Muzsika 1999. június, 42. évfolyam, 6. szám, 29. oldal
Tallián Tibor:
Kisebb lett a kalapom
Lajtha László: A kék kalap A Kolozsvári Állami Magyar Opera a Thália Színházban
 

Különös állomáshoz érkezett a magyar opera második világháború utáni története Lajtha László A kék kalap című komédiájával. Bennfentesek kérdezhetik: egyáltalán a magyar opera érkezett-e különös állomáshoz, avagy talán a francia? Vagy a spanyol? Vagy az angol? Indokolt kérdések: a komédia szövegét a spanyol irodalmár, Salvador Madariaga írta, Londonban, a frankofil zeneszerző számára francia nyelven. Eredeti címe: Le chapeau bleu.
Fogantatásának körülményeiről Berlász Melindától és Solymosi Tari Emőkétől tudjuk, hogy 1946-48-ban Lajtha tartósan külföldön tartózkodott, Párizsban és Londonban élt, ahol hosszú idő után újra találkozott a maga korában jó nevű, européer irodalmárral, akit sok évvel korábban ismert meg népszövetségi együttmunkálkodások során: Madariaga a harmincas években spanyol diplomataként fontos szerepet játszott a Népszövetségben, Lajtha pedig, Bartók ajánlására, részt vett a folklórbizottság munkájában.
1948 júniusában tájékoztatta első ízben egy magyarországi ismerősét a Chapeau bleu tervéről: "Remek operaszöveget kaptam - írta. - Egyenesen részemre készült. Írója nem kicsiny emberke, Salvador de Madariaga. Egy év alatt el kell készülnöm vele. Gondoltam ugyanis arra, hogy operám éppen úgy nem kell majd a Magyar Operaháznak, mint ahogy balettjeim nem kellettek, és ezért, bár fenntartom Pestnek az ősbemutató lehetőségét, a biztonság kedvéért lekötöttem a jövő szezonra egy külföldi bemutatót is." Lajtha a közlést Szabolcsi Bencének címezte, a pesti Operaházra vonatkozó sorokat bizonyára némi célzatossággal. Anélkül, hogy bármi hivatalos posztot elfoglalt volna, Szabolcsi abban az időben nagy befolyással rendelkezett a magyar zenekultúrában. Operaügyben meg különösen súlyosan nyomott a szava, hiszen évtizedes személyes jóbarátja igazgatta az Operaházat, Tóth Aladár. Közvetve talán nála kívánta egyengetni még el sem készült darabja útját a szerző.
London levegője, a körötte hirtelen megnyílt európai távlat sarkallta Lajthát, hogy belevesse magát a francia opera kalandos tervének megvalósításába. E távlatot nem utolsó sorban Salvador de Madariaga személye testesítette meg. Nemcsak irodalmi rangja által, hanem azzal is, hogy ő, az idő tájt londoni spanyol követ, olyan kapcsolatokkal és befolyással rendelkezett, amiről a magyar szerző nem is álmodhatott, annak ellenére sem, hogy ő maga is otthonosan mozgott Párizsban, s hogy műveit évtizedek óta a francia Leduc kiadó jelentette meg. Ilyen alkotótárs mellett nincs mit csodálni, hogy a zeneszerző nagy, tán illuzórius reményeket táplált az opera gyors világszínpadi pályafutásával kapcsolatban. Ám csalódnia kellett várakozásaiban, amelyekkel a Chapeau bleu gyors bemutatója és - ez magától értődik - sikere elé nézett. Az operát sem Pesten, sem másutt nem adták elő. Lajtha e csalódások nyomán sem szűnt meg reménykedni. Az ötvenes évek elején ismét napirendre került A kék kalap ügye: Salvador de Madariaga valahonnan a nagyvilágból, kissé talán könnyelműen azzal kecsegtette a Budapesten sínylődő zeneszerzőt, hogy be tudná venni az Edinburghi Fesztivál programjába. Aztán újabb, hosszú csend ereszkedett le; csak az ötvenes évek legvégén, amikor egy újabb, a világháború alattinál is hosszabb belső száműzetés keserves légszomja után Lajtha ismét felcsillanni látta az oly nagyon vágyott nemzetközi zeneszerzői elismerés ígéretét, vette elő megint a francia operát. Solymosi Tari Emőke közöl részleteket a kései családi levelekből, amelyekből kiderül: az élete végén járó zeneszerző képzeletében úgy tűnt fel az opera terve, mint a nyilvános érvényesülés záloga. Fiának írta 1959-ben: "Meg kell játszanom a tétet, amit a színpadi mű jelent. Ha ez bevágna, minden megváltozhatna körülöttem."
