtartam nemcsak az előadót, hanem a befogadót is erőpróba elő állítja. Természetesen nem tartozom azok közé, akik szerint az az eszményi, ha egy darab már első hallásra tökéletesen felfogható. Számomra Tihanyi művének értékét jelzi, hogy többszöri meghallgatása új és új értékekre világít rá. A "Nachdenken" munkájától nem kímélheti meg magát a hallgató. Bizonyos vagyok benne, hogy az 1997-ben keletkezett kompozícióval az új magyar zene jelentős opusza született meg.
EÖTVÖS PÉTER Korrespondenz című vonósnégyese Wolfgang Amadeus és Leopold Mozart levelezését dolgozza fel, méghozzá - ha jól tudom - Wolfgang mannheim-párizsi útjának idejéből származó leveleket, amelyek bővelkednek atyai dörgedelmekben és álságos, magyarázkodó, ravaszkodó fiúi válaszokban. Természetesen színház, meghökkentő mutatvány ez a darab is, mint Eötvös majd' minden kompozíciója. Ha jól érzékelem a kvartett rendhagyó ültetéséből, Wolfgangot a brácsa és a 2. hegedű, Leopoldot pedig az első hegedű és a cselló "alakítja". A glissandókban és rendhagyó játékmódokban tobzódó szólamok beszédszerűsége nyilvánvaló. Bevallom, partitúra híján - amely a konkrét levélidézetek felől is eligazítana - a Korrespondenz befogadásában még messze nem jutottam el odáig a "Nachdenken" folyamatában, mint a Tihanyi-mű esetében, ezért óvakodnék definitív ítéletet mondani a kompozícióról. Jelen pillanatban úgy tűnik számomra, hogy szellemessége és virtuozitása ellenére sem emelkedik a jelentősségnek azon fokára, amelyet Eötvös operája, a Három nővér, vagy az 1990-es években keletkezett zenekari darabjai (az Atlantisz és társai) magukénak mondhatnak.

Budapesti Őszi Fesztivál
Thália Színház, október 26.
Az UMZE Kamaraegyüttes hangversenye
Vezényelt: Vajda Gergely, Tihanyi László és Eötvös Péter

