|
Az elmúlt évszázad kétségkívül túlértékelte a tudást. "A tudás hatalom" - hitték
akkoriban, és arra a kérdésre, hogy "Mi a tévedés?" azt válaszolták: "Emberi dolog",
ahelyett hogy éppen fordítva, azt kérdezték volna: "Mi az ember sajátja?", hogy
azt feleljék rá : "A tévedés". És valóban: ha tévedni emberi dolog, akkor a tudás
hatalom. Mivel azonban az ember sajátja a tévedés, a tudás csak az a hatalom,
amely megakadályoz az önálló megismerésben és vizsgálódásban, az emlékezet pedig
a kifinomult érzékek és a mozgékony elme önálló tevékenységét vállalja át. "A
tudás illúziójában élt, pedig csupán emlékezett" - mondja Strindberg. Ez így is
van - legalábbis részben. A többiről a gondolkodás rutinja gondoskodik, amely
minden egyes esetre tud valami analógiát, és mint minden rutin, a szokványos eszközöket
látszólag megfelelő jártassággal képes alkalmazni. Az emlékezet-tudás ellen folytatott
harc azonban gyakran túlzott, s olykor nem egy, szellemi mankó nélkül helytállni
képtelen, közepes koponya tanúsít a tudás, az emlékezet iránt olyan megvetést,
amelyre csak náluk jóval kiválóbbak lennének jogosultak. Mert más a tudásról,
az emlékezetről lemondani azért, hogy úgy nézhessünk a dolgokra, mintha mi lennénk
az elsők, akik megpillantjuk őket, más a már elsajátított tanok és tapasztalatok
minden előfeltevésétől megszabadulni, hogy aztán az intuíció segítségével új felismerésekre
jussunk, s megint más elfogulatlanul azért nélkülözni minden előfeltevést, mert
híján vagyunk a szükséges műveltségnek.
Korunk az elfogulatlanokat emeli piedesztálra. A világnézetek, a megigézően eredeti
filozófiai és művészeti mozgalmak kolosszális választéka nyilván a rosszul értelmezett
individualizmus terméke, a filiszterek individualizmusáé, és az eredetiség olyan
túlértékelését idézi elő, amely megakadályoz bennünket a tisztánlátás és a komótosan
mérlegelő vizsgálódás nyugvópontjainak elérésében. In statu nascendi valamennyi
új igazság felborítani látszik mindent, amiben korábban hittünk, és azt az illúziót
kelti, mintha minden olyan rejtélyt képes lenne megfejteni, mellyel az emberiség
mindeddig hiába küszködött. Szinte úgy tűnik, mintha a korábbi tudás kifejezetten
akadályt jelentene, mintha azok lennének a legalkalmasabbak az új tan feldolgozására
és terjesztésére, akik "nem ismerik a kottát". Náluk nem találnak süket fülekre
e csábító eszmék. Az avatatlan így olyan kulturális tényezővé lett, aki az alkotó
erőkkel szemben most a sors szerepét játssza, méghozzá olyan kegyetlenséggel,
amely alig marad el a céhbelieké mögött.
A művészet, különösen a zene területén a pusztán formalista tudás egyébként indokolt
megvetése még egy következménnyel járt: a laikus kritikussá lépett elő. Nem elégedett
meg azzal, hogy a "nép egyszerű gyermekeként" az esküdtszék soraiban foglaljon
helyet: a "taláros tudós" pozíciójára és hatalmára tartott igényt, s meg is kapta
mind a kettőt. Kezdetben persze ebben is volt valami jó. Wagner művei teljes elutasításra
találtak a céhbeli muzsikusoknál, akik képtelenek voltak belátni, hogy egy új
művészet nem ítélhető meg a régi szabályai szerint, ám kedvező fogadtatásra találtak
azon tömegek körében, amelyekre a szó, a költészet, a színház tett mély benyomást.
