Muzsika 1999. június, 42. évfolyam, 6. szám, 40. oldal
Maróthy János:
31 évig tartogasd
 

Sárosi Bálint: Hangszerek a magyar néphagyományban. Jelenlévő múlt (sorszám nélkül). Budapest: Planétás 1998.

A nonum prematur in annum bölcs tanácsa a magyar könyvkiadási viszonyok jóvoltából ezúttal többszörösen is túlteljesült. Az eredeti német kiadás a Handbuch der europäischen Volksinstrumente (szerkesztők: E. Emsheimer és E. Stockmann) mintaszerűnek tartott és nagy nemzetközi elismerést kiváltott nyitó köteteként, Die Volksinstrumente Ungarns címmel, 1967-ben jelent meg Lipcsében. Témájának első tudományos összefoglalása lévén, indokolt lett volna, hogy a hazai olvasó is mihamarabb hozzájusson. Mégis: "Magyarul mindeddig csak a német kiadás 1973-ban iskolai célra átdolgozott és rövidített változata állt rendelkezésre" (5.) - míg most, a Planétás kiadó jóvoltából, végre a mű egésze hozzáférhetővé vált magyar nyelven. A halasztódás egyetlen nyeresége, hogy hivatkozásai az azóta eltelt idő eredményeivel bővültek.
Sárosi hangszerkutatásainak egyik különlegessége, hogy valamennyi népi hangadó eszközre kiterjeszti figyelmét, vállalva a támadásokat, hogy a kereplő, a láncos bot, vagy akár az asztal vagy szék oldalán "dörzsölve, ütve, pattintva, rögtönzött zenés-táncos szórakozáshoz" megszólaltatott hangok nem tartozhatnak a zenetudomány tárgykörébe. Az ilyen ellenvetés nem veszi figyelembe, hogy a népi kultúrában még áthatja egymást a munka, a mindennapi élet, a mágia és a művészet. Noha művelői nem juthatnak hozzá sem a hangszerek, sem a zeneoktatás költségesebb formáihoz, bámulatos találékonysággal, képzelettel varázsolnak zenei eszközöket a legközönségesebb növényekből és használati tárgyakból - a töklevélszártól a kóróhegedűn át az ostorig.
(Itt jegyzem meg, a hazai publikálási nyomorúság még fájdalmasabb példájaként, hogy az időközben elhunyt Békefi Antal Munkaritmus, munkarigmus, munkadal címen már évtizedek óta kész monográfiája máig kiadatlan, s ugyanígy az ebből hanglemezre szánt, annak idején a Hungarotonnál előkészített hangzó anyag is, a növénytermesztéshez, állattartáshoz, kovácsoláshoz, kőfejtéshez, hordókészítéshez kapcsolódó, munkát és művészetet egyesítő hangadások különlegesen érdekes, eddig jórészt ismeretlen példáival.)
Sárosi könyvének másik eredeti vonása, hogy nem egyenes és visszafordíthatatlan vonalban vezet a népi kreativitás burjánzásától a hivatásos zenekultúra különvált és uniformizált hangszeres kultúrájáig. Érdekes módon, az utóbbi minden fokon visszaemésztődhet az előbbibe, s nemcsak azt eredményezheti, hogy a gyári készítésű hangszereken sajátos, "vernakuláris" játékmódok alakulnak ki, hanem akár azt is, hogy a népi játékos, merész és szuverén módon, magát a hangszert is a saját igényei szerint alakítja át. Szolgáljon példaként az európai polgári zenekultúra királyi rangú hangszere: a hegedű. A gyimesi csángók felségsértést követnek el: "általuk hanghúrnak, zengőhúrnak nevezett rezonáló húrt" szerelnek a hegedűre. "
... a csigahajlat közepébe - a d és e húr kulcsa közé - hátulról előre irányuló lyukat fúrnak, s abba bükkfából készült, a többinél valamivel kisebb méretű kulcsot tesznek; a fogólapot leemelik, és annak aljára, valamint vele szemben a nyak felső lapjára a húr rezgéséhez elegendő nagyságú hosszanti árkot vésnek; a láb közepét tüzes drótvéggel átlyukasztják..." (59.)
