Magyar zeneszerzők
1. Gombos László: Hubay Jenő
2. Dalos Anna: Kósa György
3. Halász Péter: Kurtág György
Sorozatszerkesztő:
Berlász Melinda
Mágus kiadó, 1., 3. 1998; 2. é. n.
|
Vaskos monográfia írásához nagy elszántság szükségeltetik. Maróthy János egyetlenként
vállalkozott ilyen összefoglaló munkára a Bartók utáni nemzedék egy tagjáról
(Szabó Ferenc útja, 1975). Még nagyobb elszántság jele, ha akad vállalkozó,
aki 500 helyett húszegynéhány oldalba sűrít terjedelmes zeneszerzői életművet
a hozzá tartozó hosszú életúttal. Érzik e szép tipográfiájú, karcsú füzeteken,
hogy mögöttesük egy-egy doktori disszertáció - de íróiknak nem csupán szándéka,
hogy kiválasztott vájtfülek helyett szélesebb zeneszerető közönségnek nyújtsanak
szakmai előtanulmányok nélkül is érthető olvasmányt, egyszersmind érvényes pályaképet.
A leghálásabb feladat Halász Péternek jutott ki, legnagyobb élő zeneszerzőink
egyikét, a Budapestről világhírre emelkedett mestert mutatja be; a legnehezebb
alighanem Dalos Annának - ő egy esőerdő méretű és sűrűségű oeuvre elemzését
végezte el; a legreménytelenebb pedig Gombos Lászlóé (tisztelem heroizmusát),
mert Atlantisz felfedezésére: egy több mint fél évszázada elsüllyedt kompozíciós
vonulat bemutatására vállalkozott.
Halász szerencsés kézzel bontja négy korszakra - fejezetre - a "Krisztus után",
vagyis az op. 1-es vonósnégyest követően keletkezett Kurtág-műveket. Ezenközben
nem tesz úgy, mintha a zeneszerző belső időszámítása 1959-cel kezdődnék. Érvényes
elemző mondatokat talál a Brácsaversenyre is (1953-54), érzékelteti, mily sokat
jelentett "akkor" a bartóki orientáció. Nyilván tudja, hogy Kurtág nevét az
idő tájt éppúgy nagybetűvel ejtette ki a zeneakadémia népe, mint teszi ma, ország-világ
szerte az emberiség zenére fogékony része.
A meggyőző korszakoláson belül, egy-egy évtizedet vizsgálva, Halász Péter kulcsművekre
irányítja a figyelmet, s azokra fűzi fel a teljes termést. Így kerül centrumba
a Vonósnégyes és a Bornemisza-mondások (1959-1968), a Játékok
(1969-1978). Ám ez részéről nem prekoncepció - távolról sem tuszkolja kalodába
monográfiája tárgyát. A Truszova és a József Attila-töredékek közrezárta
nagy vokális vonulatból (1979-1987) csak csonkolás árán lehetett volna mindössze
egy vagy két kompozícióra koncentrálni. S ugyanez érvényes Kurtág utolsó alkotókorszakára
is.
Bizonyára könyvrecenzióba nem illő - műfajidegen - szubjektív észrevételem:
miközben leírja, morfológiailag, tartalmilag is a zenét, Kurtág íródeákja mélyen
átéli azt, egyes szám első személyben befogadott élményanyagát szuggesztíven
adja tovább olvasójának. Hevülete ragályos! Halász stile concitatóban
fogalmaz.
Hiányt felemlegetni ily rövid terjedelmű munka olvastán talán nem is szabad.
De… ha már az utolsó évtized legjelesebb hazai interpretátorai név szerint említtetnek
(15., 20.) megérdemelték volna a "nevesítést" az úttörők is: Antal István, Hevesi
Judit, Szalay József, a Weiner Kvartett, s alighanem első helyen Sziklay Erika.
Mert ma már elképzelni is lehetetlen, mekkora nehézségek tornyosultak a hőskor
előadói előtt, szembesülvén egy teljesen ismeretlen stílussal-technikával.
Kósa György műjegyzéke 306 címet tartalmaz! Az életmű jelentős része bemutatatlan
vagy időtlen idők óta nem hangzott el. Természetes, hogy Dalos Anna mindössze
20 nyomtatott oldalon nem készíthette el a zeneszerzői termés aprólékos hegy-
és vízrajzi térképét. Kivált, hogy nem hagyhatta szó nélkül Kósát, a pódiumművészt,
kora kiváló pianistáját és zongorakísérőjét sem. Végtére Kósa György játszotta
el Magyarországon első- és mindmáig utolsóként Bach valamennyi zongoraművét
(1949/50).
