Nem a kilencven éve született Radnótit idézzük meg a Hetedik ecloga címünkbe vont
szavaival, hanem a kilencvenkilenc éves huszadik századot - abból az alkalomból,
hogy nagyszabású tévésorozatot készített a búcsúzó évszázad zenéjéről Simon
Rattle, korunk fénylő karmester-üstököse. Bocsássuk előre örömünket, hogy
e filmet nem muzeális tárgyként, sok év elteltével kapta meg a magyar közönség,
sőt a Duna TV immár kétszer is levetítette a hétrészes sorozatot.
Tegyük túl magunkat rögtön a két tudálékos kérdésen: lehet-e közel hat órában
átfogó képet nyújtani egy oly szerteágazó művészeti alkotáskomplexumról, mint
a 20. század zenéje, s lehet-e az izzó magmáról úgy véleményt mondani, mintha
megkövült kőzet volna (vagyis objektívan megítélni jelen időnket). A válasz természetesen:
nem. De e lehetetlenségre hivatkozva csöndben maradni sokkal rosszabb volna. Ahány
értő nézője, hallgatója van a műsornak, annyian annyiféle hiányt fogalmazhatnak
meg. De tévednek valamennyien. Hiszen nem lexikont láttak a képernyőn, nem okos
CD-ROM-ot, amellyel interaktív kapcsolatba lépve újra és újra hivatottak felbuzogni
az adatforrások, hanem kedvcsináló és gondolatébresztő műsort, amelynek alapján
elindulhatnak a nyomatékosabban vagy elnagyoltabban megadott irányokba.
Rattle műsorfolyamának egyik erénye épp az, hogy nem egy kaptafára készíti a programokat.
Nem kronologikus áttekintést kapunk, miközben mégis ott lappang a műsorban az
idősík. A századelőtől indul, sőt a Trisztán-akkordtól kezdi fölfejteni századunk
zenefonalát. A második adásban azonban új szempontot vizsgál: a ritmust, a harmadikban
pedig a színeket, tehát más-más megközelítésmódot ad a nézőnek. A negyedik rész
földrajzi-történelmi (politikai) perspektívát vázol Kelet-Európáról, az ötödik
Amerikáról. A hatodikban azután mintha észrevétlenül az első részhez nyúlna vissza:
a második világháború utáni nyelvújítást illeszti a kronológiába, hogy aztán a
záróadásban Elágazások címmel a már elhangzottakhoz kapcsolódó, ám szigetszerű
jelenségeket emeljen ki.
Simon Rattle biztos sikerre számíthat. Vonzó, kellemes jelenség (nőolvasóink e
jelzőket alighanem visszafogottnak ítélik), remek muzsikus (a képernyőn át is
süt személyisége, felvetvén a kérdést: hányszor is parentáltuk el a karmesterszakmát
azzal, hogy az utolsó nagy is eltávozott?) és - ami a tárgyalt műsor szempontjából
a legfontosabb - okosan szemlélő és megnyilatkozó ember, aki szakszerűen, de nem
műszavakkal dobálózva, az érdeklődő közönség számára világosan, érthetően fogalmaz.
Jók a globális meglátásai, stílusa sohasem száraz, ugyanakkor nem lebeg el a tárgyi
közlendők fölött holmi poétizálással. Kiválóak megállapításai: "Ha az európai
zenét lassú tűzön párolt húsételhez hasonlítanánk, az amerikai hirtelensült lenne."
Vagy ahogyan Kurtágot magyarázza: zenéjében "minden a lényegre redukált és rejtett.
Sejteni engedi, hogy wagneri méretű tartalom rejlik weberni miniatűrök nyelvezetében.
S a történet, amit elmond, legalább annyira kopár, amennyire szenvedélyes." Találóan
mutat rá fontos részletekre, például a színek fejezetében Debussy Faunja kapcsán
arra, hogy - ellentétben a német romantikával - a kürtök itt nem takarják el a
többi hangszert. Az ilyen célzott reflektorozás azért jó, mert nem a sznob társasági
csevelyhez ad szókincset, hanem egy, a háttérben meghúzódó, mégis meghatározó
jelenségre ébreszt rá, amit az említett csacsogásba is csak valamelyes ráismerés
után lehet bevonni.
