"Ott voltam Yehudi Menuhin koncertjén, és másnap vendégül láttam a kisfiút. Bámulatos talentum. Az ember csodálatba esik, ha ilyet hall. [...] A Mendelssohn-koncertet úgy játszotta, ahogy még csak Sarasatetól hallottam." Ezeket Hubay Jenő mondta tollba a Pesti Napló riporterének.¹ Mit nem adnék érte, ha készült volna hangfelvétel a 72 éves mester és unoka korú, mindössze 14 éves vendége kuglóf és habos kakaó mellett lezajlott "szakmai" beszélgetéséről. Megjegyzem: öt nagy hegedűsgyár működött két évszázad határán; Aueré (Szentpétervár), Flesché (Berlin, London stb.), Joachimé (Berlin), Hubayé (Brüsszel, Budapest) és Ševčíiké (Prága) - s az öt vonós nagyiparos közül négy magyar volt.
1930. október 28. Tombolt Menuhin bemutatkozó estjén a kor legnagyobb hegedűseitől (Heifetz és Huberman, Milstein és Szigeti) igencsak elkényeztetett Budapest közönsége. Hallotta Bach E-dúr partitáját, Brahms G-dúr szonátáját, Mendelssohnt, és néhány kisebb előadási darabot. Meglehet, a művész "budapesti emlék"-ként játszotta évtizedek múltán, előszeretettel ráadásnak a Partita Preludium, Gavotte, Sarabande tételét. Felsőfokon számolt be róla a kritika - másnap. Jemnitz Sándor, aki ugyan verselt is (német költeményei a bécsi Musikblätter des Anbruch nem egy húszas évekből való évfolyamában olvashatók), valóságos ódát írt prózában, noha ez kritikai attitűdjére éppenséggel nem volt jellemző: "Az első fölszárnyaló hangtól kezdve szeretnünk kell őt. Szeretnünk kell ezt a 14-éves [...] kisfiút, aki mint üdvhozó, szivárványos csoda csöppent bele a mi nyomorúságos, megzaklatott hétköznapjainkba. Hegedűjátéka maga a hangot öltött tisztaság. A háborús és a háborúra következett véres, gyűlöletpárás, gondbaborult évek, íme, egy hófehéren zseniális gyermekművészt termeltek ki; noha már érezzük, hogy a művészlélek fogékonyságával már mindent megsejt, érezzük azt is, hogy minden csúnya és rossz visszapattan róla. Eléri, talán meg is sebzi, de megmérgezni nem tudja őt a külvilág kígyófoga."² Bevallom, irigylem Jemnitz hallását, profetikus képességét; egyetlen hangversenyből tudta, milyen lesz Menuhin majd' hét évtizeden át.
Magyarországot a pesti hangversenyterem és a budai Hubay-palota között, bizonyosan nem akkor fedezte fel. Menuhin, aki hatéves kora óta pódiumművész, 1927-ben - tizenegy esztendős - a Carnegie Hallban Beethoven-koncertet játszik Fritz Buschsal, Berlinben Bruno Walterrel és Furtwänglerrel lép fel, aki egyetlen estéért 6000 dollárt kapna Szovjet-Oroszországban (1927) - ha a gázsit egy nullával felturbózzuk, mai vásárlóértékét akkor sem fejeznénk ki a horribilis summának! -, nos, Menuhin rég hozzászokott az ovációhoz. Budapest a hódító körút egy állomása csupán. Nekünk viszont legalább annyit jelentett, mint az ismeretlenségből felbukkant Bernstein (1948), Richter (1954).
New Yorkban nyílt meg előtte az országhatár, s Doráti Antal emelte fel előtte a sorompót. Valamikor 1940 és 1942 között zongorázott Menuhinnak Bartókot, többek közt az 1940-ben kinyomtatott Mikrokozmosz részleteit.³ (Közlése eredetileg tévéinterjú, melyet Antal Imre 1972. október 27-én készített, s a Televízió 1974. szeptember 25-én sugárzott.) A személyes kapcsolat története közismert: a 27 éves Menuhin előjátszotta Bartóknak az 1. hegedű-zongora-szonátát, mielőtt New Yorkban, 1943. november 28-án előadta volna. "Az én szonátám előadása [...] kitűnő volt. Ha igazán nagy művészről van szó, akkor nincs szükség a zeneszerző tanácsára és segítségére, az előadóművész maga is megtalálja a helyes utat"⁴ - írta a zeneszerző 1943. december 17-én. Menuhin visszaemlékezése szerint térdén a kottával, kezében ceruzával hallgatta az előjátszást, semmi észrevétele nem volt, ellenben az első tétel után közölte: "Mindig úgy gondoltam, hogy egy művet csak a zeneszerző halála után sok idővel adnak elő ilyen jól."⁵ Több magyar szövegvariánsa ismert e mondatnak aszerint, hogy angolból fordították⁶ vagy franciából.
