Muzsika 1999. június, 42. évfolyam, 6. szám, 41. oldal
Hollós Máté:
"Megvan-e még az az otthon?"
Simon Rattle tévéfilmje a 20. század zenekari zenéjéről
 

Nem a kilencven éve született Radnótit idézzük meg a Hetedik ecloga címünkbe vont szavaival, hanem a kilencvenkilenc éves huszadik századot - abból az alkalomból, hogy nagyszabású tévésorozatot készített a búcsúzó évszázad zenéjéről Simon Rattle, korunk fénylő karmester-üstököse. Bocsássuk előre örömünket, hogy e filmet nem muzeális tárgyként, sok év elteltével kapta meg a magyar közönség, sőt a Duna TV immár kétszer is levetítette a hétrészes sorozatot.
Tegyük túl magunkat rögtön a két tudálékos kérdésen: lehet-e közel hat órában átfogó képet nyújtani egy oly szerteágazó művészeti alkotáskomplexumról, mint a 20. század zenéje, s lehet-e az izzó magmáról úgy véleményt mondani, mintha megkövült kőzet volna (vagyis objektívan megítélni jelen időnket). A válasz természetesen: nem. De e lehetetlenségre hivatkozva csöndben maradni sokkal rosszabb volna. Ahány értő nézője, hallgatója van a műsornak, annyian annyiféle hiányt fogalmazhatnak meg. De tévednek valamennyien. Hiszen nem lexikont láttak a képernyőn, nem okos CD-ROM-ot, amellyel interaktív kapcsolatba lépve újra és újra hivatottak felbuzogni az adatforrások, hanem kedvcsináló és gondolatébresztő műsort, amelynek alapján elindulhatnak a nyomatékosabban vagy elnagyoltabban megadott irányokba.
Rattle műsorfolyamának egyik erénye épp az, hogy nem egy kaptafára készíti a programokat. Nem kronologikus áttekintést kapunk, miközben mégis ott lappang a műsorban az idősík. A századelőtől indul, sőt a Trisztán-akkordtól kezdi fölfejteni századunk zenefonalát. A második adásban azonban új szempontot vizsgál: a ritmust, a harmadikban pedig a színeket, tehát más-más megközelítésmódot ad a nézőnek. A negyedik rész földrajzi-történelmi (politikai) perspektívát vázol Kelet-Európáról, az ötödik Amerikáról. A hatodikban azután mintha észrevétlenül az első részhez nyúlna vissza: a második világháború utáni nyelvújítást illeszti a kronológiába, hogy aztán a záróadásban Elágazások címmel a már elhangzottakhoz kapcsolódó, ám szigetszerű jelenségeket emeljen ki.
Simon Rattle biztos sikerre számíthat. Vonzó, kellemes jelenség (nőolvasóink e jelzőket alighanem visszafogottnak ítélik), remek muzsikus (a képernyőn át is süt személyisége, felvetvén a kérdést: hányszor is parentáltuk el a karmesterszakmát azzal, hogy az utolsó nagy is eltávozott?) és - ami a tárgyalt műsor szempontjából a legfontosabb - okosan szemlélő és megnyilatkozó ember, aki szakszerűen, de nem műszavakkal dobálózva, az érdeklődő közönség számára világosan, érthetően fogalmaz. Jók a globális meglátásai, stílusa sohasem száraz, ugyanakkor nem lebeg el a tárgyi közlendők fölött holmi poétizálással. Kiválóak megállapításai: "Ha az európai zenét lassú tűzön párolt húsételhez hasonlítanánk, az amerikai hirtelensült lenne." Vagy ahogyan Kurtágot magyarázza: zenéjében "minden a lényegre redukált és rejtett. Sejteni engedi, hogy wagneri méretű tartalom rejlik weberni miniatűrök nyelvezetében. S a történet, amit elmond, legalább annyira kopár, amennyire szenvedélyes." Találóan mutat rá fontos részletekre, például a színek fejezetében Debussy Faunja kapcsán arra, hogy - ellentétben a német romantikával - a kürtök itt nem takarják el a többi hangszert. Az ilyen célzott reflektorozás azért jó, mert nem a sznob társasági csevelyhez ad szókincset, hanem egy, a háttérben meghúzódó, mégis meghatározó jelenségre ébreszt rá, amit az említett csacsogásba is csak valamelyes ráismerés után lehet bevonni.
