Valóban kantáták volnának? Az öt mű közül szerzője csupán kettőt sorol e műfajba (Halálfúga, Karinthy-kantáta). A bő három évtized terméséből összeállított szerzői lemez egyben meghallgatva mégis arról győz meg, hogy összefoglaló címe semmiféle kegyeletsértésnek nem forrása. Mert a formai különbözőségnél a tartalmi összekötő kapocs erősebb mindenképp. Variációk requiemre mind. Egy családját vesztett ember siratói. Nem csak Celan Auschwitz-víziója (Halálfúga) vagy az első hitvesét temető Karinthy Frigyes naplóba öntött személyes prózája, a személyes tragédiához oly közeli, 1947-ből való De profundis (A mélységből kiáltok), de a Nagy László utolsó verseinek egyikét harmóniumkíséretes énekké formáló Szólítlak, hattyú s az oly rezignált, csupa párás fátyol Po Csü-ji-dalciklus is.
Kósa György bízvást mottóul választhatta volna, amit Ady is annak szánt: "Sem utódja, sem boldog őse, / Sem rokona, sem ismerőse / Nem vagyok senkinek" (Szeretném ha szeretnének, 1909). Nincs előfutára zenei hagyományunkban, és iskolát sem teremtett. Így hát időről időre "felfedezzük" azt a töredéket, ami ebből az esőerdő méretű oeuvre-ből hallható egyáltalán, s miután rácsodálkoztunk, lelkiismeretünk nyugodt lévén, napirendre térünk afölött, hogy a művek többsége soha, vagy időtlen idők óta nem hangzott el nyilvánosan. Eredetiségét soha nem lobogtatta zászlón; de kinek jutna eszébe, hogy a De profundis hatalmas drámai erejű versét ne nagyzenekarral-orgonával, mindössze két szólóhegedű szükségképpen vékony hangjával keretezze - és milyen megrázó hatással. Alighanem Heinrich Schütz volt nem éppen boldog őse, aki minimálisra redukált apparátussal keltette életre a legmélyebb tragédiákat - de annak három évszázada.
Az a különös parlando, melyet Kósa énekes szólistáira bízott, híven kottázza le a költői szó dallamát. Aligha véletlen, hogy oly nagy örömmel fogadta Laodameia-zenésítését az 1920-as években Babits. Vezet belőle út a lírai arioso felé (Kínai dalok) csakúgy, mint a felizzó zenedráma irányába (Szólítlak, hattyú, Karinthy-kantáta). Vélnők bár eszköztelennek ezt a sajátságos beszéd-éneket, de nem az, mert általa egyetlen hangközlépés súlya, jelentősége is roppantul felfokozódik. Schützre asszociál ez a vers-dallam kapcsolat, például az ő 40. zsoltárára (Eile, mich, Gott, zu erretten - Siess, Uram, megmentésemre), amelynek kezdetén mindössze egy szűk félhanglépés töri meg a deklamációt. Schütz a harmincéves háború szenvedései közepette kiált égi segítségért, Kósa a hatéves világégés sebeit tépi fel négy évtizeden át, a maga stile concitato intonációival (Nagy László 1-2., Karinthy 2., 4. tétel, a Celan-döbbenet). Largo, con dolore, Largo, doloroso tempójelzései a nem szűnő fájdalom kifejezői.
Mintha Muszorgszkij is üzent volna (A halál dalai és táncai) "élet"-érzésben és sajátságos orosz parlandójával, technikai szinten. Vagy nem iszonyatos haláltáncra hangolta-e Kósa a Celan-verset? De a magyar '50-es évek mélységes rezignációjának hangot adó Kínai dalok szellemi mögöttese is Muszorgszkij. A Po Csü-ji-ciklus a zeneszerző passzív - inkább mondanám: aktív - rezisztenciájának dokumentuma, kivált, ha hozzáhalljuk az Angelus Silesius-versekre egy évvel korábban, 1953-ban írt dalciklusát.
