A színpadon egy nevenincs ország idióta királya és egy rezonőr. Fittyet hánynak arra, hogy az ország már réges-rég csődbe ment, és madrigálokat énekelnek. Mindazoknak, akik figyelemmel kísérik a magyar operatörténet közelmúltbéli eseményeit, ismerős lehet ez a kép, de - ellentétben Vajda János Leonce és Léna című operájával - itt meg sem jelenik a női főszereplő, csak beszélnek róla.
Zoran Juranič operája, melyet Luko Paljetak komédiájára írt, már címében is jelzi ezt a tényt (Beszélj nekem Augusztáról!). Beszélnek is róla, részletezik bájait az opera mindhárom jelenetében és az epilógusban is, nem törődve a rendszeresen megjelenő végrehajtóval és a forrongó néppel. Üde és friss előadást láttunk, melynek lepusztult világa, korszerű, mégis emészthető zenéje szellemében eltér attól a zenei környezettől, amelyben a fesztivál annak idején fogant.
Az 1961-ben alapított és idén huszadik alkalommal megrendezett Zágrábi Biennálé ugyanabból az eszméből született meg, mint az egykor volt szocialista országok hasonló zenei fesztiváljai: ha társadalmilag és politikailag nem léphetünk is ki a táborból, a művészetek - így a zeneművészet is - túlléphetnek a szigorúan lezárt határokon. 1961-ben ez a "határátlépés" Darmstadtot és az új lengyel iskolát jelentette, és a Zágrábi Biennálét bizonyos fokig még ma is ez a kettős köldökzsinór élteti.
A fesztivál igazgatója, Ivo Josipovič mégis arról beszélt, miként nyit a Biennálé a legújabb tendenciák felé, és hogyan készül a jövő századra. A programigazgató, Berislav Šipuš pedig arról, hogy legközelebb, 2001-ben az Európán kívüli zenei világ széles körképét kívánják adni, míg idén a 20. századi zene legnagyobb mesterei előtt kívántak hódolni - ahogyan valamirevaló rendezvénynek illik elbúcsúzni a századtól -, beleértve Bartókot, Messiaent, sőt még Debussyt és az új bécsi iskola zeneszerzőit is. (Az utóbbi tendenciát erősítette a nagyszabású Schönberg-kiállítás, amely a Vatroslav Lisinski-koncertpalota előcsarnokában volt látható.)
Mi, magyarok kifejezetten jól jártunk a retrospektív műsorral. Bartók zongoradarabjai, vonósnégyesei és a Kontrasztok sorra elhangzottak a fesztivál programjában, amelynek tíznapos eseménysorozatát A kékszakállú herceg vára nyitotta meg. Az előadást - amelyre a Horvát Nemzeti Színházban került sor - Petar Selem rendezte, Saša Britvič vezényelte, a férfi főszerepet Neven Belamarič énekelte, az opera szövegének kivetített horvát fordítását Xenia Detoni készítette. A Bartók-mű először hangzott el Horvátországban (illetve a korábbi Jugoszláviában) színpadon. Az előadás összes résztvevőjének első próbálkozásából sugárzóan emelkedett ki a Juditot éneklő Lukin Márta tökéletes szereptudása és érett színpadi játéka. (Az utóbbi mondat a summája is lehetne az előadásról megjelent igen sok kritikának.) A nyitóest másik részében balettot láthattunk. Szüzséje García Lorca Bernarda Alba háza című színművén alapul, zenéjét Milko Kelemen komponálta. A darab Bartók műve után nem fokozta tovább az élvezetet, bár szerzője hírnevének megfelelt.
Visszatérve az idei Zágrábi Biennálé magyar nyereségeire: igazi szenzációt jelentett, tomboló sikert aratott és negatív jelzőket nem ismerő kritikai visszhangot kapott a záróesten a Magyar Állami Operaház előadásában Ligeti György Le Grand Macabre című operája. A mű a budapesti bemutatóéval azonos szereposztásban, Vajda Gergely vezényletével hangzott el. (Számunkra ugyanakkor veszteséget okoz és szinte érthetetlen a tény, hogy ha már a produkció a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumának nem csekély összegű támogatásából ismét összeállt, miért nem futotta egy újabb magyarországi előadásra is?)