A közönség képes lett arra, hogy költői hangulatok hatása alá kerüljön, és átadja
magát azoknak az elemi érzéseknek, amelyeket a tudatalatti nyelve, a zene vált
ki. Kialakult a differenciálás képessége is, és a sajátost nemsokára meg tudták
különböztetni az utánzástól. Az érzékelés olyannyira fejlődésnek indult, hogy
felvette a versenyt a zenészek abszolút hallásának és formaérzékének kifinomultságával,
sőt túl is szárnyalta, mert egészen a lényegig tudott hatolni, s az alkotót ott
is követni volt képes, ahol még a tudósok is a költészethez folyamodnak, s a szakmacsőszködésnek
hallgass a neve. Így lépett színre az impresszionista kritikus.
Ám Wagner, Liszt, Hugo Wolf, Bruckner élenjáró hívei fölött eljárt az idő. Mindenekelőtt
a szüntelenül megújuló művészethez képest. De egyébként is: egyszerűen eluralkodott
rajtuk a szenilitás. És olyan zárt falanxba tömörültek, amely még haladásellenesebbnek
és felfuvalkodottabbnak bizonyult, mint az elődeiké. Mert e hajdanvolt forradalmárok
a múltjukat vélték annak a jelennek, amely a jövőt hivatott elnyomni. És miután
megőrizték tudatlanságukat, még annak a feladatnak sem tudtak eleget tenni, hogy
az esztétikai értékelésnek a tovatűnő hangulatnál és a költői tartalomnál megfoghatóbb
mércéjét dolgozzák ki, amikor még e hangulat hatása érvényesült. Ezért aztán az
impresszionista kritikus az újabb alkotók fellépésével sokkal kedvezőtlenebb helyzetbe
került, mint elődei.
A színházi muzsikus Wagner hatására természetes reakcióként virágzott fel az úgynevezett
abszolút zene. Először dal formájában és programzeneként. Aztán mindinkább mint
tisztán szimfonikus zene, amely már nem kívánt a költészet szolgálólánya lenni,
és került minden olyan vargabetűt, amelynek eredményeként a tudattalan érzéseket
először a tudat nyelvén fejezik ki, majd ezeket a fordításokat visszafordítják
a tudattalan nyelvére. Itt aztán végképp csődöt mondott az elaggott impresszionista
kritikus.
De a nyomdokaiba nem holmi ifjú muzsikusok léptek, hanem újabb impresszionista
kritikusok, ezeket azonban már a kényszer szülte. Az olyan jelentős zenész, aki
ad a jó hírére, nálunk nem írhat újságba. Párizsban lehetséges az ilyesmi, Berlioz
után sokan, így például Debussy és Dukas írtak napilap-kritikákat. Mifelénk azonban
egy zenész csak akkor lesz zsurnálkritikus, ha még ének- vagy zongoratanárnak
sem jó. Így lett a botcsinálta impresszionista kritikusoké a pálya. Nem volt olyan,
a zenétől bármilyen távol eső terület, melynek szépreményű tudósítója ne kerülhetett
volna a kiválasztottak közé. Ha egy törvényszéki riporter valaha a templomi kórusban
énekelt, az már feljogosította zenei beszámolók írására. Mindenféle mércének az
ítélkezésben megmutatkozó eme hiányára csupán a gyámoltalanságnak és a bizonytalanságnak
az az állapota hozható fel mentségül, melyben ezek a tudatlan felkapaszkodottak
leledzettek. Négyszemközt nem csináltak titkot a tudatlanságukból. Alázatosan
hízelegtek, a szemükbe lehetett vágni bármilyen igazságot, szánalmas nyomorúságukban
csupán kíméletért esedeztek, hogy mások előtt le ne lepleződjenek. Másnap reggel
aztán az ember döbbenten olvasta az újságban azokat a véleményeket és gondolatokat,
amelyekkel előző nap ajándékozta meg ezeket az urakat, és olyan magabiztos tálalásban,
mintha csak a saját szellemi tulajdonuk volna. Ismét úgy érezte mind, ő az úr,
vagy Mahler szavával élve, ő a "főnök", a Világhatalom Kft társtulajdonosa. És
úgy lehordták az embert, mintha Beckmessernek soha még a hírét sem hallották volna.