A szerzői lemez négy műve Hungaroton reprint, 1978-ban illetve 1981-ben fekete lemezre készült felvétel új kiadása; a Karinthy-kantáta a Rádió archívumából származik. Minősíteném előadói jutalomjátéknak, jóllehet az jellemzésnek nem a legtalálóbb, hisz a "jutalom" nem holmi magamutogatás, hanem a művek szolgálata, illő alázattal. A kétarcú Pászthy Júlia a lírai érzékenység végtelenül sok árnyalatával, egy miniátor művészetével s csupa pasztellszínnel formálja meg a kínai költőt - társa a hasonlóan érzékeny Keönch Boldizsár -, s hatalmas belső drámai erővel a De profundist. Keönch híven kelti életre a Karinthy-kantáta roppant érzelmi kilengéseit, megkapó karaktereit. Polgár László szépséges basszusa - a hangjánál talán csak a lelke szebb - mennyire azonosul Nagy László költői képeivel. Csengery Adrienne, aki bemutatása óta birtokosa a Halálfúgának, e felvételen is híven őrzi élő előadásának ellenállhatatlan szuggesztivitását, minden varázslatát.
Kósa György, ki zongorakísérőnek - inkább partnernek - is a legnagyobbak közé tartozott a két háború között (Basilides Mária, Helge Lindberg), teremti meg zongoráján a Kínai dalok, harmóniumon a Szólítlak, hattyú atmoszféráját. Molnár Ágnes, Kósa valamennyi hegedűs kompozíciójának avatott előadója Pallagi Jánossal a De profundis, Konrád Györggyel és Banda Edével társulva a Karinthy-kantáta hangszeres foglalatát adja, teljes hitelességgel. Mihály András és Budapesti Kamaraegyüttese a Halál-fúga bemutatójának élményét galvanizálta tartós életre.
Tömör mivoltában is roppant becses teljesítmény a Kósa művészetében abszolút illetékes Pándi Marianne műelemzése a kísérőfüzetben. Nyilván terjedelmi önkorlátozásra késztette, hogy a füzetke nagy részét a kompozíciók szövegeinek kétnyelvű - magyar-angol - közlése tölti ki. Bizonyára ez okból maradt el ezúttal a közreműködők bemutatása is. A füzetkében némi üzemzavar következett be az előadók azonosításában. Ha a szemünknek, nem pedig a fülünknek hiszünk, a Kínai daloknak nincs - vagy illegalitásban élt - a zongorakísérője (magam Pászthy Júliától kértem s kaptam megerősítést: a szerző ült a billentyűk előtt); ugyanitt a Budapesti Kamaraegyüttes nem a Halálfúgát, a Téli éj című második Kínai dalt kíséri (zongorán?!). Kár.

Meglehet, a dolgok véletlen egybeesése, hogy Babits Mihály, az Amor Sanctus 50 latin himnuszának közreadója és fordítója egyetlen verset, a Szent Ágostonét minősítette kompozíciónak. Persze a költői és a zeneszerzői mű egyaránt kompozíció, mégis, mintha csak zenésítésre kínálta volna ezzel az egyedi jellemzéssel a veretes szöveget. A meghívást Veress Sándor fogadta el 1943/44-ben, hogy megírja a maga vallomását a Confessionest reánk hagyó egyházatya kései utódaként. Képes beszéd, de egyértelmű, kiket tart ama korban eretneknek a zeneszerző, az antifasiszta ellenállás nagy jelentőségű muzsikus képviselője.
"Mind, akik Békére vágytok, nézzétek az Igazságot!" - így Babits. Így Veress is, aki terrort, diktatúrát semmilyen színűt sem viselt el. 1948-ban, bemutatásának esztendejében háromszor hangzott el Szent Ágoston psalmusa. Új magyar mű életében akkor is éppoly ritkaság volt ez, mint napjainkban. Elementáris sikerére jellemző, hogy a boldogult Károlyi-kert népszerű műsorszerkesztésű hangversenyeinek egyikén is előadták (magam ott hallottam). De sietnie is kellett az alkotásnak, hiszen egy évre rá Veress Sándornak, a hazaáruló emigránsnak, ki még a Kossuth-díját sem vette át, a nevét kiejteni sem volt szabad. Hanem 1948 közönsége meghallotta, hogy a Psalmus hungaricushoz mérhető remekmű született.
Szabolcsi Bence hajtott előtte zászlót: "Veress zordul és keményen protestáns erkölcsisége egy misztikus ágostoni szöveg érintésére nő meg a világ vádlójává és elsiratójává. [...] Gránit és bazalt között él, s vívódásait, forróságát csak legyűrten és leszűrten engedi a nyilvánosság elé." (Zenei Szemle, 1948/VIII., 445.) Beigazolódott kritikai jóslata is: "Eszközei még bizonyára sokszor fognak cserélődni, de emberi magatartása aligha; ilyennel a művész születik, vagy nem születik ilyen művésznek" [Uo.]