S itt álljunk meg egy pillanatra. Bartóknak emigrációjáig, saját művei előadásával összefüggésben szinte kizárólag a magyar hegedűiskola - jellemzően a Hubay-osztály - neveltjeivel volt munkakapcsolata Licco Amartól Waldbauer Imréig (Amar igazi K.u.K. jelenség: török apa, morva anya Budapesten született s tanult gyermeke). Alig van példája annak, hogy idegen hegedűssel játszotta - előtte próbálta - volna a kompozícióit. Gondolom, tudta, mi van a "Hubay-művekből" érkező partnereinek poggyászában, talán számított is Gertler, Székely, Szigeti, Végh, Zathureczky speciális ismereteire. Hanem Menuhin csak ozsonnázott, de nem tanult Hubaynál. Meglehet, régiónk zeneiségéből kapott valamennyit George Enescutól, első európai hegedűtanárától. Útravalót a Bartók-szonáta megfejtéséhez. Mindenesetre, ismerve, hogy Bartók mennyire rigorózusan követelte meg tempójelzéseinek s más előadói utasításainak pontos betartását muzsikusaitól, roppant jelentősége van annak, hogy a számára ismeretlen hegedűsnek semmi kritikai észrevételt nem tett, mozdulatlan maradt a ceruzája is.
Bő két héttel a Szonáta New York-i előadása előtt, Mitropoulos vezényletével játszotta Menuhin először a Hegedűversenyt. Nem az övé az amerikai elsőség - Tossy Spivakovskyé ez az érdem -, de szériában elsőként szólaltatta meg a tengeren túl, 1944. szeptember 20-án és október 8-án Londonban,⁷ 1945. augusztus 11-én, 18 000 főnyi közönség előtt a Hollywood Bowlban. Bartók-művet egyidejűleg ennyien soha addig nem hallottak! Különös, hogy a Szonátához szükségét érezte szerzői útmutatásnak-hitelesítésnek, a Hegedűversenyhez azonban nem. Vagy talán csak nyoma nem maradt annak, hogy a koncertet is megmutatta.
Köztudott, hogy az utolsó befejezett kompozíció, a Hegedű szólószonáta Menuhin felkérésére - pontosabban: megrendelésére - született. Ám homályos részlet itt is akad. A Kontrasztokról egykorú dokumentumból tudható: Bartók honoráriumának összege 300, a Concertóé 1000 dollár volt. Hanem a Szonátáról korabeli információ nem maradt, a megrendelő pedig évtizedeken át szemérmesen hallgatott a tiszteletdíjról. A legpontosabb adat Kroó Györgytől származik: "A csekk, amelyet Menuhin fizetett a zeneszerzőnek, s ami, ha két évvel korábban érkezik, minden anyagi jellegű aggodalmától mentesíthette volna Bartókot. [...]"⁸ Menuhin, megtörve a hallgatást, Bónis Ferencnek nyílt meg először: "Hogy mennyit fizettem? Azt hiszem, ezer dollárt."⁹ Azonban a nyilatkozó - tipikus angolszász understatement - lebegteti, mondhatni nyitva hagyja a kérdést. Bizonyára nem kívánt a jótékony lélek szerepében tetszelegni. Mert egyrészt az általa említett összeg 1944-ben sem lehetett elegendő minden anyagi jellegű aggodalom eloszlatására; másrészt - és erről már van papír - Menuhin 500 dollárt fizetett Bartóknak csupán annak fejében, hogy az övé maradjon egy évig a Szonáta kizárólagos előadási joga.¹⁰ Ez pedig semmiképp sincs arányban a húszperces kompozíció megírásának általa említett honoráriumával, kivált, ha meggondoljuk, hogy Benny Goodman az eredetileg kéttételes Kontrasztok tiszteletdíjáért 36 hónapra szóló exkluzív előadási jogra formált igényt, a lemezfelvételt is beleértve.¹¹
Menuhin szinte napra pontosan egy évvel az 1. hegedű-zongora szonáta előadása után, 1944. november 26-án játszotta először a Szólószonátát. Doráti Antal, próbának-premiernek tanúja jegyezte fel memoárjaiban: Bartókot "mélyen megindította Menuhin hasonlíthatatlanul tökéletes előadása. Ezt a kommentárt fűzte hozzá - halkan, magyarul - »Hja, ha minden zeneszerző ilyen előadásban hallhatná a művét«".¹² Feljegyezte: "Jelen voltam, amikor Menuhin [...] először eljátszotta neki a darabot, a bemutató előtt [...] A mű kegyetlenül nehéz, és Bartók, aki ezt tudta, alkalmazkodott Menuhin néhány apróbb változtatási kéréséhez - ha csak tudott. De ha úgy érezte szükségesnek, határozottan elutasította a kérését."¹³ Fogalmazott valamivel konkrétabban is: "Menuhin egyetlen négyeshangzat megkönnyítését kérte: »Bartók úr, megengedné, hogy ezt az akkordot - mindjárt meg is mutatta - egy más változatban, más fekvésben játsszam?« Bartók sokáig gondolkozott, majd halkan, szelíden így szólt: »Nem.«"¹⁴ Különös, hogy egyetlen akkordhoz ragaszkodott, a zárótétel negyedhangos változatához azonban nem, holott Menuhin szerint ez "[...] olyan effektus, amelyet keresett." Bartók engedékeny volt mégis. Menuhin elbeszélte, sietett a bemutatóval, hogy a nagybeteg zeneszerző hallhassa művét, és nem volt elég ideje a negyedhangos részek kiérlelésére. "Nem is ez a hibám, hanem az, hogy nem nyomattam ki a negyedhangos változatot."¹⁵