De a mérce hiányát valahogyan palástolni kell, és mivel a hangulat már veszített
a varázsából, a tudományon volt a sor, hogy a helyébe lépjen. Felvirradt a történelmi
kézikönyvek napja. Ugyanakkor néhány szakkifejezésből - úgyis mint ellenpont,
hangszerelés, tudás, disszonancia - létrehozták a minden újdonsággal szembeszegezett
tudós fegyverek arzenálját. Elgondolkodtam azon, vajon miért éppen ezek az urak
- akik a céhbeliekkel és a wagneriánusokkal ellentétben nem egy bizonyos kultúra
védelmét érzik kötelességüknek - hadakoznak ilyen megveszekedett gyűlölettel az
új ellen. Arra jutottam, hogy leszámítva a kárörömöt és az irigységet mindazok
iránt, akik képesek valamit alkotni, csakis az erkölcsi kétségbeesés lehet az
oka. Ezt pedig az a kényszerűség váltja ki, hogy folyvást úgy kell tenniük, mintha
értenének valamit, vagy tetszene nekik valami, amiről halvány fogalmuk sincs,
valamint tökéletesen hidegen hagyja őket. Ezért biztosak lehetünk benne, ha egy
zenekritikus manapság valamely szerző tudásáról beszél, az minden korábbinál megbízhatóbb
bizonyítéka annak, hogy ő maga nem tud semmit. Ha a kontrapunktról szól, akkor
arról csak annyit tud, hogy "a név ...-ből származik", ha a disszonancia miatt
kesereg, akkor azt csak a konszonanciáktól nem képes megkülönböztetni.
A mai zene sok problémát vet fel, megszámlálhatatlanul sokat. De ki látja, ki
veszi észre ezeket? Végül is meg kell hagyni, hogy a korábbi konzervatív kritikusok
legalább képesek voltak azt a kérdést tanulmányozni, vajon hatásos vagy megengedhető-e,
hogy a scherzo megelőzi az adagiót, állhat-e fiszben a második tétel, ha
a mű maga f-ben íródott. Ez ma mind ósdi kacat, de azt tudni kell, melyiken
mi értendő. Akkor nem siklana el mindenki a problémák fölött. Akkor nem fordulhatna
elő, hogy Charpentier, Strauss, Debussy, Dukas zenei prózát komponáljon, anélkül
hogy erre valaki is egy szót vesztegetne. Az idősebb kritikusok minden bizonnyal
berzenkedtek volna ez ellen, felsorakoztatva a mellette és ellene szóló érveket,
végül bebizonyították volna, hogy ez lehetetlen, jóllehet a Mesterek megmutatták
nekik, hogy igenis lehetséges. Sok badarságot leírtak volna, de meglett volna
az az ellenállás, amely nélkül értéktelen a győzelem. A mi zenekritikusaink még
ágyútölteléknek sem jók a művészeti csatákban. A disszonanciák miatt siránkoztak,
amikor az egytételes szimfónia problémája volt napirenden, a disszonanciák miatt
siránkoztak, amikor új lehetőségek mutatkoztak a dallamfejlődésben. És még akkor
is a disszonanciák miatt siránkoztak, amikor nem volt disszonancia. Mint a tanítványaim
egyik koncertje alkalmával az a különösen vájt fülű kritikus, aki egy Schubertet
összhangzattanilag bizonyíthatóan alig túlhaladó vonósnégyes-tételt az én káros
befolyásom jellegzetes termékének kiáltott ki.
A művészeti impresszió befogadásához elengedhetetlen a saját képzelet tevékeny
részvétele (ezt a számomra már oly rég ismerős gondolatot nemrég a Fackelban
olvastam, Wilde egyik levelében). Csak az az érzés érlel műalkotást, amelyre az
ember maga is képes, és végső soron tulajdonképpen szinte minden művészeti benyomás
a hallgató képzeletének szülötte. Kiváltója persze a műalkotás, ám csak abban
az esetben, ha a kibocsátó készüléken kívül megfelelően hangolt fogadó-berendezéssel
is rendelkezünk. Ahhoz, hogy valamely művészeti impressziót műítészként megítéljünk,
gyakorlottnak kell lennünk tudattalan érzeteink értelmezésében, ismernünk kell
a hajlamainkat és tudnunk kell, hogyan reagálunk a különböző benyomásokra. Ahhoz,
hogy akár egyetlen értékítéletet megfogalmazhassunk, képesnek kell lennünk különböző
művészeti impressziók összehasonlítására, találnunk kell egy olyan szempontot
- vagy a mű sajátos természetéből, vagy legalább a szerkezetéből (megcsináltságából)
fakadót - , amelyből kiindulva a műalkotás lényegét megközelíthetjük. Legyünk
fogékonyak a múltra, és legyenek sejtelmeink a jövőről. Végül pedig akár tévedhetünk
is: de akkor legalább legyünk valaki!