Előzménye a monográfiának Pándi Marianne hasonló terjedelmű munkája (Zeneműkiadó,
1966). Pándi egykori zongoratanárával szoros személyes kapcsolatban írhatott,
de nem utal - talán nem is kerülhetett kezébe - az a "Memoárkötet"-nek jelölt
dokumentáció, amelyet Kósa György harmadik felesége 1960-tól gyűjtött, s Dalos,
gondolom, elsőként használ (5.). A két publikáció tartalma természetesen nem
azonos, nem is lehet az, hiszen a korábbi füzet megjelenését követően Kósa még
18 évet élt és alkotott. Dalos Anna lezárult életművet elemez, értelemszerűen
teljesebben, de vitája nincs az előtte járóval.
Kósa - kiderül ez a friss olvasmányból (is) -, avantgardistának született és
annak is halt meg. Mennyire igaza van monográfusának, amikor a kései művek fogadtatásáról
megállapítja: "A kor zenésztársadalma meglepetten és örvendezve fogadta a
magyar zeneszerzés doyenjének zeneszerzői kivirágzását. Több kritikusa is úgy
fogalmazott, hogy új kantátáival az idős Kósa a hatvanas-hetvenes években induló
magyar avantgarde egyik legérdekesebb alakjává vált. Azt csak kevesen vették
észre, hogy stílusa alig változott, Kósa hű maradt korábbi művészi elveihez."
(17-18.) Magamra veszem, önkritikusan; de hogyan is vehettük volna észre a folyamatosságot,
hisz jószerével semmit sem ismer(het)tünk a szerves előzmények közül.
Nem könnyű a zeneszerző-avantgardista sorsa Magyarországon (már Liszt Ferencé
sem volt az). Kivált, hogy e sorsba századunkban hányszor belekavart a politika!
Kósát, úgy 1938-ig, mondhatni tenyerén hordozta a sors. Dohnányi és mértékadó
Filharmonikusai négy művét mutatták be (6.), ennyit a Bartók, Kodály után érkezők
egyikétől sem. Két alkotását az Operaház - ez is generációs kivétel. (Sajtóhibának
szeretném hinni az Az két lovagok című háromfelvonásos opera bemutatójának
1938-ra datálását [8.]; premier: 1936. április 3.) Tevékenyen részt vett ő maga
is az új zene mozgalmaiban (6.), bár ezek hatósugara fölöttébb korlátozott volt.
Először 1938 után tört meg a pálya: bár Kósa a '30-as évek közepén reformátussá
vált (11.), a zsidótörvények hatálya alól nem mentesülhetett. Dalos a Húsvéti
oratórium 1937-es bemutatóján szerzett rossz tapasztalatoknak tulajdonítja
(a hatalmas fúvóskart orgona "helyettesítette"), hogy a zeneszerző redukálta
oratorikus előadóapparátusát. Nem vitatva ezt, tenném hozzá: rá is kényszerült
a redukcióra, mert évekig kilátása sem volt arra, hogy nagyobb apparátusú műveit
bárhol is előadassa.
Másodjára az 1948-ban kezdődött '50-es évek avatkoztak be erőszakosan az életébe.
Ha valaminek nem kedveztek, az a Kósa-stílus volt. A preferált műfajok közül
népdalfeldolgozást alig készített. Négy idevágó kompozíciója (14.) valósággal
elvész művei tengerében. Tömegdalt meg éppen egyet sem írt, plakátzenével, vezércikk-dallammal
nem akart, bizonyára nem is tudott volna erőszakot tenni önmagán.
Kósa elveszített egy teljes családot 1944-ben, egy feleséget 1955-ben. Ott kavarognak
zenéjében a megsejtett s megélt tragédiák a biblia jajszavaitól Silesius versein
át a Halálfúgáig. De ezenközben ott a tragédia meghaladása is. Méltán
minősíti Dalos Anna "igazi opera buffának" (15.) a Tartuffe-öt, mely
összesen egy rádióbemutatót élt meg, színpadot soha nem látott, akár a Kocsonya
Mihály házassága (1971).
Dalos a karakterisztikus stílust, a személyes zenei jegyeket kevésbé koncentráltan
mutatja be, mint Halász Péter. Tanulmányát gondos figyelemmel kell végigolvasni
ahhoz, hogy a részletekből a zenei portré hitelesen kirajzolódjék. nem is járhatott
el másként, hisz 306 kompozíciónak csak három mondatban való szótárszerű leírása
is messze túllépte volna a terjedelmi határt. Munkája azonban bizonyosan hozzájárul
Kósa György művészetének nem is tudom hanyadik neoreneszánszához.
Gombos László, bevallom, önvizsgálatra késztet. Vajon külső beavatkozás hatására
tűnt el Hubay Jenő, a zeneszerző, vagy utókorának jogos értékítélete-e az, ami
érvényesül? A szerző meggyőző erővel érvel az első lehetőség mellett - ami természetes
is, hisz mi végre foglalkoznék olyan kompozitorikus életművel, amellyel azonosulni
nem tud. Ő az egészet ismeri - alighanem egyedül a világon -, magam csak kicsiny
részét, ami nem jogosít fel annak eldöntésére, injuria-e az, ami történt.