Világfi szövege, világszínházi siker reménye. Kétségtelen, hogy ezt is ígérte Lajtha Lászlónak a francia opera. Azonban igazságtalanul lebecsülnénk a mű szerepét életművében, ha nem látnánk benne tanúját és eszközét a másik, a benső, a szellemi kitörési vágynak, amely őt élethosszon át jellemezte. Ezt a másik, bensőséges funkciót is lehet dokumentálni életrajzi adalékokkal. A francia opera terve már évekkel a Madariagával történt újratalálkozás előtt, a háborús években felmerült, akkor, amikor Lajtha egyáltalán nem reménykedhetett hamari francia nyelvű bemutatóban, sőt magyarban sem, ahogy balettjeinek általa is felemlegetett sanyarú sorsa bizonyítja a budapesti Operaházban. Akkor Francois Gachot, Pesten élő francia tanár-irodalmár volt a társalkotó-jelölt. Salvador de Madariaga visszaemlékezéseiben megerősíti: mikor pár évvel később a zeneszerző felkereste őt Londonban, készen hozta a neoklasszikus, mozarti stílusban tartott opera buffa tervét, s hozzá a témát is. Madariaga azután csupán módosító javaslattal élt: kezdeményezésére választották a francia nyelvi médiumhoz és a szüzséhez sokkal jobban illő módon Moliére-t a Chapeau bleu dramaturgiai mintájául. E stílusváltás nyomán támadt fel a szövegben az a realitástól távoli, második világ, amely menekülési lehetőséget biztosított a zeneszerzőnek akkor is, sőt éppen akkor leginkább, amikor bemutatóban, gyakorlati sikerben egyáltalán nem bizakodhatott. Ezt tanúsítják a következő, 1952-ben papírra vetett sorok. Addigra a komponista rég visszatért Magyarországra, sőt nemcsak visszatért, de több mint egy évtizedre reménytelenül be is záródott ide. "Egy más világban érzem magam. Van a reális élet mellett egy külön életem. Operaírás, s most hangszerelés alatt Cassandre, Coraline élő alakok. Beszélgethetek velük."
De a belső, lelki-zenei beszélgetés megmegszakadt A kék kalap komédia-figuráival. Berlász Melinda közléséből tudjuk: Lajtha 1953 januárjában azt írta barátjának, Henri Barraudnak: "Már 1950-ben befejeztem a Kék kalap című opera buffát, amit Madariagával írtunk." Ugyanakkor azonban jelzi, a hangszereléshez még hozzá sem kezdett. 1954-ben is csak zeneszerzői penzumként, feladatként említődik a partitúra. Intenzíven, úgy látszik, csak az ötvenes évek végén, hatvanas évek elején kezdett dolgozni rajta, újra a nemzetközi siker délibábja bűvöletében. Hatalmas munka ez az idősödő szerzőnek. Fel is panaszolta: "Megszámoltam: egy mai partitúraoldalon 896 kottafej van. Mennyi fizikai munka, mennyi elpocsékolt idő, ha [...] meg sem próbálnám befejezni, s előadni művemet." Befejeznie azonban mégsem sikerült a sokszor és hosszú időre félretett munkát; a nagy reményektől kísért opera soha nem készül el egészen. 1903-ban bekövetkezett haláláig csupán a partitúra kétharmadát dolgozza ki teljes egészében Lajtha László. Özvegye évtizedekig küzdött, hogy a darab előadható állapotba, azután színpadra kerülhessen. Az első próbálkozás a nyolcvanas években érte el célját: a hangszerelést valóban a legavatottabb kéz, Farkas Ferencé fejezte be 1985-ben. E formában készített a darabból sikeres felvételt a Magyar Rádió. A színpadi bemutatóért folytatott küzdelem további egy évtizedig nem hozott sikert. Végül a tavalyi évadban Kolozsvár magyar operaszínháza vállalkozott bemutatására: kétszáz év kötelez. Az előadást ebben az évben a Budapesti Tavaszi Fesztivál felvette idei programjába. A Thália Színház-i előadás az abszolút információs hasznon túl elsősorban a kitűnő zenekari teljesítménnyel érdemelt elismerést. Selmeczi György a legelőnyösebben képviseli a zeneszerző-karmester típusát; belülről, sajátjaként érzi és éli a zenei szerkezeteket, színeket, tempókat, típusokat, s különös adottsággal tudja őket tisztán-zenei módon közvetíteni: tartózkodva, mégis tartalmasan zenél. Képzett és elkötelezett hangszeres együttese elismerésre méltó - utóbbi időkben hallott más neós operai zenekari teljesítményekkel összevetve mondhatom tán azt is, irigylésre méltó - autoritással játszotta, sőt szerepelte végig az igényes zenekari tételsorozatot. Színpadi betanító-karmesterként is elismerést érdemel Selmeczi működése; az énekes együttes szerepbiztonságán kivetnivalót nem találtam. Engedtessék meg, hogy a vokális és színpadi megvalósítást egyebekben ne értékeljem: ha egyáltalán nem mérek, nem érhet vád, hogy kettős mércével mérek.