Ennyi év után is forró élményt ád e kompozíció szigora és intenzitása. A márványba vésett mottó, a hatalmas kórusfúga, a két megrendítő basszus-szóló (annak idején Jámbor László baritonján szólt ihletetten). Nincs ezen a szikár zenekari hangzáson flitter, csillámló fényjáték szemernyi sem. Komor és monumentális, akár egy koraromán stílusú bazilika. Kapott is érte intőt - nem Szabolcsitól persze -, miként szövegválasztásának klerikalizmusáért. (Egyetlen percre vagyunk a mindent elárasztó tömegdalok korszakától.)
"Ó jaj, hogy eltűnt minden, hogy hullt le évre év!" - Radnóti tolmácsolja így Walther von der Vogelweide első verssorát. "Ó jaj", kiált - vagy sóhajt - a költő minden nagyobb formai egység kezdetén is. 1964-ben szépséges Vogelweide-elégiájában jajdul fel a mélységesen rezignált, válság szélére sodródott zeneszerző. Talán ismét hamis próféták ellen; Berlász Melindától, a Veress-kutatótól tudjuk, mint szenvedett talmi zeneművek rakétapályája láttán-hallatán. Szikár és komor az Elégia is, miként a Psalmus, de nem kiált ránk, mint a kantáta, húsz évvel korábban. Az protest song volt a maga művészi magaslatán, emez befelé forduló, tépelődő ember lírai üzenete. Áttetsző a hárfával színezett vonószenekar, összehasonlíthatatlanul karcsúbb a Szent Ágoston-opusz nagyzenekaránál, de az első dodekafon művekénél (Hommage a Paul Klee, 1951, Zongoraverseny 1952) is. A technika, az megmaradt (Szabolcsi próféciája!) - mint eszköz, nem pedig végcél. Olykor madrigaleszk módon játszik egy-egy szóval, vonva köré varázslatos aurát, de a hangulatában oly hullámzó szólóének csak visszahull a mélybe.
A Glasklängespiel (lefordíthatatlan, talán Üveghangzások játéka?) zenekarkíséretes kórusszvit hat Hermann Hesse-versre, 1977-78-ból. Sokkalta több fényt és színt enged át, mint a lemezen hallható korábbi művek bármelyike. A címben jelzett játék nem holmi szómágia; két tétele is Madrigál. De végtére ezek is a magány dalai mind. Varázslatos a kórus kezelése, az árnyalatos változatosság, ahogy Veress az emberi hanggal bánik. Ám "A ködben" s a "Magányos éj" feliratú zárótételek nem hagynak kétséget afelől, mily messzire jutott a zeneszerző, nem csak térben-időben, hangban is a Nógrádi verbunkostól. Bár, amint váratlanul a Hesse-vers köré fon egy teljesen stilizált népzenét intonáló csellódallamot, azt kell hinnem, a távolság áthidalása is része az alkotói programnak.
A Miskolci Szimfonikusok Mészáros János egykori fagottos, majd svájci illetőségű karmester vezényletével kimagasló teljesítménnyel szolgálják Veress Sándor emlékét. Tán nem is illik szóvá tennem a makulátlan zenekari hangzást, ennél nekem sokkal többet ér a zenei karakterek életszerűsége, mozgalmassága, vagy éppen nyugalma. A Psalmusban a Sándor Zoltán által példásan betanított Miskolci Bartók Kórus és a mélységesen kulturált basszista, Szvétek László, a roppant nehéz Hesse-ciklusban Antal Mátyás hibátlanul betanított együttese, a Magyar Állami Énekkar, az Elégiában Claudio Danuser svájci baritonista működik közre. Utóbbi ófelnémetül, amit ugyan nem értek meg, az énekes zenei kifejezőkészségének gazdagságát annál inkább (tanította őt Veress Sándor, a zürichi operastúdióban Blum Tamás is).
A műismertetések - remek analízis mindahány! - Berlász Melinda illetékességét és tudományos hitelességét igazolják.