A hegedűművész és korszakos pedagógus érdemei nem vitathatóak. Játékáról lemezen
hangzó emlék ugyan alig maradt ránk, az a megbecsülés azonban, amely Európa-szerte
övezte, teljesen egyértelművé teszi előadóművészi rangját. Tantermét minősíti
az onnan kilépett világnagyságok hosszú névsora. A három város közt ingázó Liszt
után a magyar zenepedagógia történetében Hubayhoz jött a legtöbb külföldi diák.
Karmesteri munkásságáról már erősen megoszlik a vélemény, de a századelőn Bartókot
vezényelt, utóbb eddig, missziót teljesítve, az Akadémia neveltjeit mutatta
be Európa-szerte. S nemcsak a hegedűművészképzőből; Fischer Annie-t például
ő vezette be Párizsban.
Hubay - finoman szólva - bonyolult személyiségét Gombos László némiképp leegyszerűsíti.
Tapintattal hallgat arról (a 20. oldalon lett volna helye), miként minősítette
Bartókot, Kodályt hazafiatlannak. Pedig Zeneakadémiáját legszívesebben örökre
megszabadította volna tőlük. Hallgat arról is, mint mérgesítette el viszonyát
Dohnányival, mégpedig oly "sikeresen", hogy az hosszú időre otthagyta tantermét.
A mérleg másik serpenyőjébe kívánkoznék megannyi távlatos - ma is változatlanul
érvényes - zenepolitikai elgondolása (interjú a Pesti Napló 1930. november 9-i
számának 35-36. oldalán; hosszú cikke ugyanott, 1935. március 10., 22.). Utóbbiban
az újonnan felállított Magyar országos zeneművészeti tanács teendőit
foglalja össze. E két publikáció gondolatmenete pontról-pontra megegyezik napjaink
Magyar Zenei Tanácsának programjával!
Pozitív elfogultságból a történelmet is kozmetikázza a monográfia írója. Eszerint
1919 szeptemberében Hubayt "[…] a polgári kormány hazahívta, és a zeneakadémia
vezetésével bízta meg." A valóságos polgári kormány - a Károlyi Mihályé
- Dohnányi Ernőt nevezte ki az akadémia igazgatójának. Nem minősíthető polgárinak
a numerus clausus elrendelése a felsőoktatásban; egy legálisan működő ellenzéki
párt vezető újságíróinak meggyilkoltatása (Somogyi Béla, Bacsó Béla); a törvényes
ellenzék fegyveres kirekesztése az államfőválasztásból. Ezek történtek Hubay
hazahívása körül, amivel természetesen nem a nagy művészt minősítem.
Hanem a Magyar Zeneszerzők-sorozat elsőszülöttjéről számolok be e helyütt.
Itt pedig teszek egy objektívnek tetsző kitérőt. A Hubay-iskola sztárhegedűsei,
bár közülük nem egynek volt szabad bejárása a lemezstúdiókba, minimális érdeklődést
tanúsítottak a mesterük kompozíciói iránt. Sovány diszkográfiát tartalmaz Halmy
Ferenc és Zipernovszky Mária munkája (Hubay Jenő. Zeneműkiadó,
Budapest, 1976. 197-8.), de Gombos Lászlóé is (29.). A hálás tanítványok sem
tartották hangfelvételen megörökítendőnek a művek hegedűre írt jelentős hányadát,
pedig hangszeres szempontból legalább oly hálásak, mint mondjuk Wieniawski.
Merőben más irányt jelez viszont a zeneműkiadók ítélete. A műjegyzék mondja:
Hubaytól minden kottafejet kinyomtattak, hacsak ő maga nem tartotta azokat vissza
a nyomdafestéktől. Márpedig ép tudatú kottakiadó garantáltan elfekvő árut nem
sokszorosít. Hozzáteszem, a buzgók nem is a Hubay Jenő pozícióját tisztelő hazai
cégek voltak, hanem Bécsben az Universal, a lipcsei Breitkopf, egy sor párizsi
"édition", kiket aligha motivált, hogy a mindenkori magyar kormányzat éppen
preferálta-e Hubayt. "Business is business" - ők el akarták, s a Hubay védjeggyel
ellátott terméket nyilván el is tudták adni.
Nagy erőssége Gombos Lászlónak, hogy - bár szükségképp tömör kifejtésben - elemzi
a zeneszerző eszköztárát, stílusát, hangvételét (12-13., 22.) Hogy felfedező
útra invitál, kettős érdem. Magam nem ismerem A cremonai hegedűst,
de kellett lennie benne valami szikrának, ha 1984-1944 között több mint 140
estén hallgatta szívesen az Operaház közönsége. És nem éppen hatalmi szóra,
hisz még élete alkonyán is volt a nagy tisztelet övezte mesternek oly műve,
amelyet hét este után elnyelt az operai süllyesztő.
Mindhárom füzet közhasznú záradéka: részletes műjegyzék, irodalomlista és
diszkográfia. Becses melléklet mindahány, akár az utolsó oldalak fényképanyaga.
|