Muzsika 1999. július, 42. évfolyam, 7. szám, 41. oldal
Breuer János:
Zenetörténetünk dióhéjban
 

Magyar zeneszerzők
1. Gombos László: Hubay Jenő
2. Dalos Anna: Kósa György
3. Halász Péter: Kurtág György

Sorozatszerkesztő: Berlász Melinda
Mágus kiadó, 1., 3. 1998; 2. é. n.

Vaskos monográfia írásához nagy elszántság szükségeltetik. Maróthy János egyetlenként vállalkozott ilyen összefoglaló munkára a Bartók utáni nemzedék egy tagjáról (Szabó Ferenc útja, 1975). Még nagyobb elszántság jele, ha akad vállalkozó, aki 500 helyett húszegynéhány oldalba sűrít terjedelmes zeneszerzői életművet a hozzá tartozó hosszú életúttal. Érzik e szép tipográfiájú, karcsú füzeteken, hogy mögöttesük egy-egy doktori disszertáció - de íróiknak nem csupán szándéka, hogy kiválasztott vájtfülek helyett szélesebb zeneszerető közönségnek nyújtsanak szakmai előtanulmányok nélkül is érthető olvasmányt, egyszersmind érvényes pályaképet.
A leghálásabb feladat Halász Péternek jutott ki, legnagyobb élő zeneszerzőink egyikét, a Budapestről világhírre emelkedett mestert mutatja be; a legnehezebb alighanem Dalos Annának - ő egy esőerdő méretű és sűrűségű oeuvre elemzését végezte el; a legreménytelenebb pedig Gombos Lászlóé (tisztelem heroizmusát), mert Atlantisz felfedezésére: egy több mint fél évszázada elsüllyedt kompozíciós vonulat bemutatására vállalkozott.
Halász szerencsés kézzel bontja négy korszakra - fejezetre - a "Krisztus után", vagyis az op. 1-es vonósnégyest követően keletkezett Kurtág-műveket. Ezenközben nem tesz úgy, mintha a zeneszerző belső időszámítása 1959-cel kezdődnék. Érvényes elemző mondatokat talál a Brácsaversenyre is (1953-54), érzékelteti, mily sokat jelentett "akkor" a bartóki orientáció. Nyilván tudja, hogy Kurtág nevét az idő tájt éppúgy nagybetűvel ejtette ki a zeneakadémia népe, mint teszi ma, ország-világ szerte az emberiség zenére fogékony része.
A meggyőző korszakoláson belül, egy-egy évtizedet vizsgálva, Halász Péter kulcsművekre irányítja a figyelmet, s azokra fűzi fel a teljes termést. Így kerül centrumba a Vonósnégyes és a Bornemisza-mondások (1959-1968), a Játékok (1969-1978). Ám ez részéről nem prekoncepció - távolról sem tuszkolja kalodába monográfiája tárgyát. A Truszova és a József Attila-töredékek közrezárta nagy vokális vonulatból (1979-1987) csak csonkolás árán lehetett volna mindössze egy vagy két kompozícióra koncentrálni. S ugyanez érvényes Kurtág utolsó alkotókorszakára is.
Bizonyára könyvrecenzióba nem illő - műfajidegen - szubjektív észrevételem: miközben leírja, morfológiailag, tartalmilag is a zenét, Kurtág íródeákja mélyen átéli azt, egyes szám első személyben befogadott élményanyagát szuggesztíven adja tovább olvasójának. Hevülete ragályos! Halász stile concitatóban fogalmaz.
Hiányt felemlegetni ily rövid terjedelmű munka olvastán talán nem is szabad. De… ha már az utolsó évtized legjelesebb hazai interpretátorai név szerint említtetnek (15., 20.) megérdemelték volna a "nevesítést" az úttörők is: Antal István, Hevesi Judit, Szalay József, a Weiner Kvartett, s alighanem első helyen Sziklay Erika. Mert ma már elképzelni is lehetetlen, mekkora nehézségek tornyosultak a hőskor előadói előtt, szembesülvén egy teljesen ismeretlen stílussal-technikával.