Ugyancsak a Magyar Televízió rögzítette, hogy Menuhin nem merte megkérni Bartókot, dedikálja neki a Szólószonátát, s nem merte elkérni a mű eredeti kéziratát sem, amelyet szívesen meg is vásárolt volna.¹⁶ Pedig, ha meggondoljuk, hogy "Kedves Barátom" megszólítással leveleztek, s azt, milyen örömmel fogadta Bartók Menuhin 1945 nyarára, kaliforniai otthonába szóló meghívását, joggal feltételezhetjük, a tetemes korkülönbség ellenére is meghittebb lehetett kettejük kapcsolata a szokványos zeneszerző-előadó viszonynál.
Bartókkal - de nélküle - fedezte fel Menuhin a valóságos Magyarországot. 1945. augusztus 16-án kelt levelében¹⁷ tudatja, hogy novemberben Londonban "Tony"-val, vagyis Dorátival adják elő s veszik fel a művet. "Recording"-ot ír: nem tudni, rádió- vagy hanglemezfelvételre készültek-e. "Legnagyratörőbb reményünk, hogy megtehetjük ezt Önnel [az Ön jelenlétében] a budapesti közönség előtt. Ez már novemberben lehetséges volna [...]" Hanem a londoni terv bizonyosan meghiúsult, máskülönben beszámolt volna az eseményről a gyors reagálású brit zenei szaksajtó. De Budapest 1945-ös viszontlátásának kellett legyen valóságalapja - még ha élő tanúja nincs is az előkészületeknek, mivel ez ragadt meg Doráti emlékezetében (önéletrajz, nyilatkozatok), jóllehet közös budapesti koncertjük majd' egy évvel később, 1946. szeptember 5-én realizálódott.
Bartók-művekkel érkezett az év nyarán Menuhin Budapestre. Június 27-i szólóhangversenye majdnem szerzői est: bemutatta a Szólószonátát, Böszörményi-Nagy Bélával eljátszotta az 1. szonátát és a Román népi táncokat (a műsort a Kreutzer-szonáta tette teljessé). Július 1-jén Somogyi László vezényletével Bach E-dúr koncertje és a Beethoven-verseny után Bartóké szerepelt a műsorlapon; helyette - kényszerűségből - Brahmsot játszott, mivel a Bartók-mű zenekari anyaga nem érkezett meg Londonból. Pótolta Dorátival Menuhin, hamarost. A műsorfüzet "első előadás"-nak,¹⁸ vagyis hazai bemutatónak tüntette fel a hegedűversenyt. Talán a szólista kérésére, ki bizonyára nem tudott arról, hogy Szervánszky Péter már eljátszotta a darabot háromszor: 1943. szeptember 17-én, Farnady Edit zongorakíséretével egy zenebarát család budapesti otthonában; szeptember 27-én Kolozsvárt, a Vaszy Viktor vezette Filharmonikusokkal; 1944. január 6-án, a Székesfővárosi Zenekar koncertjén, Ferencsikkel. Bizonyos értelemben, erős megszorításokkal, csakugyan bemutatót tartott, mivel a zárótétel szólóhegedűs kódáját játszotta,¹⁹ amiből Szervánszky-Vaszy-Ferencsik kottaanyaggal nem rendelkezett.²⁰
Az elveszett magyar barátjára emlékező művész szerzett Budapesten újat. Menuhin nyári budapesti hangversenyeinek műsorlapjára Kodály Zoltán írt köszöntő-bevezető sorokat.²¹ "Yehudi Menuhin elsőnek jelentkezett az itt megfordult világjáró művészek közül. Nem várta meg, hogy mi hívjuk, mikor már minden rendben van, hanem felajánlotta segítő kezét, részt akar venni az újjáépítésben. Nemcsak a művészeknek szánt anyagi segítséggel. Ezzel arra figyelmeztet, hogy a művészeken nemcsak szóval, tettel is kell segíteni. De még nagyobb jöttének szellemi és erkölcsi jelentősége. Egyrészt azt jelenti, hogy Magyarország lassanként mégiscsak újra bekapcsolódik a művelt világ vérkeringésébe, amelyből annyi évig ki volt rekesztve. Másrészt azzal, hogy siet nekünk bemutatni Bartók neki írt ismeretlen művét, elveszett nagy emberünk szellemét hozza vissza [...]"