Milyen távol is állnak ettől a mi kritikusaink! Ennek tulajdonképpeni oka nyilván
az alkalmatlanságuk, mert a rosszindulat sosem okozhat annyi kárt, mint a butaság.
Egy igazi szellemi kapacitás, aki - mondjuk - bosszúból üldöz valamely művészt,
minden olyan jellegzetességére fényt fog deríteni, amely joggal ingerel vitára.
Ám aki buta, az már attól is kártékony, hogy nem tisztességes. A fejébe veszi
például, hogy az egyszerűség bajnokának szegődik. De ha valami egyszerű művet
hall, azt mondja magában: "Ezt én is értem, és miután nekem tetszik, csak rossz
lehet." És erre lehúzza. Ha valami olyat hall, amit egyáltalán nem ért, ami rendkívüli
módon nem tetszik neki, mindjárt tudja, hogy az különösen nagy jelentőségű - úgyhogy
lehúzza. Vagy dicsér, de csak azért, hogy borsot törjön egyik kartársa orra alá,
akit irigyel, és akinek a helyére pályázik. Vagy csak a dallamra esküszik. Aztán
ha valaki dallamos művet ír, kritikusunk a művet banálisnak bélyegezve ismeri
el, hogy tetszett neki. Nem mintha akarnánk, de szinte lehetetlen a kedvükre tenni.
Nincsenek ugyanis tisztában a saját hajlamaikkal, vagy ha mégis, akkor tudják,
hogy ezeket gondosan el kell titkolniuk, hiszen skriblerként kénytelenek legalább
törekedni arra, hogy fenntartsák az isteni hasonlatosság valamelyes látszatát.
A kritikának a közönségre immár semmiféle hatása sincsen. Nincs ember, aki adna
a kritikusok véleményére. Mert vagy eleve teljesen közömbös, vagy maga is laikus,
azaz épp annyira ért hozzá, mint az urak a redakcióban. Az ember vagy ott volt
maga is, és akkor tudja, mi történt, vagy nem volt ott, és akkor nem tudja. A
tudósítóra egyáltalán nem hagyatkozhat. Az úgyis azt látja, amit látni akar, nem
pedig azt, ami történt. Siker helyett bukást, taps helyett füttyöt. A hallgatóságnak
tulajdonítja azt az állásfoglalást, amely valójában a sajátja - a kritikusnak
ugyanis többnyire hiányzik a bátorsága ahhoz, hogy egyedül képviselje a véleményét.
Ha a publikumnak akár csak egy töredékét maga mögött véli, arról számol be, hogy
az egész közönség tombolt a felháborodástól vagy a lelkesedéstől. Ha teljességgel
lehetetlen a hallgatóság viselkedését félreértelmezni, a kartársainál fog támaszt
keresni a közvélemény ellenében. Így a publikum hol a művésszel együtt a szégyenpadra
kerül, hol a kritikussal egyetemben megdicsőül. Csak az igazság nem derül ki szinte
sosem. Torzítások és gyanúsítgatások (baráti elfogultság, klikkszellem) nélkül
még abban az esetben sem úszhatjuk meg, amikor az igazság ugyanolyan célravezető
lenne, mint a hazugság.
Az olvasó azonban már ügyet sem vet minderre, hiszen az indítékok eléggé köztudomásúak,
ismertek a mértékadó irányzatok, a személyes - baráti vagy ellenséges - viszonyok.
De valami mégis mindig megmarad ebből, a jóból is, a rosszból is. A dicséret és
a feddés - amely önmagában ugyan hatástalan, mert mindenki érzi, a tiszteletnek
milyen mérvű hiánya jellemzi az osztogatóit - szolid üzleti alapokat látszik létrehozni.