(A program október 4-én is elhangzott Karlsruhéban, a Kubus Művészeti és Médiatechnológiai Központban.)
Az Őszi Fesztivál másik, Frankfurt holdudvarából importált hangversenyén az az együttes lépett fel, amelyre már pár éves működése alapján is úgy tekinthetünk, mint az eljövendő magyar Ensemble Modernre. Az UMZE tagjainak hangszeres felkészültsége és ambíciója mellett szép reményekre jogosít, hogy Eötvös Péter tiszteletbeli karmesteri szerepet vállalt az együttes élén. A szóban forgó koncert programját is ő válogatta, szerkesztette.
VAJDA GERGELY tehetségére, biztos hangszerkezelésére, gazdag színfantáziájára és harmonikus zenei egyéniségére nem először figyel fel a kritikus. Mindezek az erények kihallhatók új művének, a Beszélő kezeknek partitúrájából is, amelyet ősbemutatóként szólaltatott meg az együttes, a szerző vezényletével. Ha jól hallom, egyfajta irányított aleatorikus eljárás rendezi be a rendkívül gazdagon burjánzó zenei folyamatot, amelyben az egyes hangszerszólamok nem olvadnak össze, hanem megőrzik önálló karakterüket. Ennek a gazdag vegetációnak színes dzsungelében azonban biztos kézzel vág utat a szerző, például a dobok által játszott ostinatók eszközével. Az ütős csoport leleményes használata egyébként is fontos hatáseleme a kompozíciónak. A darab aranymetszési pontja táján megszólaló nagy dobszólóba a szerző ötletesen szövi bele a fúvósok repetált hangjait, s nem téveszti el hatását a vásári kavalkádból kibontakozó bumfordi keringő iróniája sem. Élvezetes, kellemes munka tehát a Beszélő kezek, s - tekintettel Vajda Gergely életkorára - nem alaptalanul reménykedhetünk abban, hogy a bő kézzel mért markáns effektusoktól a koncentráltabb kifejezésig, a fegyelmezettebb formálásig is eljut majd alkotói pályáján.
Az embernek időről időre szembe kell néznie s meg kell küzdenie előítéleteivel. Az egyik elfogult vélemény szerint: ha egy előadó alkalmilag a zeneszerzés területére lép, legyen bár hangszerének bármily kiváló mestere, darabja nem mérhető a hivatásos komponistákéhoz. Ilyenkor gyakran inkább a hangszer új lehetőségeit felvonultató Bravurstück születik, mint magvas, értékes hallgatnivaló. Bár kifejezetten törekedtem arra, hogy efféle előítéletek ne kerítsenek hatalmukba, bevallom, alulmaradtam a küzdelemben. ITTZÉS GERGELY máris elévülhetetlen érdemeket szerzett a kortárs magyar fuvolairodalom előadásában. Tehetsége, technikai felkészültsége, szinte megszállottra valló ügyszeretete és ambíciója méltó folytatójává tette annak a kiváló magyar fuvolás hagyománynak, amelyet Jeney Zoltán (a Budapesti Fúvósötös alapítója), Matuz István, Gyöngyössy Zoltán és mások neve fémjelez. Vetületek című kompozícióját azonban nem tudom többnek értékelni, mint egyfajta antológiát, amely imponáló bőséggel vonultatja fel a hangszer új játéklehetőségeit a multifon hangképzéstől a fuvola hangtartományánál mélyebb regiszterek kiaknázásáig és a fuvola "ütőhangszeres" effektusaiig. Az előadók fantáziája minden korban termett ilyen virtuóz mutatványdarabokat, és ez így is van rendjén, szellemi rangjukat tekintve azonban mégsem sorolnám őket a legnagyobb opuszok közé.
TIHANYI LÁSZLÓ Atte című művét éreztem az első rész legjelentősebb kompozíciójának. A klarinétra, csellóra és kamaraegyüttesre készült partitúra nem más, mint a Schattenspiel-trió öt tételének meghangszerelt változata. A szerző főként a zongoraszólam dimenzióit tágította zenekari méretűvé, de más helyen is beleavatkozott a trió zenei anyagába. A tíztételes ciklusból a három szólóhangszer kadenciáit, valamint a Köz- és Utójátékot hagyta el. A kamarazenei és a nagyobb együttesre készült változatot a mű egyenrangú alternatíváinak érzem. Természetesen az ensemble-verzió még erőteljesebben megmutatja Tihanyi hangszerelő tudását és színfantáziáját - a Megfagyott könnyek tava különösen sokat nyert a hangszerelés által. S kétségtelen, hogy a szólókadenciák ballasztja nélkül, a mintegy tizenkét-tizenhárom perccel "karcsúsított" zenekari változat könnyebben emészthető, mint a trió-forma. Az Atte ugyancsak hallható Tihanyi László új szerzői lemezén, így ki-ki maga is elvégezheti a verziók összevetését. A felvételen is, a koncerten is Klenyán Csaba és Déri György kitűnő játékát élvezhettük.
DUBROVAY LÁSZLÓ Hegedűversenyének szólóját Falvay Attila játszotta. A mű számos olyan hatáselemet, színt és karaktert használ fel, amely már a Faust-partitúra keletkezésekor is készen állott a szerző boszorkánykonyhájában. A wa-wa szordínós effektusok és más "kísértethangok", illetve a lírai dallamok képviselik a zenei karakterizálás két ellentétes pólusát. Az első tétel a titokzatos, sűrű kromatikájú kezdés után fokozatosan tisztul ki, s egyfajta magyar Verklärte Nacht benyomását kelti, apoteózis felé tartó, érzelmesen áradó dallamokkal. A második tétel formás, népies rondófinálé-féle. Erőteljes stílustörést érzek a mű elején megszólaló korszerű hangzásvilág és az egyre ismerősebb tájakra vezető folytatás között, bár ebben a "kitisztulási folyamatban" - némi jóindulattal - tudatos szerzői szándékot, egyfajta rejtett programot is megsejthetünk.
Ha a zeneírás nem koptatta volna használhatatlanná a szót, szívesen papírra vetném, hogy EÖTVÖS PÉTER darabja (A szél szekvenciái) megkoronázta az UMZE hangversenyét. Ez a kompozíció rendszeresen visszatér a hazai koncerteken is, de főnixmadárként megújulva, mindig más és más alakban. A jól ismert tételek mellett legalábbis alapvetően új szakaszokat vélt fölfedezni nem mindig megbízható zenei emlékezetem. Ilyen nagyszerű újdonságnak tűnt a mű lassú, csöndes, meditatív befejezése, amely - a már többször emlegetett "Nachdenken" jegyében - csodálatosan tartalmas útravalóval, lelki békességgel ajándékozta meg a koncertről távozó hallgatóságot.