A sorozat valamennyi adása élvezetes volt, de a leginformatívabb talán Az amerikai út című. Ez tárta legszélesebbre a szerzők horizontját: Gershwintől Iveson, Carteren, Weillen, Bernsteinen át, folytatva Cage-dzsel, Feldmannal, Riley-val, egészen Adamsig. Kelet-Európát ezzel szemben "mindössze" Bartók, Sosztakovics és Lutosławski képviselte a térségről szóló fejezetben. Igaz, a záróadásban még Gubajdulina és Kurtág szélesítette a köreinkről szóló képet, de az amerikaiak közül sem maradt ki Reich és Nancarrow, akiket a ritmusról szóló fejezetben elemzett Rattle. Abban is sokszínű, kritikusan fogalmazva: nem egyformán mérő volt a sorozat, hogy egyes szerzőknél a technika kulisszái mögé világított be (Ligeti), másoknál a filozófiai tartalmat hangsúlyozta (Bartók). Az átsuhanó, de fel nem nagyítandó kérdőjelek egyike bennem épp Bartókhoz kapcsolódik: azt a mestert, aki nemcsak a magyar szerzők fárosza volt, hanem például Lutosławskié is, s ilyenképp láncszeme a Richard Strauss-i ihletésű indulástól az utódokig ívelő folyamatnak, miért csak oly epizodisztikusan és kelet-európai helyiértékszerűen tálalta Rattle? Erénye volt azonban vizsgálódásának, hogy nemcsak a progresszió fővonalát pásztázta, hanem kiemelte a magányos szigetóriásokat: Brittent és Stravinskyt is. Egy-két félreért(het)ő megjegyzést megtakaríthatott volna a karmester: például mikor Bartóknak és Stravinskynak a kommunizmus miatti emigrációjára utalt (egyikük mintha a fasizmus elől kelt volna útra...), de ezek az apróságok nem homályosítják el az olyan, lényeget látó és láttató mondatokat, mint amelyet Schönbergről mondott: hagyományos módon szeretett volna zenét szerezni, de a centrifugális erő a progresszió felé vonzotta.
A Birminghami Szimfonikus Zenekar muzsikálásának minden cseppje aranyat ért. A zenészek próbaruhában játszottak, nem frakkban: ez intimebbé tette az illusztrációt. A szólisták is mind remekeltek: ez Felicity Palmernál és Gidon Kremernél tán említést sem igényelne, de a fekete bőrű Wayne Marshall zongorázását itt hallottam először, s csak remélhetem: nem utoljára.
Ha beszámolóm elején kételyt fogalmaztam meg a filmsorozat tárgyának felkarolhatóságát illetően, még inkább kérdőjeles lehet a képi megvalósítás. A zene fényképezése nagyszerű volt, a lényeget mutatta, operatőr és vágó egyaránt a helyzet magaslatán állt. De nem is ez aggályos ilyenkor, hanem a többi filmkocka. Vajon a rendezés nem dolgozik-e majd a képi gazdagság igénye nevében a zene és a zenére koncentrálás ellen? Az esetek nagy részében szerencsére nem. Informatívak voltak a dokumentum-bejátszások, s gondosan ügyeltek a "megfilmesítő" szakaszokban a fekete-fehér és a színes felvételek adagolására. (E nemben a legszemléletesebb Henze menekülése Darmstadt "napiparancsai" elől Olaszországba.) A festményeken pásztázás pillanatai mindig szerencsésebbek voltak, mint a vizek kissé közhelyes, bár sosem zavaró látványa. Három rendező felváltva jegyezte a sorozatot: Peter West, Deborah May és Barrie Gavin. A hét adás stílusa és színvonala mindvégig egyenletes maradt. Győri László magyar szövege Rattle szabatosságához és színességéhez igazodott.
Három címet kapott a sorozat. Az egyik alcím: A 20. század zenekari zenéje nyomban megalkotja a vizsgálódás keretét: csak a szimfonikus mezsgyét járja végig, a Kékszakállú kivételével nem tér ki az operára, s nem veszi számba a századunkban leggazdagabb műfajcsoportot, a kamarazenét sem. A másik alcím szójáték: A conducted tour by Sir Simon Rattle. Ebben a vezetés és a vezénylés lefordíthatatlan szójátéka rejlik. A főcím: Leaving Home. Az elhagyott otthon ugyan a legjobb magyarítás, mégsem pontos: az angol az otthon elhagyásáról szól, vagyis a cselekvő zeneszerzők gesztusára utal, akik odahagyják a funkciós zene, sőt a tonalitás meleg fészkét, s jó darabig - századvégünkig - nem is kérdezik fájó vágyakozással: "megvan-e még az az otthon?" E vágyakozás, a posztmodern már kívül esik Rattle vizsgálódási körein. Az ő műsorának legfiatalabbja két angol, mindkettő a barátja. Egyikük a birminghami zenekar háziszerzője, Mark Anthony Turnage, másikuk a csodagyerekből zeneszerzővé és karmesterré vált Oliver Knussen. Műveik felvillantott részletei nem lógnak ki a mesterek alkotásainak sorából.
"A 20. századi zene nagyszerű egészségnek örvend" - búcsúzik régi és a képernyő előtt hívévé vált közönségétől Simon Rattle. Higgyünk neki.
Neki higgyünk...



Rory Carnegie felvétele