A sorozat valamennyi adása élvezetes volt, de a leginformatívabb talán Az amerikai
út című. Ez tárta legszélesebbre a szerzők horizontját: Gershwintől Iveson, Carteren,
Weillen, Bernsteinen át, folytatva Cage-dzsel, Feldmannal, Riley-val, egészen
Adamsig. Kelet-Európát ezzel szemben "mindössze" Bartók, Sosztakovics és Lutosławski
képviselte a térségről szóló fejezetben. Igaz, a záróadásban még Gubajdulina és
Kurtág szélesítette a köreinkről szóló képet, de az amerikaiak közül sem maradt
ki Reich és Nancarrow, akiket a ritmusról szóló fejezetben elemzett Rattle. Abban
is sokszínű, kritikusan fogalmazva: nem egyformán mérő volt a sorozat, hogy egyes
szerzőknél a technika kulisszái mögé világított be (Ligeti), másoknál a filozófiai
tartalmat hangsúlyozta (Bartók). Az átsuhanó, de fel nem nagyítandó kérdőjelek
egyike bennem épp Bartókhoz kapcsolódik: azt a mestert, aki nemcsak a magyar szerzők
fárosza volt, hanem például Lutosławskié is, s ilyenképp láncszeme a Richard Strauss-i
ihletésű indulástól az utódokig ívelő folyamatnak, miért csak oly epizodisztikusan
és kelet-európai helyiértékszerűen tálalta Rattle? Erénye volt azonban vizsgálódásának,
hogy nemcsak a progresszió fővonalát pásztázta, hanem kiemelte a magányos szigetóriásokat:
Brittent és Stravinskyt is. Egy-két félreért(het)ő megjegyzést megtakaríthatott
volna a karmester: például mikor Bartóknak és Stravinskynak a kommunizmus miatti
emigrációjára utalt (egyikük mintha a fasizmus elől kelt volna útra...), de ezek
az apróságok nem homályosítják el az olyan, lényeget látó és láttató mondatokat,
mint amelyet Schönbergről mondott: hagyományos módon szeretett volna zenét szerezni,
de a centrifugális erő a progresszió felé vonzotta.
A Birminghami Szimfonikus Zenekar muzsikálásának minden cseppje aranyat
ért. A zenészek próbaruhában játszottak, nem frakkban: ez intimebbé tette az illusztrációt.
A szólisták is mind remekeltek: ez Felicity Palmernál és Gidon Kremernél
tán említést sem igényelne, de a fekete bőrű Wayne Marshall zongorázását
itt hallottam először, s csak remélhetem: nem utoljára.
Ha beszámolóm elején kételyt fogalmaztam meg a filmsorozat tárgyának felkarolhatóságát
illetően, még inkább kérdőjeles lehet a képi megvalósítás. A zene fényképezése
nagyszerű volt, a lényeget mutatta, operatőr és vágó egyaránt a helyzet magaslatán
állt. De nem is ez aggályos ilyenkor, hanem a többi filmkocka. Vajon a rendezés
nem dolgozik-e majd a képi gazdagság igénye nevében a zene és a zenére koncentrálás
ellen? Az esetek nagy részében szerencsére nem. Informatívak voltak a dokumentum-bejátszások,
s gondosan ügyeltek a "megfilmesítő" szakaszokban a fekete-fehér és a színes felvételek
adagolására. (E nemben a legszemléletesebb Henze menekülése Darmstadt "napiparancsai"
elől Olaszországba.) A festményeken pásztázás pillanatai mindig szerencsésebbek
voltak, mint a vizek kissé közhelyes, bár sosem zavaró látványa. Három rendező
felváltva jegyezte a sorozatot: Peter West, Deborah May és Barrie Gavin.
A hét adás stílusa és színvonala mindvégig egyenletes maradt. Győri László magyar
szövege Rattle szabatosságához és színességéhez igazodott.
Három címet kapott a sorozat. Az egyik alcím: A 20. század zenekari zenéje
nyomban megalkotja a vizsgálódás keretét: csak a szimfonikus mezsgyét járja
végig, a Kékszakállú kivételével nem tér ki az operára, s nem veszi számba a századunkban
leggazdagabb műfajcsoportot, a kamarazenét sem. A másik alcím szójáték: A conducted
tour by Sir Simon Rattle. Ebben a vezetés és a vezénylés lefordíthatatlan
szójátéka rejlik. A főcím: Leaving Home. Az elhagyott otthon ugyan a legjobb
magyarítás, mégsem pontos: az angol az otthon elhagyásáról szól, vagyis a cselekvő
zeneszerzők gesztusára utal, akik odahagyják a funkciós zene, sőt a tonalitás
meleg fészkét, s jó darabig - századvégünkig - nem is kérdezik fájó vágyakozással:
"megvan-e még az az otthon?" E vágyakozás, a posztmodern már kívül esik Rattle
vizsgálódási körein. Az ő műsorának legfiatalabbja két angol, mindkettő a barátja.
Egyikük a birminghami zenekar háziszerzője, Mark Anthony Turnage, másikuk
a csodagyerekből zeneszerzővé és karmesterré vált Oliver Knussen. Műveik
felvillantott részletei nem lógnak ki a mesterek alkotásainak sorából.
"A 20. századi zene nagyszerű egészségnek örvend" - búcsúzik régi és a képernyő
előtt hívévé vált közönségétől Simon Rattle. Higgyünk neki.
Neki higgyünk...
|