Farkas Zoltán

Korunk Zenéje
Nádor terem, október 4.
A Magyar Rádió elektroakusztikus
zenei fesztiválja

A városliget szélén, a kivilágított épület felé bandukolva baljós érzés fog el jó tíz perccel negyed nyolc után: rossz helyen járok. Nem itt lesz a koncert, hisz senki sem tart errefelé. Gyors kontroll a narancsszínű füzetkéből: az bizony mégis a Nádor-termet adja meg helyszínül. És valóban: feltűnik végre a sarkon egy ismerős alak. A lépcsőházban aztán X is, meg Y... Helyben vagyunk. Fél nyolcra egy turistabusznyi látogató mégis összeverődik. Ennyi embert érdekel ma az új magyar elektroakusztikus zene - és ennek a harmadát se a külföldi. Szánom-bánom: én sem mentem el az előző két napon. Pedig egy kolléga szerint az amerikai Nicholas Collins estjére érdemes lett volna. A bűn megtörtént, most már csak vezekelni lehet. S persze gondolkodni: miért van az, hogy a valaha forradalminak hitt elektronikus művészet mára ily kevés figyelmet kelt?
Az egyik ok bizonyosan az illúzióvesztés. Valaha, a párizsi musique concrète időszakában, s még inkább a kölni stúdió alapításának idején csodát vártak az újat akaró zenészek az új eszköztől. Aztán valami olyasmi történt, mint a holdralépés után. Armstrongék megismerték a hold porát, a súlytalansághoz közeli gravitációt, megnézték onnan a kék fényű földet. S egy idő után expedícióik abbamaradtak. Mintha a zenészek is egyre kevésbé vágynának ma távoli űrutazásokra. Az elektronikus hanghatások papíron kimeríthetetlennek, a gyakorlati zene számára azonban nagyon is kimeríthetőnek bizonyultak. A penetráns műanyaghangokból hamar elege lett az érzékenyebb fülűeknek. Inkább a hangszerhangokkal kombinált elektronika az, ami máig hódít, meg a hangtáj-jellegű művészet, a sound-scape, amely a maga módján a konkrét zene örökét viszi tovább. Az egyéb zsigerremegtető, bizsergető effektusokat a könnyű műfaj alkalmazza előszeretettel - s járatja le.
Nálunk, mint oly sok egyéb, az elektronikus zene is jócskán késve jelent meg, eleinte szánalmas háttérrel. Prófétái akadtak, akik a siralmas technikai felszereltség ellenére teremtettek valamit (Pongrácz Zoltánra, Patachich Ivánra és társaira gondolok). Mára ez az elmaradottság lényegében felszámolódott - s vele persze elveszett a prófétai hevület, meg az a közönség részéről mutatkozó érdeklődés is, amely az állampárti időkben a hivatalosan nem szeretett dolgokat automatikusan kísérte. A magyar elektronikus művészet immár éli a maga csendes, hétköznapi, picit szürkécske életét. Ebbe kaphattunk most ismét némi bepillantást.
Idén talán csak Madarász Iván neve hiányzott az évről évre megszokott listáról. Új tagként lépett viszont az "elektronikusok" kicsiny klubjába a fiatal és igen tehetséges csellista, KÁNTOR BALÁZS. Természetesen saját hangszerére és elektronikára alkotott művet mutatott be (Hommage à Monsieur de Saint-Colombe). Gusztusos csellószólót hallhattunk, némi elektronikus szósszal; világos AABB szerkezetű, kellemesen tonális darabot, amely ugyanakkor a tizenkéthangúság törvényének is engedelmeskedik (rövid idő alatt felvonultatja az összes kromatikus hangot, a tizenkettedik megjelenése egyben formai határpont). Hogy mindennek mi köze van ahhoz a titokzatos, Napkirály-korabeli Saint-Colombe mesterhez, akit a néhány évvel ezelőtt nálunk is vetített francia film tett rövid időre híressé értelmiségi körökben, az megmaradt a szerző titkának.
HOLLÓS MÁTÉ-t a Yamaha új hangszere, a clavinova ihlette egy tetszetős, változatos hangzású, pentaton magból kiinduló, majd modálisan elszíneződő, végül az első hangokhoz persze visszataláló, erőteljes kontrasztokban sem szűkölködő, mégis többnyire inkább szelídebben csengettyűző-harangozó darab alkotására.
Tisztességesen megírt, harsonaszólót és elektronikát fantáziadúsan kombináló, és helyenként drámai mélységeket sem nélkülöző kompozícióval jelentkezett idén SUGÁR MIKLÓS (Ív/Ligature). Tavaly figyeltem meg először nála, hogy hangvétele komolyabbá, komorabbá vált - s ezt a korábbi, nem különösebben fajsúlyos opuszok után pozitív változásnak véltem. A tendencia, úgy tűnik, tartós.
SZIGETI ISTVÁN-tól ebben az esztendőben a szokottnál igénytelenebb alkalmi művet hallottunk - egy rockzenés fordulatoktól sem tartózkodó gitáretűdöt. Valaha magam is úgy véltem, nem baj, ha a "magas művészet" enged arisztokratizmusából, és közelít a "könnyű" felé. Ma - lehet, hogy ez már az öregedés jele - nem így gondolom. Akadt egy s más, ami meggyőzött az ellenkezőjéről.
Nagyobb távlatokat látok viszont az előtt a kísérlet előtt, amelyet DECSÉNYI JÁNOS A kentaurok menekülése címmel tárt ezúttal elénk. Az örökifjú komponista új alkotása a sound-scape elemeit ötvözi hangzó versszöveggel. Az időnként rendkívül erőteljes hatású, már-már vad effektusokat felvonultató zenében korábbi Decsényi-hangtájköltemények elemeit is felfedezhettük: paták dobogását, darvak rikoltását. Nem veszélytelen persze ennyire naturális hanghatások felhasználása - de Decsényi ügyesen lavírozik azon a határon, amely a zaj- és zörejvilágot elválasztja a zenétől, alkalmasint a zenévé nemesített zajoktól és zörejektől.
A koncert zárószáma, FARAGÓ BÉLA Pattern modulációk No 2-je számomra nem okozott sem meglepetést, sem csalódást. Azt adta, amit a szerzőtől előzetes tapasztalataim alapján vártam: fegyelmezett szerkesztésű, takarékos, csendes és költői muzsika bontakozott ki hegedűn, basszusgitáron és szintetizátoron.