Előadóművészről fölöttébb ritkán írt Kodály; ha megtette, hosszú ismeretség és munkakapcsolat fűzte a címzetthez (Ansermet, Casals, Fricsay, Toscanini). Menuhin kivétel volt, őt aligha hallotta 1930-ban, annak sincs nyoma, hogy hegedűn előadható egyetlen művét, az Adagiót, második budapesti hangversenyéig Yehudi Menuhin bárhol játszotta volna.
16 év múlva érkezett a viszonzás, a nyolcvanéves Kodály köszöntésének formájában: "Tiszteletteljes szeretetemet küldöm a Férfinak, kinek élete és műve az inspiráció kifogyhatatlan forrása és biztatást jelent népének s muzsikus kollégáinak szerte a világon. Pompás életműve - a Bartók Béláéval együtt - megteremtette a magyar zene szilárd alapját s követésre méltó példát szolgáltatott más népeknek. Különleges zenei nevelési módszere, amelyet mostanában vezettek be Magyarország iskoláiban, mindörökre megőrzi Kodály nevét az emberek szívében és gondolatában. Örömteli a gondolat, hogy ez az ember, kinek szelleme és rugalmassága még mindig fiatalos, isten segítségével még sok-sok esztendeig velünk lesz, és nemes alkotásainak egész sorát adja még nekünk [...]"²²
De addig is, Menuhin látogatásai a Köröndön éppoly szerves részét alkották budapesti programjának, mint a próbák és hangversenyek. Legalább 1948-ig, míg évente érkezett hozzánk. Beszédes az is, hogy azután egészen 1956 nyaráig távol maradt; nem legitimálta fellépéseivel a Rákosi-rendszert. Legitimálta viszont a Doráti Antal alapította Philharmonia Hungaricát, menekült muzsikusaink együttesét, mint szólista-közreműködő.
Legenda is képződött Kodály és Menuhin kapcsolatáról. Donald Mitchell londoni zenetörténész, a Faber & Faber kottakiadó vezetője, ki a Menuhin Archívumban is munkálkodott, kérdezte tőlem néhány éve levélben, mi készült el Kodály Menuhinnak szánt Hegedűversenyéből. Ô úgy tudta, Kodály 1946 október-november fordulóján, Amerikába tartva, a hajón kezdte meg a kompozíciós munkát. Ez természetesen nem volt igaz, Menuhin 1957. január 23-án kérte fel a mű megírására Kodályt: "Megtisztelnél-e azzal, hogy elfogadsz megbízást egy hegedűversenyre, melyet 1958 májusában Londonban mutatnék be s utána Budapesten játszanám."²³ Velem Kecskeméti István tudatta: mindössze négy oldalnyi hangjegy készült el a kompozícióból, s én továbbítottam az információt Londonba. Kiemelném a "megbízás" kulcsszót; 15 évvel Bartók Szólószonátája után kért Menuhin művet második nagy magyar barátjától. S újabb levél 1957. június 30-án: "Úgy szeretnék eljönni a kórházba, és játszani - egyedül Emmának. Szeretném eljátszani neki Adagiódat, amit a következő évadban, remélem, egyik műsoromra tudok tűzni."²⁴
"Én merészen esedezem a megígért hegedűversenyért"²⁵ - zárta Menuhin Kodály-köszöntőjét 1962-ben. "[...] nagyon nehezen hajlok csak rá. Annyira elmerültem ugyanis a vokális zenében, hogy távol került tőlem mindenféle hangszeres zene, különösen a szólóhangszerre való" - mondotta Kodály a hegedűverseny iránt érdeklődő Lutz Besch-nek 1964-ben.²⁶
Postása lehetett Kodálynak, szólistája nem. A Szimfónia I. tételének partitúra-másolatát ő vitte el a bemutató karmesterének, Fricsay Ferencnek.²⁷
1958-tól két-három évenként járt Menuhin nálunk, előbb hegedűvel, utóbb karmesteri pálcával. Mihelyt lehetett, elhozta a - delelőjén már túljutott - Philharmonia Hungaricát. 1994 tavaszán a Zeneakadémia nagytermében a Budapesti Fesztiválzenekar élén bemutatta Jeney Zoltán Halotti szertartásának első részét és az 1998-ban eltávozott ifjúkori jó barát, Doráti Antal dalciklusát. 1998-ban a bukaresti Enescu Fesztiválon vezényelte az együttest (ez lehetett utolsó magyar kapcsolata). 1996-ban a Zeneakadémián ünnepeltük 80. születésnapját - közönségünk ekkor hallotta utoljára. Demszky Gábor főpolgármester köszöntötte, ki évekkel korábban átadta neki a Főváros kulcsait, amelyek szellemi-művészi értelemben a birtokában voltak rég. 1996-ban vehette át Göncz Árpád köztársasági elnöktől a külföldi állampolgárnak adományozható legmagasabb kitüntetést.
