Aki sok kritikát ír, előbb-utóbb elkerülhetetlenül ismételni kezdi önmagát - ha csak nem váltogatja nézeteit politikai széljárásoknak, művészeti divatoknak megfelelően.
Tavaly, a Magyar Rádió Századunk zenéje sorozatáról szólva egy bekezdésnyit szenteltem annak a hangversenynek, amelyen az utóbbi években-évtizedekben született magyar egyházi kompozíciók hangzottak el. Most részben ugyanezek a darabok immár CD-n is hozzáférhetők, néhány más, hasonló jellegű opusz és gregorián énekek társaságában. Újrahallgatva DOBSZAY LÁSZLÓ és SÁRY LÁSZLÓ miséjének tételeit, Sári József offertoriumát, SEREI ZSOLT Tota pulchra esét, nem látok okot rá, hogy változtassak akkori véleményemen. Ezek a művek, újból meggyőződtem róla, lelkesítően jók, az utóbbi fél évszázad hazai muzsikájának színe-javát képviselik.
Dobszay 1963-ban komponált Miséjét helyénvaló volna kőtelező tananyagként tanítani a zeneszerzés tanszakon. Egyrészt azért, mert igen takarékos eszközökkel, fegyelmezetten épített, a polifónia sokféle mesterségbeli trükkjét felvonultató mű, amely tökéletes egyensúlyt teremt kiszámítható törvényszerűség és rögtönzés hatását keltő szabadság (régebbi, mára kissé szalonképtelen kifejezéssel: szükségszerűnek látszó és véletlen elemek) közt. Dobszay tudja, hogy a zenei törvények nem a matematika, fizika vagy kémia egzakt képletekbe foglalható, hanem a biológia jóval kevésbé kiismerhető szabályaihoz hasonlóan működnek.
A második ok, amiért mintaszerűnek tekinthető ez a mise: a szentimentalizmus és a szélsőséges aszkézis kerülése, a két véglet közti termékeny, ám keskeny sáv eltalálása. Ez nem a középút, s nem is valamiféle misztikus aranymetszés. Egyházi zenében nincs taszítóbb az érzelmeskedésnél. Stravinsky a maga Miséjét nem csak a bon mot kedvéért nevezte jéghidegnek. Voltaképp minden igazi Mise "hideg" - amennyiben az alkotó nem magánérzelmeit fejezi ki benne, hanem a szélesebb közösség nevében szól. Márpedig a közösségi művészet - erre tanít a népzene is! - alapjában véve "tárgyilagos". Vannak korok, amikor e szertartásszerű objektivitásba belefér akkora drámai váltás is, amekkorát Bach h-moll miséjének Crucifixusa és Et resurrexit tétele közt hallhatunk. Manapság, úgy gondolom, nem ilyen időket élünk. Utoljára talán Kodály Missa brevisének szenvedélye hangzott valóban hitelesen, "in tempore belli". Ma a szentimentális, rajongó szektásság, a lelkes fanatizmus egyre nagyobb teret nyer a hívő fiatalok közt. Ezt a felelőtlen lángolást bizony nem árt oltani. Nincs időszerűbb, mint a józan mértékletesség. A vallásos művészet (mellékes, hogy katolikus, református, buddhista) lassan odavesző méltóságát épp ideje volna visszaszerezni.
Végül a harmadik (s talán legfőbb) ok, amiért Dobszay alkotása tanulságos lehet minden mai és jövőbeli zeneszerző-jelölt számára, a művészi magatartással kapcsolatos. Gondoljuk meg: 1963-ban misét írni enyhén szólva nem jelentett jó ajánlólevelet állami díjakhoz, zsíros állásokhoz. Legfeljebb a hősiesség pátoszával vigasztalhatta magát, aki ilyesmit merészelt. Vagy azzal, hogy a keleti despotizmus körülményei közt ő legalább a legfrissebb nyugati áramlatokat igyekszik a magyar ugarra átplántálni. A Dobszay-mű esetében azonban ez utóbbiról sem beszélhetünk. Dobszay a lehető leghatározottabban szembehelyezkedett az akkori kultúrpolitika elvárásaival, viszont nem követte a darmstadti vagy tengerentúli sugallatokat sem. Mondhatni: reménytelenül időszerűtlen zenét alkotott. Csakhogy a nagy viharok, forgószelek elmúltak. Elvtársi pártpaloták összedőltek, tetszetős, nyugati mintára felhúzott garázsos nagypolgári kéjlakok tetejét elvitte a szél, vakolatát leverte az eső. Egyik-másik hajdan írigyelt építmény bizony ma szánalmas látványt nyújt. Dobszay kicsiny temploma viszont sértetlenül áll, s hovatovább egyike a kevés menedéknek, ahová be lehet térni új viharok elől... Talán nincs még egy mű, amely ilyen erővel példázná: akinek világosak a céljai, tiszták az elvei, aki tudja, mit akar és hisz igazában, tökéletesen függetlenítheti magát zavaros, üzletileg manipulált áramlatoktól, napi politikai és művészeti konjunktúrától. Előbb vagy utóbb neki lesz igaza. Mert az igazságnak van egy irtóztató, semmilyen politikai hatalommal, pénzügyi rafinériával meg nem akadályozható szokása. Hogy tudniillik végül mindig kiderül. Csak néha nehéz ezt a "véget" kivárni.