Korunk Zenéje
Nádor terem, október 5.
Az '54-esek
Componensemble, vezényelt Serei Zsolt

"Az 54-esek" - így hirdették a plakátok az idei Korunk Zenéje negyedik, ám ha az elektronikus minifesztivált leszámítjuk, voltaképp első hangversenyét. Egy időben született komponisták alkotásait egymás mellé tenni néha tanulságos, néha cseppet sem az. Ennek az estnek a tanulsága elég paradox: végső következtetésként csak azt szűrhettük le, hogy a ma 45 esztendősek alkotómódszere, világlátása közt legalább akkora a különbség, mint amekkora a mai politikai pártok közt mutatkozik.
KIRÁLY LÁSZLÓ kétségkívül a konzervatívabb hajlamúak közé tartozik. Eszménye a hatvanas-hetvenes évek fordulóján kialakult, expresszív, a szabad dodekafóniától immár elforduló, de az egyszerű hármashangzatokat még kerülő muzsika. Ezt a nyelvet Király választékosan beszéli. Sokféle elemet vonultat fel és vonatkoztat egymásra: hangsúlyozottan ritmikus részek éppúgy nem hiányoznak, mint középkori organumra emlékeztető fordulatok. Két kifogásolnivalóm azonban akad. Az egyik: sokszor bőbeszédű a darab (főleg a parlandós részeknél lehetett volna a szerző takarékosabb), s nem értem az idézeteket. Pontosabban szólva: azt értem, hogy egy Durkó Zsolt emléke előtt tisztelgő darab Durkó-művekből idéz. De nem világos a Bartók- kompozíciókra való utalások funkciója. A Concerto Elégiájának ahhoz túl egyértelmű a jelentése, hogy egészen másféle kontextusban felhasználhassuk.
A közelmúltban elhunyt SZUNYOGH BALÁZS Zeit XII című monológja (Renata Pandula szövegére) poétikus, finom, szép, szövése gondos, a formarészek közti átmenetek mintaszerűen kidolgozottak.
SEREI ZSOLT Négy énekével is hasonlóképp jártam, mint a Szunyogh-kompozícióval: másodjára, harmadjára meghallgatva tárultak fel értékei. Így, alaposabban megismerve viszont azt kell mondanom, különösen becses alkotásról van szó. A négy - színében elég élesen elütő - hangszer (kürt, klarinét, hegedű és bőgő) kezdetben szinte egymástól függetlenül fújja-vonja a magáét. Oktávokban való találkozásaik esetlegesnek tűnnek. A 14. századi avantgárd zenére emlékeztet mindez, Matteo da Perugia vagy Solage korának bizarrságaira. Egy idő múlva azonban mintha a szólamok tudatosabban keresnék a kapcsolatot: motivikában, együtthangzásban egyaránt. Hoquetus jellegű formarész következik, majd hullámzó dallamosságban osztoznak a hangszerek. Végül korálfélét hallunk, sőt egy pillanatra megtörténik az azonos hangon való találkozás is. Mindez nem happy end: Serei még két akkordnyit ír befejezésként. Ezekkel jelzi: a kiharcolt "egység" csak ideiglenes. Máris foszlik szét...
Egészen másféle, de ugyancsak költői világot tárt elénk IFJ. KURTÁG GYÖRGY neofuturista zajzenéje, amely Eugčne Deslaw hajdani filmjének kockáihoz készült (A gépek indulója - 1928 - 16 mm, ff, 9'). A modern világ gépeit, acélépítményeit szépnek láttató képekhez igen jó érzékkel társította a hangzásvilágot a komponista: érzékenyen, de nem szolgai merevséggel követte a film ritmusát. S miután az effektusokat film nélkül is meghallgathattuk, kiderült, a gőzmozdonyok sípjából, pöfögéséből (a 370-es hangját konkrétan is felismerni véltem - lásd a Magyar Gőzmozdonyok című lemezkiadványt) sínkattogásokból és hasonlókból nagy fantáziával összeszőtt zajzene önálló kompozícióként is megállja a helyét.