Ismer a zenetörténet szerencsétlen sorsú operákat. Ideig-óráig késik vagy egészen elmarad a színpadi bemutató; hiányzik a siker, a rokonszenvező befogadás a közönség részéről; előfordul, hogy kezdeti biztató fogadtatás után a darab mégsem tapad meg a repertoáron vagy kikopik onnan. Mindez talán elárul valamit a mű jellegéről, de nem mindig utal egyértelműen minőségére, pontosabban minőségi hiányosságaira. Egészen más kategóriába tartozik a torzó, vagyis a végleges formában el nem készült mű. Hacsak nem a halál üti ki a szerző kezéből a tollat, a torzó torzó voltából valami belső sikertelenségre következtethetünk, vagy legalábbis arra, hogy a mű komponálása során olyan probléma vagy problémasor merült fel, amelyre a szerző végérvényes megoldást nem talált. Lajtfia francia operája esetében nem is kell túl soká keresni az első problémát: megtaláljuk a tekintélyes szövegíró személyében. Salvador de Madariaga kezdetben nem tudott elég időt fordítani a librettóra. Nagy nehezen elkészült szövege azután nem mindenben elégítette ki a zeneszerzőt. Későbbi fejlemények ismeretében úgy tűnik, mintha a negyvenes évek végén csak a várható gyors világbemutató bűvöletében komponálta volna végig zongoraletétben a szöveget úgy, ahogy volt, anélkül, hogy komolyabb kifogásokkal élt volna. Sokkal kritikusabb lett a véleménye, mikor - mint 1953-ban írta - a színpadravitel minden kilátása elveszett. Kifogásokkal élt, minek nyomán a szerzőtársak között az ötvenes évek végén átmenetileg meg is romlott a viszony. Lajtfia 1959-ben hiú öregembernek titulálta a tekintélyes spanyol írót.
Szinte úgy látszik, mintha Lajtfia az évek múltán nem csupán kifogásolni valót talált volna a librettón, hanem kifogásokat keresett volna. Kifogásokat, amelyekkel elodázhatta az opera befejezését - egészen addig, amíg a sors végre ki nem mondta az utolsó, megfellebbezhetetlen kifogást. Mi okozhatta a szerző aligha tagadható vonakodását A kék kalap befejezésétől? Semmiképp sem az alkotóerő pangása. Sőt, ha az opera elakadásának belső, műhelybeli okát keressük, éppenséggel Lajtfia művészetének nagyszabású kiteljesedésére mutathatunk rá életének utolsó bő évtizedében. A kék kalap fogalmazványának befejezése után egyéb művek mellett monumentális szimfóniasorozatot, egy misét és egy Magnificatot komponált. Zenéje önnön értékelése szerint is tragikus irányba fordult, elsősorban azért, mert a magyarországi diktatúra kérlelhetetlen ellensége volt, annak 1956 utáni formájában talán még nyíltabban, mint előbb. A kék kalap, a két háború közötti komédia-klasszicizmus utóhajtása, harmincas-negyvenes évekbeli balettjeinek, a Lysistraté-nak, a Capricciónak s a Négy isten ligetének énekelt társa, magára a zeneszerzőre is úgy hathatott az ötvenes évek borús éghajlatában, mint visszahozhatatlanul múltba tűnt kor nem egészen időszerű tanúja. Nemcsak a külső, hanem a belső ösztönzés is hiányzott ahhoz, hogy egyéb nagy műveinek megkomponálása közben véges energiáiból túl sokat öljön a kalapkomédia befejezésébe.