A Musikszene Schweiz kiadó tette lényegében magyar kezekbe a zenekaros Veress-kompozíciók sorozatos lemezfelvételét. Nem csekélység ez, kivált, ha meggondolom, hogy jó fél évszázada mikrofonképes zenekarunk nem volt egy sem. A svájci cég a jelek szerint számít Veress Sándor lemezeinek magyarországi terjedésére, mivel magyar szöveget ád az angol, francia, német mellé. A kísérőfüzetben bemutatja előadóinkat is, jó hírünket keltve a világban.
Hanem, hogy ne csak a Hungarotont marasztaljam el: a kiadvány nem informál arról, hogy melyik szólista melyik művet tolmácsolja, sem arról, hogy a két közreműködő kórus közül melyiké a Psalmus illetve a Hesse-ciklus (az ugyan erősen valószínűtlen, hogy magyar énekes ófelnémetül vállalná szólamát, de ezt külföldön nem tudhatják). Magam Berlász Melindától szereztem be az idevágó információkat.

A mai zenekedvelő és zeneértő számára a 17. századi délnémet mester, Johann Pachelbel (1653-1706) neve csupán billentyűs hangszerekre komponált művei révén csenghet ismerősen. Ezekkel bizonyult ugyanis Pachelbel a nagy Johann Sebastian Bach előfutárának, s e szerepéből nem mozdíthatta ki még egyházzenei termésének -latin és német motettáinak, kantátáinak késői, fokozatos zenetörténeti felfedezése és kiadása sem. Vokális kompozíciói napjainkig nem foglalták el őket megillető helyüket a hangversenypódiumokon és az egyházzenei gyakorlatban. A jelen lemezen szereplő világi kamaraműveket pedig különösen mostoha sorsuk folytán a berlini Állami Könyvtár kézirataiból kellett életre kelteni, hogy most végre egy valódi premier erejével nyújthassanak ízelítőt Pachelbel eddig háttérbe szorult vokális stílusából. Egyedül az előadókat illetően nincs okunk meglepetést emlegetni, hiszen az Affetti Musicali régizenei együttes a Pachelbel-áriák és -duettek világviszonylatban első hangfelvételével a maga törte úton halad tovább; 1996-os, Telemann szólókantátáit tartalmazó lemeze után ezúttal is a művészeti vezető, Malina János által a korabeli forrásokból rekonstruált játszópéldányok alapján szólaltatja meg a darabokat.
Johann Pachelbel életművének utóéletében, orgonaműveinek aránytalan elterjedtségében egyértelműen annak hatása érvényesült, hogy a zeneszerző egész életében orgonistaként tevékenykedett különböző dél- és közép-németországi egyházi és udvari állásokban. Ennek ellenére termékenyen alkotott az énekes műfajokban is, ami a zömében lutheránus német nyelvterület városi zenészeinek akkori alkalmazási szokásaival természetes összhangban állt. Olyan, magukra sokat adó városi közösségek, mint például Pachelbel szülővárosáé, Nürnbergé, főtemplomuk orgonistájától tényleges kötelezettségein túlmenően is elvárták pillanatnyi, helyi ünnepi igényeik kielégítését az egyházi és a világi zene területén egyaránt. Az élete utolsó tíz évére Nürnbergben újra meggyökerező Pachelbel ráadásul személyes motívumok okán is nyilván szívesen gazdagította újabb kantátazenékkel a Sebalduskirche istentiszteleteit, és bensőségesen ápolta tovább a continuo-kíséretes dal nürnbergi hagyományát. A Sebalduskirche orgonistái az 1600-as évek vége felé már vagy fél évszázad óta büszkélkedhettek azzal, hogy városuk polgárai mindig hozzájuk fordulnak, ha ünnepeikhez illő szövegek megzenésítésére vágynak. Pachelbel fennmaradt áriái és duettjei ilyen megrendelésekre készültek: egy-egy születésnapra, névnapra, Újévre, társas együttlétre, lakodalomra vagy temetésre.
Mint az alkalomhoz kötött kompozíciók általában, ez a "használati" zene is arra törekszik, hogy szerény kifejezőeszközeivel valamit mégiscsak megragadjon az örökkévalóság számára. A Pachelbel-áriák és duettek kicsinyített formátuma és meghitt hangvétele letűnt korok funkcionális tárgyainak művészi jellegű, gondos kivitelezésére emlékeztet, s arra a közvetlenségre, amellyel azok az érintett személyekről vallani képesek. Temetési énekben és vidám köszöntőben egyformán a mindennapinak, a megszokottnak ez a természetessége párosul az ünnep adta emelkedettséggel, s a muzsika - miközben kimondva maga is részese az átszellemítésnek - talán leginkább e két alapvető vonásnak köszönheti nemes szépségét. Három évszázad elmúltával, hiteles környezetétől és aktualitásától megfosztva mégis problematikussá válhat előadása és befogadása egyaránt.