SOÓS ANDRÁS-nak a szünet után előadott In memoriam A. S.-ével a mai zenének ismét ahhoz a fajtájához térhettünk vissza, amely eleinte kevésbé attraktívnak látszik. Végiggondoltsága, kivitelezésének gondossága azonban vitathatatlan - s a figyelmes hallgató számára aligha marad hatástalanul. Ebben a műben a Serei-féle dramaturgia fordítottját élhettük végig. A zenei szövet fokról fokra felszakadozott, a folyamatos hangzást egyre nagyobb szünetek szakították meg. S közben minduntalan ismerősnek tetsző dallamfordulatokat hallottunk - anélkül, hogy ráismerhettünk volna pontos, konkrét idézetekre.
"In memoriam"-nak készült HOLLÓS MÁTÉ Ringass, Kharónja is, s itt is feltűntek idézetszerű taktusok. Egyebekben azonban Hollós és Soós zenei világa között nagy a távolság. Hollós a motivikus fejlesztés eszközével él. Az első tétel egyetlen alapmotívumból bontakozik ki, annak igen sokoldalú felhasználásával, transzformálásával, megfordításával. Már a hangversenyen is az volt az érzésem - s ebben a felvétel újrahallgatása megerősített - hogy ez a Togobickij Viktorra emlékező tétel kicsit terjengős. Az alapanyag nem kíván ilyen hosszú kibontást. A második - Szunyogh Balázs előtt tisztelgő - rész mindenesetre arányosabb és ezért hatásosabb.
A koncert végére maradt az a mű, amely számomra ott és akkor, és aztán az újrahallgatások során is egyértelműen a legnagyobb élményt - sőt, ennek az egész, kortárs zenében cseppet sem szűkölködő hónapnak a legnagyobb élményét adta: CSEMICZKY MIKLÓS Schattenlieder című dalciklusa. Bámulatos művészi erő, igazi poézis árad e sorozatból. A hangvétel Mahlerra emlékeztet, noha a szerkesztésmód a legkevésbé sem hasonlít a Vándorlegény-dalok szerzőjének módszerére: Mahler soha nem dolgozott tudatosan modell-skálákkal. Itt viszont a kisterc-kisszekund bidistanciális sor az alap, ennek használja ki a komponista mollos és fríges ízeit, ebből fakadnak az ultratercrokon harmóniaváltások (megdöbbentő hatású a harmadik dal végének f-moll-A dúr váltakozása). Elképesztően nagyszerű a hangszerelés; nem tudom, írt-e valaha magyar zeneszerző ennyire idiomatikus szólamot hárfára. És elképesztő az idővel való bánásmód. Például a hatásszünet az utolsó dal végső zárlata előtt. Az pedig külön elemzést igényelne, hogyan kapcsolódik Csemiczky dallamvilága a szöveghez, hogyan bontja ki annak legmélyebb rétegeit - miközben olykor nagyon diszkréten még a szófestéssel is eljátszik (lásd a holdra nyüszítő kutyák fájdalmasan felfelé kúszó motívumát a második dal végén). A műsorfüzet eredetileg hat dalt ígért, kettővel, úgy látszik, nem készült el időben a komponista. Őszintén szólva én megmaradnék ennél a négynél - s az újabbakból új ciklust állítanék össze. Ez a négy nem igényel kiegészítést (különösen nem egy gyors tételt a szokásos kontraszt kedvéért). Így kerek, így egész. Sürgősen elő kellene adni a Zeneakadémián, s minden más, nagyobb közönséget befogadni képes teremben.