Az ilyen oda-vissza folyamatok követését elősegíti a könyv szerkezete, amely a Curt Sachs óta elfogadott rendszerezésre (idiofon, membranofon, chordofon, aerofon) épül, s így minden egyes hangszerosztályon belül újrakezdődhet a legprimitívebbtől a leginkább hivatásosig, majd annak refolklorizálódásáig terjedő fejlődésmenet. Másik előnye, hogy megkönnyíti a nemzetközi - akár archeológiai, akár folklorisztikus, akár zenetörténeti vonatkozású - összefüggések beépítését. Sárosi kutatásait egyébként is ez az egyetemes horizont jellemzi: szűken népnemzeti-romantikus felfogásokkal ellentétben annak kimutatása, hogy a magyar népi kultúra átfogó nemzetközi folyamatokba ágyazódik. Ezért nála a terepmunka mellett impozáns súlyt kap a könyvtári-archivális források feltárása is.
Mégsem "dottore" ő: az írásos dokumentumokban is az eleven életbe ágyazottság adatait keresi, csakúgy, mint terepmunkájában. A "tegeződve beszélni az emberiséggel" Thomas Mann-i ideálja könnyíti meg számára, hogy népi adatközlőinek szinte az ujja bütykeit is kövesse. A népi hangadó eszközökről olyan részletes leírást ad, hogy ennek alapján szinte magunk is elkészíthetnénk ezeket. Nem kevésbé fontosak az általa gondosan összegyűjtött népi kifejezések, amelyek a hangszerek tulajdonságaira, részeire, megszólaltatási módjaira vonatkoznak.
"A Veszprém megyei Monoszlón a gyerekek valamikor `kihujikkolták` a dorombon a nótát. `Huholni` kell a dorombra - mondták Tápiószecsőn. A Baranya megyei Égerágon `rálehűték a nótát`. Hosszúpályiban (Hajdú-Bihar m.) a gyerek `szájáho vette a dorombot, úgy pittyegtette`. A Bukovinából származó öreg székely földije pedig valamikor `bezgette s osztón szuszogott belé nótát`." (19.)
Az ilyen információk annál értékesebbek, mivel - hangzó melléklet híján - a hangszínről, hangzáskarakterről az olvasó egyébként nem kapna eleven képet. A könyv felbecsülhetetlen értéke ugyanakkor a 63 oldalra terjedő kottamelléklet, az akár bonyolult díszítések, többszólamú folyamatok részletes lejegyzésével.
Mégis: a hangzó információt az olvasó annál inkább nélkülözi, minél szokatlanabbak a hangkeltő eszközök és/vagy a hangkeltési módok. így itt hívom föl a figyelmet arra a kétrészes CD-re, amely Magyar hangszeres népzene címmel Sárosi Bálint szerkesztésében nemrég megjelent. (Budapest: Hungaroton 1998. HCD 18236-37.) E figyelemfölhívást azért tartom szükségesnek, mert csupán a bibliográfiában, könyvek közt CD-ként a C betűhöz sorolva szerepel (ráadásul hibás évszámmal: "1988"), továbbá a könyv végén elhelyezett reklámlapok egyikének nehezen észrevehető legalján. Érdemes lett volna egyébként a bibliográfia mellett diszkográfiát is adni. A mai könyvkiadás lehetőségei közt a hanglemezmelléklet sem lett volna szokatlan.
Mindezt azért érzem fontosnak, mert a kutatás ma már mindinkább figyelembe veszi a kottával leírhatatlan, de ténylegesen hangzó minőségeket is. Ezek elemzésének eszköze lehet a hangspektrográfia, amelyet néhány kutató (Juhász Zoltán, Pintér István, Pap János) már hazánkban is ígéretesen kezd alkalmazni.