A fesztivál támogatóinak listája egy teljes oldalt betölt a műsorfüzetben. A horvát intézményeken és vállalatokon kívül osztrák, brit, lengyel, német, francia, norvég, svéd, olasz minisztériumok és kulturális intézetek adakoztak a Biennálé javára, többnyire úgy, hogy egy-egy nagyobb létszámú együttes zágrábi fellépését segítették. Így kerülhetett sor a Penderecki vezényelte Lengyel Kamarazenekar, az Urali Filharmonikusok, a James Wood vezette Új Londoni Kamarakórus, az Arditti Vonósnégyes és még számos kisebb-nagyobb holland, olasz, francia, német kamaraegyüttes és szólista vendégszereplésére a fesztivál harminchét rendezvényén - nem beszélve a horvát közreműködőkről. Irigylésre méltó, hogy egy olyan ország, amelyet sehol sem tartanak számon "zenei nagyhatalomként", zenei fesztiváljához sokkal nagyobb szellemi és pénzügyi forrásokat képes mozgósítani, mint északkeleti szomszédja, a nála sokkal nagyobbként elismert zenei hatalom. A titok nyitját abban látom, hogy ha a kulturális kormányzat létre akar hozni valamit, fontosnak tartja az eseményt, és anyagilag, erkölcsileg egyaránt teljes mellszélességgel támogatja (lehetőségeihez mérten), akkor csoda történik, és olyan források is buzogni kezdenek, amelyeknek létezését egyébként nem is sejthetjük.
Történt pedig mindez a nemrég még háború sújtotta Horvátország fővárosában, ahol az első melegebb tavaszi estéken a kávézók már kitették asztalkáikat a patyolattiszta utcákra. Az asztalok mellett késő éjszakáig üldögéltek, vagy az autóforgalom elől teljesen elzárt belváros utcáin sétálgattak a város lakói és vendégei, szinte mediterrán hangulatot keltve - mégis riadtan hallgatva a bombázások híreit, amelyeknek akár a másik országba szakadt családtagjuk, barátjuk is áldozatul eshet. Ezzel összefügg, hogy - hozzánk hasonlóan - mások fejében sem tisztázódott még teljesen a tény: Horvátország nem Jugoszlávia. A lisszaboni Gulbenkian Balett és a Lipcsei Rádiózenekar egyaránt a bombázások hírére mondta le zágrábi vendégszereplését.
A Biennálén körülbelül fele-fele arányban szerepeltek horvát és külföldi szerzők. Eltekintve századunk klasszikusaitól, az összkép ugyanazt nyújtotta, mint a kortárs zene hasonló fesztiváljain: a leginkább divatjamúlt zene a közelmúlt zenéje. A hatvanas évek doktriner szerfalistái és vad kísérletezői, az elektronika bűvöletében élő szerzői közül mégis kitűnnek az igazi egyéniségek, mint az egykor az új zene egyik fenegyerekeként számon tartott Dubravko Detoni (Detoniana című szerzői estjével), vagy az elektronikus zene egyik legnagyobbra tartott mestere, Ivo Malec (elektronikus zenei önéletrajzának fejezeteivel) és például az Új Londoni Kamarakórus nagyszerű énekes teljesítményt nyújtó - de mára igazán nem korszerű - zenei eszköztárával.
A fiatalok Zágrábban is, mint mindenhol, élvezik a neo-stílusok jótékony harmóniáit, a Biennálé látogatója pedig nem lett okosabb a tekintetben, mit hoz a jövő évezred zenéje.

Bernarda Alba háza - jelenet Milko Kelemen művéből

Krzysztof Penderecki vezényel

Pillanatkép az Urali Filharmonikusok koncertjéről