Mindenekelőtt a tények: a kötet Kroó Györgynek a Magyar Rádió Új Zenei Újság című műsorában hétről hétre felolvasott hangverseny-kritikáinak válogatott gyűjteménye, szerves folytatása az 1980-ban lezárt azonos című antológiának. Maga Kroó a "Hangversenyévadok sűrűjében" címet szánta a kötetnek; ebben a részben 1981. január 24-től 1997. november 8-ig követhetjük a koncerteket - a gyűjtemény a hangversenyélet részleges krónikájaként is forgatható. A koncertbírálatokon kívül még négy ciklust tartalmaz a válogatás, az első az operakritikákat, a második a kortárs zenéről szóló bírálatokat gyűjti egybe, míg a harmadik és negyedik szakaszban két mester, Kósa György és Kurtág György műveiről szóló kritikák olvashatók. A kötethez két CD-t kapunk mellékletül, a nagyjából kétórányi anyagon 13 egykori adás felvételét hallgathatjuk újra. A kötetet névmutató teszi teljessé, ám sajnálatos módon hiányzik a recenzeált művek listája, így kissé bonyolult a feladatunk, ha netán arra vagyunk kíváncsiak, beszélt-e Kroó egy bizonyos darabról, és ha igen, mit mondott róla. Ezt leszámítva jó munkát végeztek a válogatók és szöveggondozók, Batta András, Kovács János és Zsoldos Mária, valamint a szerkesztő Sári László.
Manapság, a magyar zenekritika összeomlása idején különös jelentősége lehet e gyűjteménynek. Hazánknak ez egykor oly dicsőséges és kultúrateremtő műfaja soha nem látott és csak a legsötétenlátóbbak által elképzelt mélypontra süllyedt, szigorúan nézve meg is szűnt voltaképpen. Ez nem azt jelenti, hogy manapság nincsenek kiváló, rendszeresen publikáló és felkészült zenekritikusok. Kissé poentírozva azt mondhatnám: kritikusok vannak, de zenekritika immár nincs. A műfaj mint szellemi intézmény és mint szolgáltatás zuhant kollapszusba, és ezzel együtt megszűnt kultúraformáló, - teremtő ereje is. (Ez részben a posztmodern térhódításával magyarázható, amelynek egyik fő jellemzője, hogy bizalmatlan a kritika iránt "überhaupt".) A hatvanas években természetes volt, hogy napilapjaink igényes és az eseményekre azonnal reagáló zenekritikai rovatot működtettek, gondoljunk csak a Magyar Nemzet és Pernye András szédítő szövetségére. (Megjegyzendő: hol késik Pernye válogatott zenekritikáinak kiadása? Ne feledjük, az elmúlt évtizedben a magyar zenei könyvkiadás is majdnem teljes mértékben összeomlott. E téren olyan hiányok vannak, amelyeket már soha nem lehet pótolni. A "nagy zeneszerzők élete hű kutyáik szemének tükrében" típusú regényes kiadványok - lásd például Peter Härtling - inkább a stupiditást konzerválják. És jellemző, hogy a most tárgyalandó gyűjtemény is mintegy belső, tudomásom szerint könyvterjesztési forgalomba nem kerülő kiadványként jelent meg, vagyis éppen a hangverseny-látogató, szélesebb közönség számára elérhetetlenül.) Tavaly decemberben Münchenben, Shlomo Mintz és Krausz Adrienne szonátaestjének meghallgatása után másnap az összes helyi lapban olvashattam rövid, mégis komoly bírálatot a koncertről, nem is szólva a Süddeutsche Zeitung ugyancsak másnap közzétett hosszú cikkéről, amelyet Németország egyik sztárkritikusa, Joachim Kaiser jegyzett. És e lapok mindig, minden müncheni koncertről beszámolnak. Nálunk még a világsztárok fellépéseinek sajtóvisszhangja is elenyésző.