Igazságtalanok lennénk azonban, ha elhallgatnánk, egyúttal mennyi frissesség rejtőzik Pachelbel miniatűrjeiben, amelynek megmutatása nagymértékben az Affetti Musicali érdeme, s amellyel az együttes messzemenően igazolja a lemezfelvétel létjogosultságát. A strófákat hangszeres ritornell választja el egymástól, sőt a legtöbb áriában áttört közjátékok szakítják meg a strófarészeket is. Bámulatosan változatos karakterűek, színesek, életteliek ezek a szakaszok, amelyeknek különböző hangszer-összeállításai hagyományosan a szövegek jellegéből indulnak ki. Ami az énekszólamokat illeti, Pachelbel alapvetően kétféle, egy puritán módon szillabikus és egy melizmatikával, koloratúrákkal teli dekoratívabb dallamossággal dolgozott. A legkevésbé sem erőltetett, a hangszereken is otthonosan ható melodikát világos, célratörő harmóniamenetek támasztják alá.
Ha a szövegek keresettsége, komplikáltsága, vagy ellenkezőleg: esetlensége eltávolítaná, a dallamvezetés érzékisége helyenként egyenesen rabul ejti a hallgatót. A tizenegy áriát és két duettet az énekesek, Zádori Mária, Németh Judit, Kállay Gábor és - egyetlen remekbe szabott melizmatikus áriában - Kovács István kulturáltan, gondos szövegkiejtéssel, - talán a Hör großer Maecenat kezdetű lendületes altáriát kivéve - fölényes énektechnikával, illúziókeltő rögtönzésekkel és egyfajta tökéletességre, avagy távolságtartásra törekvő artisztikummal szólaltatja meg. A tenornak, Kállay Gábornak jutott a legnehezebb feladat: többek közt a haláltematikájú énekek (Wie nichtig? és Mein Leben, dessen Creutz) tolmácsolása. Szólamformálása általában tisztán zenei indíttatású, amely másutt, így a gördülékeny és árnyalt névnapköszöntőben (Es muß die Sinnen ja erfreuen) nagyfokú eleganciát kölcsönöz a frázisoknak. Ott azonban, ahol a végtelen egyszerűség lenyűgöző mélységekre nyit kaput, csorbát szenved a személyesség, és az önmagáért beszélő melodika kifejezési lehetőségei nem tárulhatnak fel egészen. Kétségtelen, hogy Pachelbel zenei szövegéből szinte teljes mértékben hiányzik a közvetlen szó- és hangulatfestés. Talán ez, vagy a modorosságtól való félelem tarthatta vissza Kállayt a fokozottabb illusztrativitástól és érzelmességtől. Mindenesetre a Pachelbel-áriák négy-öt változatlanul megkomponált strófájának változatos előadói szándékkal telítése korántsem elhanyagolható súlyú terhet ró az énekesekre.
A közjátékok felszabadító és továbblendítő hatása szerencsésen érvényesül az Affetti Musicali hangszeresei, vagyis két hegedűt (Kertész István és Petőfi Erika), két mélyhegedűt (Ligeti Péter, Bozai Balázs) és continuót (Vályi Csilla és Klembala Géza) alkalmazó együttese jóvoltából. Mégis, Pachelbel-felvételük igazi különlegessége és nagy nyeresége paradox módon egy hozzájuk csatlakozó fiatalabb hangszeres csoport, a Musica Profana viola da gamba-együttes segítségével valósult meg. A Pachelbel-áriák legsúlyosabbjaihoz, a temetésre komponáltakhoz ugyanis viola da gambákból álló kvartettet, illetve kvintettet írt elő szerzőjük. A szóban forgó darabokban a ritornellt játszó gambaegyüttes - miközben a szólamok vezetettsége és a hangsúlyok még némi hiányérzetet hagynak maguk után - egyedülálló zengésű, dús és mégis plasztikus hangtömegével egy csapásra átveszi a főszerepet, hogy felejthetetlenül felerősítse a megtört, halállal magára maradt lélek ismétlődő, ám egyszeri tragédiájának megrendítő ábrázolását.