Korunk Zenéje, október 8.
Zeneakadémia, nagyterem
Philip Glass zongoraestje

Az idei Korunk Zenéje csúcspontja, a Csemiczky-bemutató után jött számomra a mélypont: PHILIP GLASS zongoraestje. Kíváncsian és egy kis balsejtelemmel vártam ezt a hangversenyt. Kíváncsiságom a világhírnek szólt, s néhány lemezen megismert opusz támasztotta alá. Igaz, Glass soha nem tartozott a kedvenceim közé - annyira azért nem izgatott, hogy elmenjek érte jó három-négy éve a Petőfi Csarnokba, arra a koncertre, amelyről utóbb Csengery Kristóf szedte le e keresztvizet, s amelyről, mondják, Kroó György néhány perc múlva sietősen távozott - de nem tartottam taszítónak némely régebbi művét. Amikor a Filharmónia Budapest Kht. vezetősége megpendítette meghívásának ötletét, cseppet sem tiltakoztam - holott, mint egyike a "külső" tanácsadóknak, ezt megtehettem volna. Némi aggodalmat csak amiatt a bombasztikus reklám és köderegetés miatt éreztem, amelyből még a műsorfüzetbe is eljutottak morzsák: "Stravinsky óta nem volt még zeneszerző, aki ilyen nagy hatást gyakorolt volna saját korának zenéjére". Nos, ha ez tényleg igaz volna - annál szomorúbb korunkra nézve. Amit ugyanis Glass manapság csinál, az a zeneakadémiai bemutatkozás tanúsága szerint lesújtó. Első mérgemben már elmondtam véleményemet a Rádió Új Zenei Újságjában. Azóta eltelt néhány hét - s az indulat heve nem csökkent. Voltaképp azt kell mondanom, katartikus élményhez juttatott minden zenészt Glass végtelen primitívségű, szentimentális gagyi-zenéjének leírhatatlanul ügyetlen elővezetése. Ez az ember elemi fokon nem tud zongorázni, s ezért arcpirító szemtelenség, hogy ki mer ülni a Zeneakadémiára, oda, ahol valaha Richter, Dohnányi, Bartók és Fischer Annie ült. Ha öt centivel odébb kell a billentyűzeten megfognia egy basszushangot, már lassít előtte, körülnéz - s aztán rendszerint ennek ellenére mellényúl... Igazi zenésznek fel kellett ismernie, hogy a sztárolt Mester egy nagy, pöffeszkedő nulla. Ezzel a giccsel komoly embernek nem kell foglalkoznia. Aki ezt védi, az vagy pénzért hazudik, tehát benne van a buliban, vagy rokon, vagy muzikalitás ellen beoltott dilettáns. Egy szempontból kínált továbbgondolnivalót a botrányos este. Miközben sorra minden valamirevaló akadémiai tanár és diák dühödten távozott, vagy hüledezve vihorászott, kétségtelen tény: Glassnak sikere volt. Rengetegen jöttek el erre az eseményre, akik egyébként nemigen látogatják a Zeneakadémiát, de szeretnek lépést tartani a kulturális élet összes divatjával. Ezek az emberek többnyire jó ízlésűek és elég tájékozottak, ha irodalomról, filmről, egyéb művészetről van szó. A zenében teljesen elveszítik a lábuk alól a talajt, bedőlnek a legocsmányabb blöffnek, vagy egyszerűen sznobok.