Kósa György műjegyzéke 306 címet tartalmaz! Az életmű jelentős része bemutatatlan vagy időtlen idők óta nem hangzott el. Természetes, hogy Dalos Anna mindössze 20 nyomtatott oldalon nem készíthette el a zeneszerzői termés aprólékos hegy- és vízrajzi térképét. Kivált, hogy nem hagyhatta szó nélkül Kósát, a pódiumművészt, kora kiváló pianistáját és zongorakísérőjét sem. Végtére Kósa György játszotta el Magyarországon első- és mindmáig utolsóként Bach valamennyi zongoraművét (1949/50).
Előzménye a monográfiának Pándi Marianne hasonló terjedelmű munkája (Zeneműkiadó, 1966). Pándi egykori zongoratanárával szoros személyes kapcsolatban írhatott, de nem utal - talán nem is kerülhetett kezébe - az a "Memoárkötet"-nek jelölt dokumentáció, amelyet Kósa György harmadik felesége 1960-tól gyűjtött, s Dalos, gondolom, elsőként használ (5.). A két publikáció tartalma természetesen nem azonos, nem is lehet az, hiszen a korábbi füzet megjelenését követően Kósa még 18 évet élt és alkotott. Dalos Anna lezárult életművet elemez, értelemszerűen teljesebben, de vitája nincs az előtte járóval.
Kósa - kiderül ez a friss olvasmányból (is) -, avantgardistának született és annak is halt meg. Mennyire igaza van monográfusának, amikor a kései művek fogadtatásáról megállapítja: "A kor zenésztársadalma meglepetten és örvendezve fogadta a magyar zeneszerzés doyenjének zeneszerzői kivirágzását. Több kritikusa is úgy fogalmazott, hogy új kantátáival az idős Kósa a hatvanas-hetvenes években induló magyar avantgarde egyik legérdekesebb alakjává vált. Azt csak kevesen vették észre, hogy stílusa alig változott, Kósa hű maradt korábbi művészi elveihez." (17-18.) Magamra veszem, önkritikusan; de hogyan is vehettük volna észre a folyamatosságot, hisz jószerével semmit sem ismer(het)tünk a szerves előzmények közül.
Nem könnyű a zeneszerző-avantgardista sorsa Magyarországon (már Liszt Ferencé sem volt az). Kivált, hogy e sorsba századunkban hányszor belekavart a politika! Kósát, úgy 1938-ig, mondhatni tenyerén hordozta a sors. Dohnányi és mértékadó Filharmonikusai négy művét mutatták be (6.), ennyit a Bartók, Kodály után érkezők egyikétől sem. Két alkotását az Operaház - ez is generációs kivétel. (Sajtóhibának szeretném hinni az Az két lovagok című háromfelvonásos opera bemutatójának 1938-ra datálását [8.]; premier: 1936. április 3.) Tevékenyen részt vett ő maga is az új zene mozgalmaiban (6.), bár ezek hatósugara fölöttébb korlátozott volt.
Először 1938 után tört meg a pálya: bár Kósa a '30-as évek közepén reformátussá vált (11.), a zsidótörvények hatálya alól nem mentesülhetett. Dalos a Húsvéti oratórium 1937-es bemutatóján szerzett rossz tapasztalatoknak tulajdonítja (a hatalmas fúvóskart orgona "helyettesítette"), hogy a zeneszerző redukálta oratorikus előadóapparátusát. Nem vitatva ezt, tenném hozzá: rá is kényszerült a redukcióra, mert évekig kilátása sem volt arra, hogy nagyobb apparátusú műveit bárhol is előadassa.
Másodjára az 1948-ban kezdődött '50-es évek avatkoztak be erőszakosan az életébe. Ha valaminek nem kedveztek, az a Kósa-stílus volt. A preferált műfajok közül népdalfeldolgozást alig készített. Négy idevágó kompozíciója (14.) valósággal elvész művei tengerében. Tömegdalt meg éppen egyet sem írt, plakátzenével, vezércikk-dallammal nem akart, bizonyára nem is tudott volna erőszakot tenni önmagán.
Kósa elveszített egy teljes családot 1944-ben, egy feleséget 1955-ben. Ott kavarognak zenéjében a megsejtett s megélt tragédiák a biblia jajszavaitól Silesius versein át a Halálfúgáig. De ezenközben ott a tragédia meghaladása is. Méltán minősíti Dalos Anna "igazi opera buffának" (15.) a Tartuffe-öt, mely összesen egy rádióbemutatót élt meg, színpadot soha nem látott, akár a Kocsonya Mihály házassága (1971).
Dalos a karakterisztikus stílust, a személyes zenei jegyeket kevésbé koncentráltan mutatja be, mint Halász Péter. Tanulmányát gondos figyelemmel kell végigolvasni ahhoz, hogy a részletekből a zenei portré hitelesen kirajzolódjék. nem is járhatott el másként, hisz 306 kompozíciónak csak három mondatban való szótárszerű leírása is messze túllépte volna a terjedelmi határt. Munkája azonban bizonyosan hozzájárul Kósa György művészetének nem is tudom hanyadik neoreneszánszához.