A rendszeres zenekritika - egykor említésre sem méltó közhelyeket mondok most -szerves, elválaszthatatlan része a normális zenei életnek. Nyilvánvaló, hogy egy koncert az úgynevezett befogadáskor nem érhet véget, hátra van még e befogadás értelmezése. Ebben döntő szerepe lehet a kritikának. Hiánya a közönség körében súlyos értékválságot okoz. Iránytű híján a közönség elveszíti tájékozódási képességét, értékrendje homályossá, értelmezhetetlenné válik, és ez hosszabb távon alapvető módon befolyásolja az előadókat is. A közönség reagálásán immár nem mérhetők a teljesítmények, hiszen a publikum válaszai egyre inkább elbizonytalanodnak, ennek egyik folyománya, hogy manapság szinte lehetetlen megbukni Budapesten, mint ahogy valószínűleg elképzelhetetlen a Richteréhez hasonló kiugrás is, amely egy csapásra nemzetközi hírűvé emelte az orosz pianistát. És a rendszeres, napi kritika hiánya megalázza magukat az előadókat. Úgy érezhetik, süket füleknek muzsikálnak, és ennél becsületsértőbb dolog aligha történhet velük - az agyonhallgatásnál (totschweigen, mondja a német brutális erővel) még az elutasító kritika is jobb. Manapság Tóth Aladár és Jemnitz Sándor hazájában sokan, ha egyáltalán még ráfanyalodnak a zenekritikára, munkájukat mintegy en passant, mellékesen végzik, Márai szavával szólva "szakmányban, akár a bélmosást". És a színvonal hanyatlása szinte megállíthatatlannak látszik, mivel a zenekritikusok által szabadon hagyott helyekre beáramlanak a sok CD-hallgatásban megsavanyodott, felkészületlen zenekritikai kalózok, akik tekintélyüket mintegy izomból próbálják megteremteni. Szimptomatikus, hogy nemrég egy zongoristának perben kellett bizonyítania "kritikusával" szemben, hogy nem ütött mellé egy bizonyos koncerten. Az előadó mint felperes - ennél mélyebbre már nem lehet jutni, ez az eset mindkét fél, bíráló és előadó együttes értékzavarát bizonyítja. Hiszen ha a melléütéseken múlna bármi is, akkor a század egyik legnagyobb zenei géniusza, Szvjatoszlav Richter fél életét a bíróságon tölthette volna - ráadásul pervesztesként.
Ebben az áldatlan és szellemileg megalázó helyzetben Kroó György zenekritikai tevékenysége példa és mérce volt, és az is marad mindaddig, amíg létezik valamiféle klasszikus értelme a kritikus szavának. Mert ez az értelem, különösen a zene esetében, korántsem kézenfekvő. Kroó nyilvánvalóan nem értett egyet Schumann Florestanjának a művészetvallás hitével túlfűtött kirohanásával, miszerint a zenéről való beszéd legmegfelelőbb módja - a hallgatás; ennek megfelelően "az őszinte kritikus leghőbb vágya, hogy önmagát tökéletesen fölöslegessé tegye." Eusebius, Schumann másik, kevésbé enthuziaszta alakmása józanabbul ítél, szerinte a közönség még félreérthetné a hallgatást, így aztán, legyen bármily nehéz, voltaképpen kötelesség a kritikai megszólalás. A rajongó romantika után a posztmodern részéről érkezett a legátfogóbb támadás a kritika ellen. A posztmodern, grand récit-nek, bénító erejű "nagy elbeszélésnek" tekintve a kritikát, relativizálta azt. E bizalmatlanság mindenekelőtt az ítéletalkotásra vonatkozik, e felfogás szerint minden ítélethozatal, mivel hatalmi szó, eleve gyanús a "diskurzus rendjében". A "szerző halálával" együtt hal a kritikus is, vagy - jobb(?) esetben - újjászületik "szerzőként". A művészethez és a nagy művészekhez mélységes alázattal közeledő Kroó Györgytől e felfogás is igen távol állt. Ő sem posztmodern módon elnyomni, sem romantikusan túlnöveszteni nem akarta személyiségét. E kötet, jóllehet a benne közzétett írások a legkevésbé sem régiek, a régi típusú, a zenét, a művészetet még alapvető emberi igényként és mindennapi táplálékként számon tartó embernek és kritikusnak mutatja Kroót. Olyannak, aki egy pillanatig sem titkolja, hogy számára a művészet létkérdés, és művésztársaiban is azokat értékeli a legtöbbre, akik úgy vélik: nyilvánvaló, hogy például a frazírozás nem csupán manuális képességek dolga, akiknek élet-halál kérdése minden egyes trillalánc. Nem véletlenül hoztam szóba az embert. Ebben a régebbi, még a posztmodern előtti kulturális körben ugyanis a kritikus nem csupán hűvös szemű regisztrátora az eseményeknek, vagyis jóval több, mint krónikás és ítész, ítéleteiért - előítéleteiért - teljes emberi súlyával áll jót; ugyanakkor személyisége - amelyet természetesen többek közt éppen kritikáiban dolgozott ki a közönség figyelő szeme előtt - szavatolja, hogy minden állításáért teljes szakmai súlyával felel. Kritikus és ember szét nem választható spirituális egységet alkot. Mindenekelőtt ez a szellemi fejtartás teremti meg a kritikus tekintélyét; olyan, Kroó egyik kedves szavával élve, kikezdhetetlen tekintély ez, amely főhajtásra készteti esetleges ellenfeleit is, azokat is, akik tőle gyökeresen eltérő ízlésvilág szószólói. Mert a tekintély az eredményes, hatékony kritikai tevékenység egyik conditio sine qua nonja.
A tekintélyt azonban meg kell teremteni. Persze nem erőszakosan, nem handabandázva, hiszen ekként legfeljebb csak egy politikus érhet célt. A Kroó György nagyságrendű szellemi emberek tekintélye mintegy természeti adottságként van jelen körünkben, megszületik, mert hordozóját minden arra predesztinálja, hogy tekintélye legyen. Mindenekelőtt persze a szakmai felkészültségről van szó. De ez olyan adottsága volt Kroó Györgynek, hogy puszta említése is bárdolatlanságnak tetszhet. Hogy "mindent" tudott? Mi sem természetesebb, úgy értve ezt, hogy tudott mindent, amit egyáltalán tudhat egy ember. És persze perspektíva kérdése, hogy ezt nagyon soknak vagy nagyon kevésnek tartjuk. Mert hát mit is tudhat egyetlen ember mondjuk a Máté passióról? Az világos, hogy a művel kapcsolatban elolvasott pár százezer könyvoldalt, az is természetes, hogy az összes nagy európai nyelven. Áttanulmányozott ugyancsak pár százezernyi ütemet. Kisujjában az összes nagy és kis vokális mű, amit Bach előtt és után írtak. A kor kultúrhistóriája sem marad homályban a számára. A historikus és nem historikus iskola összes előadását ismeri. Aztán meghallgatja, teszem azt, Helmuth Rilling vezényletével (1989. október 7.), és az összes "tudás" semmivé olvad - pontosabban szólva: ideiglenesen zárójelbe kerül. Mert a nagy (zene)kritikus egyik legfontosabb tulajdonsága, hogy roppant tudása ellenére képes minden alkalommal első ízben hallani a művet. E minden hermeneutikai iskola tanításainak ellentmondó művészetnek - mert nehéz lenne másnak nevezni, és a szép és mélyenszántó előszót jegyző Kovács János annak is nevezi - Kroó György tökéletesen a birtokában volt.