A művészt ugyanis vagy reklámozzák, vagy hangulatot keltenek ellene, annak függvényében,
milyen viszonyban ildomos vele éppen lenni. Márpedig ez hatalom. Aligha hasonlítható
össze a tegnap legfőbb hatalmasságainak mindenhatóságával, amely kinevezések osztogatásában
vagy megtagadásában testesült meg. Mint annyi másban, ma e téren is kicsinyesség
uralkodik: csak bökdösődnek ott, ahol régen ledöftek volna. De a sok bökdösődés
összeadódik, és ezer tűszúrás ma talán épp olyan biztosan megbénít, amilyen biztosan
valaha egyetlen tőrdöfés is ölt. Ez a hatalom talán nem veszélyesebb, de nehezebben
viselhető el, mint a korábbi. Kíméletlenebb, mert mivel sokfelé oszlik, csökken
a felelősség mértéke. "X., Y. és Z. legalább annyira felelős, mint én" - hozhatja
fel a mentségére bárki. Meg még a negyedik, az ötödik, a hatodik ... fel sem lehet
sorolni mindegyiket. Ez az egyes kritikusoknak jóval nagyobb védettséget biztosít,
mint a nyílt, személyes kiállás. Nem sok bátorság kell hozzá, hogy együtt csaholjanak.
Annál több azonban ahhoz, hogy szembeszálljon velük az ember. Nem mintha megölnének,
csak tönkretesznek, eltüntetnek, és ez mindennél rosszabb. Nincs hát mit csodálkozni
azon, hogy az a néhány kritikus, akire ez a lesújtó vélemény teljesen nem vonatkoztatható,
tétova, határozatlan. Kiváltképp Bécsben. A mi balzsamos levegőnk" ugyan nem alkalmas
arra, hogy a gyűlöletnek és az irigységnek örvendetesebb formáit virágoztassa
fel, de az állhatatosságnak, a határozottságnak sem igen látszik kedvezni. Minden
csak kompromisszum, elővigyázatosság, előkelőség mindenütt. Csak az számít, mi
minek látszik - hogy van-e, nincs-e, mindegy: a külszín a döntő!
Így aztán majdnem hogy jobban járnánk, ha még ez a néhány "rendes" kritikusunk
sem lenne. Ha Szodomában és Gomorrhában nem találni egyetlen igaz embert sem,
talán megkönyörül a haragvó Úristen, és ad egy lehetőséget arra, hogy a szósivatag
helyén új kultúra teremjen. De erre nincs sok remény. Bécsben mindig lesz néhány
igaz ember, akinek azonban a többivel kell egy követ fújnia: néhány rendes kritikus,
aki a muffjában fügét mutat, miközben a legelragadóbb módon cseveg azokkal, akik
eladták a lelküket, néhány olyan húszéves, aki a hatvanasok higgadtságával és
megfontoltságával képes minden merészebb tettet az elővigyázatosság és az ész
korlátai közé terelni, no meg néhány, a tizennégy éves iskolásfiúk megbízhatatlanságával
megáldott csintalan, felelőtlen negyvenes, aki a legcsekélyebb tisztelettel sem
viseltetik mindama dolgok iránt, melyeket megérteni képtelen. Fenyves Katalin
fordítása Az írás eredetileg 1909 októberében jelent meg a Der Merkerben (I. évf.
2. szám 59.). A fordítás Schönberg Stil und Gedanke - Aufsätze zur Musik (szerk.
Ivan Vojtěch, S. Fischer, 1976, 160) című kötetében közreadott szöveg alapján
készült.
A Der Merker már 1911-ben (17. sz., június, 697.) megjelentette az első
Schönberg-különszámot, Richard Specht, Karl Linke, Rudolf Réti és Paul Stefan
cikkeivel. Schönbergtől a Die glückliche Hand szövegét hozták, a megjelenés előtt
álló Harmonienlehréből pedig az Ästhetische Bewertung sechs- und mehrstimmiger Klänge
című fejezetet. - A hagyatékban a kézirat nincs datálva.
|