Budapesti Őszi Fesztivál
Műcsarnok, október 22.
Brass in the Five
Budapest Saxophone Quartet
Vezényelt: Vajda Gergely

Isten látja lelkemet, semmiféle negatív előítélet nincs bennem az angolszász vagy amerikai kultúrával szemben. Életem egyik legszebb élményét adta a New Yorkkal való rövid ismerkedés: felszabadítónak találtam a város légkörét. Szeretem a jó jazzt, szeretem Ivesot, érdekel Cage, s bár nem vagyok rajongója Reichnek, elismerem, zenéjében bőséggel van vitamin. Most mégis úgy hozta a sors, hogy Glass mellett további amerikaiakkal gyűlt meg a bajom. Fel nem foghatom ugyanis, minek kellett megismernünk IDA GOTKOVSKY és LUCIE ROBERT kisasszonyok (asszonyok?) szaxofonos műveit. Idáig ér az ottani feministák keze? Tartsanak bár elvadultan gondolkodó gazembernek, ásatag kövületnek, én bizony a tudomány mai állása szerint úgy vélem, egyszer élek, s drága az időm efféle mulatságokra. VAJDA GERGELY Rhythm and Brass című szerzeménye, az más. Az effélére nem sajnálom a perceket. Vajda Gergely minden megnyilvánulásából árad a tehetség. Teli van ötlettel. Egyelőre egy kicsit, meglehet, szertelen, s néha nincs benne elég szigorúság önmagával szemben. Benne hagy a darabban külsőségesebb részleteket, olcsóbb megoldásokat. De alapjában véve pompás, üde, friss amit csinál. A térhatások általában izgalmasak, a hangzás vonzó - a zárórész kagyló-búgócsiga zenéjét pedig alighanem sokáig őrzöm még emlékezetemben. Nem tartom kizártnak, hogy Vajda Gergely is eljut egyszer arra a magaslatra, ahol ma például Eötvös áll.
EÖTVÖS PÉTER vérbeli zenész, akit minden új érdekel. Térhatásokat kihasználó műve (Brass. The Metal Space), azt hiszem, mindenkinek nagy élményt szerzett, aki ott volt ezen az estén a Műcsarnok apszisában. A darabnak minden pillanatán érződött, hogy a szerző tudja, mit akar, ismeri az összes fontos idevágó kísérletet, Stockhausen műveitől Globokarig, kisujjában van az akusztika és nem utolsósorban: van érzéke a zenei humorhoz. Pontosabban: ahhoz, hogy a világot ne csak az egyik oldaláról, hanem fonákjáról is láttassa, hogy ellenpontozza és oldja a drámaian feszült pillanatokat.