És ez is hozzátartozik a tekintély megteremtéséhez. Az a képesség, hogy - mintegy lerombolva önnön tekintélyét - a kritikus átadja magát a mű felfedezése gyermeki örömének. Mi sem teremthet nagyobb tekintélyt, mint a tekintély feladása. Ez volt Kroó személyiségének egyik alapvonása, és e személyiség végső hitelét a személyesség adta - személyiségét, annak súlyát, minőségét személyessége révén teremtette meg. Személyes nem csupán grammatikai értelemben, de személyes volt intonációja is. Az egyes szám nem a szubjektum ellenőrizhetetlen túláradását volt hivatott hitelesíteni. Kroó minden alkalommal objektiválta impresszióit, minden alkalommal érvelt, ha tehette, a koncertről készült hangfelvétellel argumentált, Kanttal szólva szubjektív általánosságot kölcsönzött észrevételeinek.
Kroó személyessége kritikai tevékenységének egyik centruma. Mindig egyes szám első személyben beszélt, azt mondta, hogy beültem erre és erre a koncertre, ezt és ezt hallottam, és minderről ez és ez jutott eszembe. Ám ez csak a nyelvi-retorikai vázlat, a sápadt grammatikai tények meddőhányója. Valójában Kroó György a mikrofonban is jól hallhatóan levegőt vett, és így indította beszámolóját 1991. november 23-án: "Életem egyik legszebb, legteljesebb zenei élményét köszönöm meg ezzel a kis írással Isaac Sternnek, aki a Liszt Ferenc Kamarazenekarral Beethoven Hegedűversenyét játszotta a Budapest Kongresszusi Központban". Személyes volt már maga a műfaj is, ez a Kroó által teremtett rádiós monológ, amely elképzelhetetlen volt az ő saját előadása, mondhatni recitálása nélkül. Képtelenségnek tetszhet még a gondolata is annak, hogy más olvassa fel az általa megírt szöveget. Kroó minden ízében zenei ember volt, ezért csakis ő érezhette pontosan megírt szövege hangnemét, előadási tempóját, szerkezetét, modulációit és esetleges álzárlatait. Aki meghallgatja a mellékelt két CD-t, pontosan tudni fogja, mire gondolok. Vegyük a Parsifal-recenziót, Kroó rádiós pályája egyik csúcsát (1983. február 19.). Köztudott, hogy Kroó szerette, de legalábbis előszeretettel használta a hosszú, tekervényes, több mellékgondolatot, és ennek megfelelően több mellékmondatot egymásba fűző, "németes", alárendelésekben tobzódó körmondatokat. Az ilyesfajtákat például: "és ha a legkirívóbb rágalmakat lesöpörjük is a műről, mint az olyan rendezést, amely a Grál-lovagok csarnokát homoszexuálisok otthonaként, Parsifalt kétnemű fiú-lány lényként értelmezi, vagy az olyan példátlanul otromba interpretációt, amely a művet kicsendítő mondatból: ťmegváltást a MegváltónakŤ a lessingi fogalmazással szemben egy tiszta német Krisztus-ideál deklarálását hallja ki, ha tehát ezeket a rágalmakat lesöpörjük is a műről, még mindig annyi a téveszme körülötte, hogy a Bühnenweihfestspiel néminemű magyarázatával, elemzésével kell kezdeni a magyar felújításról, négy évtized után mondhatni, a magyar bemutatóról szóló beszámolót" (kiemelés az eredetiben). Bevallhatjuk, olvasva igen bonyolult, nehezen követhető mondat ez, amely azonban Kroó interpretációjában szárnyalni kezd, elveszíti minden földi súlyát, felröppen, és a modulációkban oly gazdag kidolgozási rész után tévedhetetlen biztonsággal jut el a "ha tehát... lesöpörjük" szavakkal körülírható rekapitulációig, hogy aztán hangsúlyosan záruljon le, a megnyugtatóan lekerekítő, a "bemutató" szóban kulmináló tonikában. Ha még megemlítem - miközben jelzem, hogy