Szövegét tekintve A kék kalap valóban jellegzetes terméke a 20. század első felében divatozott neoklasszikus operakomédiának - annak a játéktípusnak, amely, valljuk be, a különböző klasszicista korszakokban erősebben vonzotta a zeneszerzőket és librettistákat, mint amennyire kielégítette a modern közönséget. Ifjú szerelmesekről, a szerelem útjába álló vénekről, meg az elmaradhatatlan agyafúrt szolgapárról szól a mese, Scapinről és Florinette-ről, akik a fiatalok szerelmét győzelemre segítik a vének ellenében. Eszközük maga a címben szereplő kék kalap, körülbelül abban a funkcióban, amit az idősebbek a feledhetetlen emlékű Kazal László kupléjából ismerhetnek: Kisebb lett a kalapom, nem fér a fejembe. Átdorbézolt éjszaka után a fiatalok boldogságát akadályozó egyik vénember fejére adja Florinette szobalány az eredeti kék kalap kicsinyített mását. Az uraságnak megnőtt a feje, hitetik el azután a fejfájástól szenvedő Cassandre-ral: a szörnyű betegségen más nem segíthet, csak Aesculap csodadoktor, vagyis Scapin. Gyógyszerül pedig mi mást rendelhetne, mint hogy férjhez kell adnia leányát az első jelentkezőhöz, vagyis epedő szerelmeséhez.
Bizony sovány az alapötlet, nem ad elég anyagot teljes komédiacselekmény kidolgozásához. Madariaga azzal segít magán s a zeneszerzőn, hogy megháromszorozza a típusfigurákat: nem egy házsártos vén szerepel A kék kalapban, hanem három, nem egyetlen epekedő szerelmespár, hanem azokból is három. Olyan a felállás, mintha motívumtabellája lenne egy komédiáról szóló monográfiának. A vének más-más, de minden esetben tipikus rokoni kapcsolat okán zsarnokoskodnak a rájuk bízott fiatal nő fölött: az egyik apa, a másik gyám, a harmadik öregecske férj. Hármójuk háza körülveszi a terecskét a meg nem határozott latin ország városkájában; mindhárman hódolói az itókának és esténként buzgó látogatói a kocsmának, ám egyikük sem mulasztja el, hogy távozóban rázárja házát lányára, gyámlányára, hitvesére, az ólálkodó udvarlók elleni - fájdalom, hiábavaló - védelemképpen.
Dramaturgiailag sikamlós területre merészkedik A kék kalap a szereplők megháromszorozásával. Efféle komédiákra eleve leselkedik az a veszély, hogy alakjai bábok, maszkok maradnak - hát még ha az egyes típusokat megháromszorozzák. Operában persze a zene segít, a zeneszerző különböző ritmus- és dallam-típusokkal, hangszerelési ötletekkel némileg elkülönítheti egymástól a figurákat, akik szövegükben nem különböztethetők meg egymástól. De a különbség a legritkább esetben sugall drámai, jellembeli eltérést. Inkább csak eltérő zenei típusok bontakoznak ki előttünk, mint artisztikusan megkomponált szvit egymást követő tételei, mint francia comedie-ballet statikus képei. Szvit- és balettjelleg persze csak akkor zavar, ha kihalljuk a zenéből, hogy valójában realista drámai ábrázolásra tör - ez a törekvés ugyanis nem valósulhat meg, s így bizonyos diszharmóniát érzünk.