Gombos László, bevallom, önvizsgálatra késztet. Vajon külső beavatkozás hatására tűnt el Hubay Jenő, a zeneszerző, vagy utókorának jogos értékítélete-e az, ami érvényesül? A szerző meggyőző erővel érvel az első lehetőség mellett - ami természetes is, hisz mi végre foglalkoznék olyan kompozitorikus életművel, amellyel azonosulni nem tud. Ő az egészet ismeri - alighanem egyedül a világon -, magam csak kicsiny részét, ami nem jogosít fel annak eldöntésére, injuria-e az, ami történt.
A hegedűművész és korszakos pedagógus érdemei nem vitathatóak. Játékáról lemezen hangzó emlék ugyan alig maradt ránk, az a megbecsülés azonban, amely Európa-szerte övezte, teljesen egyértelművé teszi előadóművészi rangját. Tantermét minősíti az onnan kilépett világnagyságok hosszú névsora. A három város közt ingázó Liszt után a magyar zenepedagógia történetében Hubayhoz jött a legtöbb külföldi diák. Karmesteri munkásságáról már erősen megoszlik a vélemény, de a századelőn Bartókot vezényelt, utóbb eddig, missziót teljesítve, az Akadémia neveltjeit mutatta be Európa-szerte. S nemcsak a hegedűművészképzőből; Fischer Annie-t például ő vezette be Párizsban.
Hubay - finoman szólva - bonyolult személyiségét Gombos László némiképp leegyszerűsíti. Tapintattal hallgat arról (a 20. oldalon lett volna helye), miként minősítette Bartókot, Kodályt hazafiatlannak. Pedig Zeneakadémiáját legszívesebben örökre megszabadította volna tőlük. Hallgat arról is, mint mérgesítette el viszonyát Dohnányival, mégpedig oly "sikeresen", hogy az hosszú időre otthagyta tantermét. A mérleg másik serpenyőjébe kívánkoznék megannyi távlatos - ma is változatlanul érvényes - zenepolitikai elgondolása (interjú a Pesti Napló 1930. november 9-i számának 35-36. oldalán; hosszú cikke ugyanott, 1935. március 10., 22.). Utóbbiban az újonnan felállított Magyar országos zeneművészeti tanács teendőit foglalja össze. E két publikáció gondolatmenete pontról-pontra megegyezik napjaink Magyar Zenei Tanácsának programjával!
Pozitív elfogultságból a történelmet is kozmetikázza a monográfia írója. Eszerint 1919 szeptemberében Hubayt "[…] a polgári kormány hazahívta, és a zeneakadémia vezetésével bízta meg." A valóságos polgári kormány - a Károlyi Mihályé - Dohnányi Ernőt nevezte ki az akadémia igazgatójának. Nem minősíthető polgárinak a numerus clausus elrendelése a felsőoktatásban; egy legálisan működő ellenzéki párt vezető újságíróinak meggyilkoltatása (Somogyi Béla, Bacsó Béla); a törvényes ellenzék fegyveres kirekesztése az államfőválasztásból. Ezek történtek Hubay hazahívása körül, amivel természetesen nem a nagy művészt minősítem.
Hanem a Magyar Zeneszerzők-sorozat elsőszülöttjéről számolok be e helyütt. Itt pedig teszek egy objektívnek tetsző kitérőt. A Hubay-iskola sztárhegedűsei, bár közülük nem egynek volt szabad bejárása a lemezstúdiókba, minimális érdeklődést tanúsítottak a mesterük kompozíciói iránt. Sovány diszkográfiát tartalmaz Halmy Ferenc és Zipernovszky Mária munkája (Hubay Jenő. Zeneműkiadó, Budapest, 1976. 197-8.), de Gombos Lászlóé is (29.). A hálás tanítványok sem tartották hangfelvételen megörökítendőnek a művek hegedűre írt jelentős hányadát, pedig hangszeres szempontból legalább oly hálásak, mint mondjuk Wieniawski.
Merőben más irányt jelez viszont a zeneműkiadók ítélete. A műjegyzék mondja: Hubaytól minden kottafejet kinyomtattak, hacsak ő maga nem tartotta azokat vissza a nyomdafestéktől. Márpedig ép tudatú kottakiadó garantáltan elfekvő árut nem sokszorosít. Hozzáteszem, a buzgók nem is a Hubay Jenő pozícióját tisztelő hazai cégek voltak, hanem Bécsben az Universal, a lipcsei Breitkopf, egy sor párizsi "édition", kiket aligha motivált, hogy a mindenkori magyar kormányzat éppen preferálta-e Hubayt. "Business is business" - ők el akarták, s a Hubay védjeggyel ellátott terméket nyilván el is tudták adni.
Nagy erőssége Gombos Lászlónak, hogy - bár szükségképp tömör kifejtésben - elemzi a zeneszerző eszköztárát, stílusát, hangvételét (12-13., 22.) Hogy felfedező útra invitál, kettős érdem. Magam nem ismerem A cremonai hegedűst, de kellett lennie benne valami szikrának, ha 1984-1944 között több mint 140 estén hallgatta szívesen az Operaház közönsége. És nem éppen hatalmi szóra, hisz még élete alkonyán is volt a nagy tisztelet övezte mesternek oly műve, amelyet hét este után elnyelt az operai süllyesztő.

Mindhárom füzet közhasznú záradéka: részletes műjegyzék, irodalomlista és diszkográfia. Becses melléklet mindahány, akár az utolsó oldalak fényképanyaga.


Kurtág Márta és Kurtág György
Felvégi Andrea felvétele


Kósa György gyermekeivel, Mártonnal és Gáborral (1955 körül)


A pályafutásának 40 éves jubileumát ünneplő Hubay, Stradivarijával