elemzésem hely hiányában csak egészen vázlatos lehet -, hogy milyen szenvedélyesen megvető tónusban csap fel a kritikus hangja a "példátlanul otromba" kromatikus kitérőben, akkor talán sikerül valamit érzékeltetnem abból a pátoszteli és magas izzású beszédmodorból, amely Kroó György olvasva látszólag oly kiszámított és visszafogott, Kovács Jánossal szólva: "szerfőz" írásmodorát jellemzi. Írás és felolvasás csodálatosan termékeny viszonyban állt e tökéletesen unikális produkcióban. Ha az ilyen típusú mondatokat olvassuk, mint - találomra kiválasztva - a Lovro von Matačić Istenek alkonya - dirigálásáról szólót: "[P]éldául, ahogy a szerencsétlen Gutrune ott kóvályog Brünnhilde ajtaja előtt a holdas éjszakában; ahogyan Brünnhilde az utolsó percben, mielőtt a tűzbe vetné magát, átéli a benne örökké élő Siegfrieddel való újratalálkozás eksztatikus boldogságát, vagy ahogy a haldokló Siegfried korábban Brünnhildét ébresztő zenéje az átlényegülés, a megdicsőülés zenéjévé válik, vagy az a döbbenetes erejű és talán minden eddigi interpretációnál megrendítőbb gyászinduló, a halottas menetet kísérő zene, amely a Wälsungok sorsát olyan végtelenül személyes részvéttel idézi fel és siratja meg - de ezek csak a legnagyobb pillanatok a végig nagy pillanatokból álló előadásból, amelynek sok-sok muzsikus hallgatója könnyekkel a szemében, lelke mélyéig megrendülve élte át a Wagner-zenék ez egyik legnagyobbikának kinyilatkoztatásszerű megjelenítését", akkor olvasva érezhetjük mindezt túldíszítettnek, szecessziósnak, netán modorosnak, ám 1983. május 14-én, fülünkben még a koncert emlékével, Kroó előadásában hallgatva csak arra gondolhattunk, hogy másként, szárazabban, hidegebben, kisebb pátosz nélkül nincs értelme beszélni a katartikus élményről. Ekkor mindarról, amit gáncsoskodó kedvünkben manírnak véltünk, kiderül, hogy nem más mint stílus, egy nagy kritikamondó művész hosszú évek során a végletekig kidolgozott és uralt interpretációjának nagy stílusa, olyan folytatható formai megoldás, amelyben minden szervessé, szükségszerűvé lesz. A Kroó által különleges, utánozhatatlan művészetté fejlesztett recenziós Sprechgesang diadala ez.
Pátoszt említettem az előbb, és bár Kroó György szövegei rendkívüli, úgyszólván 19. századi retorikus képességekről vallanak, az emelkedett hang sosem vált a rétor üres, "retorikus" pátoszává - valódi méltóság és az ezzel partneri viszonyban álló arányérzék jellemezte hangütését. Kritikai invenciója szinte végtelennek látszik, megdöbbentő, hogy a kötet hatszáz-valahány lapján, a minden komoly szellemi emberre jellemző Leitmotivok mellett alig találunk ismétléseket, fáradtabb, rutinból megoldott szakaszokat. E lapokat forgatva soha nem unatkozhatunk. Ha őt hallgattuk, elhittük azt, amiben nyűgöseb óráinkban már-már kételkedtünk, hogy a rilkei "du mußt dein Leben ändern.!" Felkiáltás: életprogram, nem pedig elcsépelt és lejáratott harcba hívó szó, hiszen hétről hétre fültanúi lehettünk, hogy íme, egy embernek a művészet valóban megváltoztatta az életét. Így aztán boldogan elhittük azt is, hogy "szegényebben halnánk meg, és szűkösebbek lennének a zenéről való fogalmaink, ha nem vagyunk ott ezen a Stern-koncerten április 12-én a Zeneakadémián". És persze szegényebben halnánk meg, és szűkösebbek lennének zenei ismereteink, ha nem nyílt volna alkalmunk elolvasni és meghallgatni Kroó György hangversenybeszámolóit.