A CD-n hallható másik mise, Sáry Lászlóé esztétikai alapelveiben igen közel áll Dobszayéhoz, jóllehet részletmegoldásaiban attól nagyon különbözik. Dobszay elsősorban a gregorián dallamfordulatokhoz, a modalitáshoz kötődik - Sáry inkább az 1300-as esztendők polifón zenéjéhez. Például a hoquetus-technikához. Ezt teremti újjá úgy, hogy a repetitív zene világához is közelit, elkerülve azonban ez utóbbinak gyakori hibáját, a könnyűzenés primitívséget. A vibrálóan izgalmas, mindig-változó és mégis mindig-ugyanaz zenei szövet igen drámai módon módosul néhány fontos formarésznél, szövegsornál. Például a Credóban az et incarnatusnál - amelyet simább és első benyomásra homofónabb jellegű anyaggal fogalmaz meg a szerző. A Crucifixust pedig mélyebb alsó szólammal jeleníti meg. A zenei "kifejezés" csak jelzésszerű, de éppen ezért nagyon hatásos. A Sanctus kezdetét már a rádióbeli koncertről szólva is kiemeltem. Döbbenetesen nagyszerű, ahogy a "szent vagy" kiáltás szinte betölti a teret - az a hallgató érzése, minden égtáj felől, a tér minden pontjáról ez szól.
A kisebb tételek közül SOÓS ANDRÁS Ave Maria szövegkezdetű offertóriuma és Jeney újabb keletű tractusa (Jubilate Deo) nem szerepelt a tavalyi rádiós hangversenyen, mindkettőt most, a lemezről hallottam először. Egyik jobb, érdekesebb, mint a másik. Soós meglehetősen merev szabályokat követ, állandóan tükörben mozgatja a szólamokat, minek következtében ugyanaz a néhány akkord szólal meg újra és újra. Mindent megtesz tehát annak érdekében, hogy unalmas és kiismerhető zenét teremtsen. Csakhogy az eredmény mégsem riasztó sivárság. Nem tudom, mi lehet a titok nyitja, de tény: a harmóniák lekötik a figyelmet. Lassú vonulásuk végtelen nyugalmat és mégis roppant belső feszültséget áraszt. JENEY ZOLTÁN Jubilatéja a gregorián képlékeny struktúráját teszi érzékletessé egy sajátos akkord-kísérettel. A harmóniaváltások ritmusa a szöveg szótagjainak megfelelően alakul. Magyarán: szillabikusabb szakaszoknál sűrű, melizmatikusoknál lelassul. Az ily módon létrejött zenei szövet a gregorián tractusoknak éppen a legvonzóbb tulajdonságát, tagolásuk finom aszimmetriáját emeli ki, állítja mintegy reflektorfénybe.
A CD anyagának szerkesztése ugyancsak minden elismerést megérdemel. Remek ötlet volt az új kompozíciókat gregorián részletekkel kiegészíteni. Így voltaképp két miseszertartás liturgikus anyagát követheti figyelemmel a hallgató, a változó és állandó részeket egyaránt - hol régi egyházi énekekkel, hol mai többszólamú kompozíciókkal. Az előadásra sem lehet panasz. A Schola Cantorum Budapestiensis (Mezei János és Bubnó Tamás vezetésével) tisztességes színvonalon kelti életre a cseppet sem könnyű szólamokat. Talán az orgonahang tűnik olykor az ideálisnál elmosódottabbnak, visszhangosabbnak - amiért persze legkevésbé Enyedi Pált érheti szemrehányás. Nem láttam a szentgotthárdi templomot, nem tudom, mekkora - a felvétel alapján nagynak képzelem. Ehhez a zenéhez minden esetre túlméretezettnek. Dobszay Miséje sokkal szárazabb, szikárabb hangzást igényelt volna.