Ugyanakkor a triplázó drámatechnika nemcsak veszélyt rejt, bizonyos zenei nyereséget is kínál. Szinte önmaguktól alakulnak ki így együttesek, amelyek oly kedvesek a neoklasszikus operaszerzőknek. No persze nincs, nem lehet szó mozarti együttesekről. Mozart olasz vígoperáiban uralkodnak a drámai, konfliktusos együttesek, amelyek tovább viszik a külső és belső cselekményt. Ilyesmire a neoklasszikus opera ritkán képes, A kék kalap legkevésbé. Itt az együtteseknek egy másik, alapvető fajtája uralkodik, az, amikor az azonos helyzetű szereplők divertimento jellegű betéteket énekelnek együtt. Drámai szempontból az efféle jelenetek steril betétként funkcionálnak csupán. Lajtha darabja azonban jó pillanataiban eredményesen növeli az opera zenei vonzerejét betéteivel. Különös módon a drámai töltet néha épp akkor erősödik fel, amikor a zene teljesen felszabadul az érzelmi realizmus kényszerétől, amikor az opera bevallja játék voltát. E pillanatokban a zene felidézi a mediterrán színpadot, rajta a jellegzetes alakokkal; ugyan nem ábrázolja a színpadon kívüli, valódi világot, de igenis megeleveníti a színházat, amelyben élő emberek játszanak el komédiafigurákat, s amely ezáltal nem ábrázolójává, de részévé válik az életnek. Ezekért az opera mennyiségileg és minőségileg meghatározó részét kitevő betétekért láttuk szívesen végre A kék kalap című vígoperát színpadon. Néhány kiválóan megoldott, gyönyörködtető és mulattató betétjelenetet fel is sorolunk: szépen kidolgozott - tán kissé túlexponált - madrigált énekel az első felvonás kezdetén a három fiatal nő. Gutírozza a közönség a három hazatérő vén lump éjszakai bor- pontosabban szólva rumdalát; szellemes zenéjébe a szerző könnyűzenei fűszereket kever. Csúcspontnak szánja Lajtha a varázsdoktor fellépését, és a titokzatoskodón nagyotmondó ostinato-zene valódi csúcsponttá is teszi a jelenetet - amit a szerző maga élvez legjobban; emiatt aztán túl is komponálja, mint a zene számos más részletét. Ezzel rá is mutattunk A kék kalap egyik legsúlyosabb zenei-dramaturgiai hiányosságára. Lajtha neoklasszikus stílusának választékosságához, zenei ötleteinek tudós kifinomultságához, sőt szellemességéhez, olykor ihletéhez sem férhet kétség; azonban ötletei, típusai, képei jóformán teljesen nélkülözik a dinamikát, a változás, fejlődés potenciálját; a zenei gondolatok nem mozgatják meg a szöveg statikus beállítását, ellenkezőleg, túlságig élvezik az adott pillanatot.
Csak párszor történik meg, hogy a szerző és a hallgató belső órája egyazon ütemben jár: klasszikusan sikeres arányok, szellemes, bájos antirealista madárzene jellemzik a szobalány, Florinette fellépését. Nem véletlenül: Florinette nem emberi lény, ezért lesz ő a legsikeresebben ábrázolt figura e minden spontaneitást nélkülöző báboperában. Másutt azonban, ahol a zeneszerző kísérletet tesz a bábszerűség áttörésére - például a szerelmes tenoráriákban és szerelmi kettősökben -, többnyire csődöt mond az egyénítés szándéka. Néző-hallgató szinte soha nem tudja elkülöníteni az egyes szereplők karaktereit, csupán annyit érzékel, hogy két dallam nem egyforma, s hogy egyiket tán jobban szereti a másiknál. Nagyon ritkán fordul elő, hogy a zene fellélegzik, kitárulkozik a magánjelenetekben, levetkezi balettjátékszerű feszes ritmusát, zenedrámailag steril, ornamentális kimértségét. Ha meg kell fogalmaznom, hogy eleganciája és abszolút értelemben vett zeneszerzői tartalmassága ellenére miért kelt a Lajtha-mű hiányérzetet a színpadi találkozáskor, akkor a formálás drámaiatlanságán, epizodikus voltán túl vagy előtt az emberi lényeg, vagy legalább az emberi érdekesség iránti érzéketlenséget vagy közönyt nevezem meg.
Nagyjából A kék kalappal egy időben másik magyar szerző is írt franciás operakomédiát: Kósa György Tartuffe-je 1952-ben készült el. Lajtha mesterségbeli, technikai tudásához, ön- és stíluskontrolljához képest Kósa zenéjében, alkotói attitűdjében szinte műkedvelői közvetlenséget figyelünk meg, de ez a közlésmód együtt jár az emberi mozzanat iránti szenvedélyes érdeklődéssel - vagy tán úgy kellene mondani: abból fakad. A Tartuffe is zenei-állóképekben halad előre, de e képek - igaz, majdnem primitív eszközökkel - összetéveszthetetlen embereket mutatnak, szenvedélyek és érdekek rabságában.
Mindenesetre ebben egy mellékkörülmény is segítségére van a Kósa-operának. Szövegét utánérzés helyett az igazitól veszi. Tartsunk ki az igazi mellett.



Dávid Zsolt felvétele