Kodály párhuzamot vont a '60-as években a mi zenepedagógiai innovációnk és az 1963-ban alapított Menuhin School között. A névadó egy Kodály nevű tolmács kíséretében 1958 őszén járt a Lorántffy utcai Ének-Zenei Általános Iskolában (előző budapesti koncertjére nyáron, vakáció idején került sor). Bors Irma, az akkor még megtűrt igazgató emlékezett: "Meghatottan gondolok ma is Yehudi Menuhinra, aki az egyik énekóra után azt írta emlékkönyvünkbe, hogy szerinte ez a világ legjobb iskolája; ha Budapesten élne, ide járatná a fiát." ²⁸
Majd a '90-es években továbbvitte a "legyen a zene mindenkié" gondolatát a MUS-E program meghirdetésével, kidolgozásával és - a Nemzetközi Menuhin Alapítvány útján - finanszírozásával. A '30-as években Kodály szellemi irányításával kibontakozott Éneklő Ifjúság mozgalmában bányászfalvak, Budapest munkásnegyedeinek kültelki iskolái is részt vettek, ama kor halmozottan hátrányos helyzetű gyermekei. Menuhin a mi évtizedünk, búcsúzó évszázadunk halmozottan hátrányos életkörülmények közé kényszerült fiatalságának agresszivitását kívánta toleranciává változtatni a zene, a mozgás és a vizuális kultúra eszközeivel.²⁹ Roppant nehézségeket leküzdve indult meg 1994-ben a Magyar Zenei Tanács égisze alatt, Csébfalvi Éva heroikus szervező munkája nyomán a MUS-E Hungary. Miközben Európában sokfelé része lett a hivatalos oktatási programnak, nálunk, mivel - úgy látszik - ismeretlen a gyermeki agresszió, s halmozottan hátrányos helyzet nem létezik, Menuhin álmát nemigen ismeri el a nagybetűs állami pedagógia.
Menuhin Magyarországa a tengeren túl Bartók Béla volt (és Doráti), földrajzilag Kodály Zoltán (és Somogyi László meg Ferencsik) - de mi tízmillióan is. Azonban minden ország az övé volt, népével egyetemben. Mert Gomel haszid rabbijának New Yorkban született unokája világpolgár volt, ám az emberiségé, nem gyökértelen. Előfutára world musicnak, etnónak, ki Bartókban fedezte fel önmaga számára a Kelet zenekultúráit, a népek saját kultúráját egyáltalán.
Menuhint idézte Kodály 1963-ban, a Nemzetközi Népzenei Tanács jeruzsálemi kongresszusán, elnöki megnyitójában: "A modern ember, ha nem tudja egyidejűleg kifejleszteni erős és egészséges viszonyát családjához, népéhez, múltjához, nyelvéhez, zenéjéhez, táncához [...] soha nem lesz kiegyensúlyozott, örökre szédült és zavart marad, szenvedélyek és előítéletek rabjává válik, és mindig szemközt találja magát a modern élet támadó őserdejével [...] Nincs kétségem az iránt, hogy az emberiség fejlődésének e robbanó szakaszát egy harmonikusabb követi majd [...]".³⁰ És itt visszakanyarodhatunk Jemnitz Sándor elöljáróban idézett, zenekritikának álcázott próféciájához.