Budapesti Őszi Fesztivál
Bárka Színház, október 27.
Serei Zsolt: Egypercesek
Vezényelt a szerző

Jelentős késéssel kezdődött a bemutató: a szervezők ugyanis addig ügyeskedtek, míg valahogy sikerült elhelyezniük az aránylag kis terembe tóduló érdeklődőket. Hiába, SEREI ZSOLT neve ma határozott vonzerőt gyakorol az új művészetek híveire. Arra pedig különösen sokan lehettek kíváncsiak, vajon mit tud egy zenész kezdeni Örkény híres egyperceseivel.
Nos: nem állíthatom, hogy Serei Egypercesek című operája hibátlan remekmű. Mindenekelőtt: nem igazi opera, inkább színpadi játékkal elég takarékosan kiegészített többtételes kantátaféle. Első része, a lágerből szabaduló anya és a gyermek párbeszéde zeneileg nagyon szép, elmélyült, ellenben színpadilag alig megoldott. Hosszú percek telnek el anélkül, hogy történne valami. Bejön az anya a nézőtérről, téblábol lassú mozdulatokkal, aztán jön a gyerek. Végre elkezdődik a párbeszéd - s a "poén"-t egy kicsit agyonüti a váratlanul hisztérikusan felcsattanó muzsika. A második "tétel", bevallom, egyáltalán nem tetszett. Se színpadilag, se zeneileg. A levegőben meghalt, de még halála után is percekig lebegő sasmadarat két táncos jelképezte, számomra érthetetlen-értelmezhetetlen mozdulatokkal, miközben a jó hallású, ám efféle feladatokra alkalmatlan hangú Bubnó Tamás recitálta a szöveget, azzal a "magyarosch" prozódiával, amely oly gyakran teszi feszélyezővé az új magyar vokális műveket. Serei itt megpróbált kilépni addigi stílusából - de rossz irányba nyitotta az ajtót. Annál érdekesebbnek találtam viszont a harmadik részt. A két Vorazlicki Klára Nóra Annamária Olga párbeszéde az azonosságról és különbözőségről szóló igen hatásos zenei példázattá vált. A hangszerkíséretben kizárólag "normál a" hangokat hallottunk, vonós és fúvós színnel. Mindig ugyanazt, mindig másképp. Az énekesek pedig egy-egy hosszabb szóló után változatosan szőtték tovább szólamaikat a már elhangzott motívumok kiszámíthatatlan rendszer szerinti visszaidézésével. A negyedik szakaszban a kórus vette át a főszerepet. Serei itt is remek zenét talált a "túlélsz, pöcök" szöveghez, színpadi-drámai szempontból azonban ez az Örkény-novella semmiképp sem igényelt volna ekkora időbeli kiterítést - s zavaróan hatott a sorra "elhulló" énekesek naturális haláltusája. A zárószakaszban aztán az egész darab megint arra a szintre emelkedett, amelyen az ember az igazi művészet magaslati levegőjét érzi. Csodálatosan szép a cappella-kórust hallhattunk és végtelenül megnyugtató, egyszerű, minden érzelmeskedést kerülő, ám paradox módon éppen objektivitással, ha tetszik, "hidegségével" érzelmeket keltő, vagyis roppant hatásos zenekari befejezést.

Ami az általam hallott koncertek előadói színvonalát illeti, úgy gondolom, minden hazai közreműködő tisztességesen tette a dolgát. A 4-i est hangszeres szólistái közül legszívesebben a fiatal harsonást, Káip Róbertet emelném ki (ő a Sugár-darabot játszotta). Az '54-esek műsorán a Serei-vezette Componensemble a tőle megszokott nívón teljesítette a feladatokat. Földi Melinda odaadóan és kifejezően énekelte a Szunyogh-darabot, Palacka Adriana magával ragadóan Csemiczky dalait. A Műcsarnokban rendezett koncerten két egészen kiváló gárdát hallhattunk, a Budapesti Szaxofonkvartettet és a (kiegészített) Brass in the Five-ot. Kár, hogy az előbbi ezúttal nagyrészt méltatlan zenei anyagra fecsérelte az erejét. A Serei-operát a Componensemble művészei mellett a Tomkins Énekegyüttes tagjai szólaltatták meg; a szólókat a már említett Bubnó Tamáson kívül Csereklyei Andrea, Polomik Heléna, Károly Edit és Horváth Mária énekelték. Nem hiszem, hogy Serei Zsoltnak bárkivel szemben oka lehetne az elégedetlenségre.

Porrectus