Pröhle Gergely:
"A rendszer több sebből vérzik..."
- A magyar kultúra, kivált a zenei iránt ma is imponáló a külföldi érdeklődés, noha a kelet-európai és ázsiai versenytársak kínálata erős és rendkívül olcsó.
- A huszadik század végén valóban a piacteremtés a legfőbb feladata a kulturális politikának, de nemcsak a nemzetközi színtéren, hanem a hazai keretek között is. Milyen módon? A rendszerváltás után, az aczéli kultúrpolitika elmúltával azt reméltük, hogy a döntések teljes körű társadalmasítása lesz egyedül üdvözítő. Ám amikor a magyar kultúra hathatósabb külföldi megjelenítése, vagy az állam által fenntartott intézmények (Opera, Nemzeti Filharmonikusok, Műcsarnok stb.) jobb finanszírozása kerül szóba - mindegyikhez nemzeti stratégiai érdek fűződik -, be kell látni, hogy ez a fajta, az esetlegességet is magában hordozó társadalmasított döntési rendszer nem működőképes. Ha egységes és világos stratégiát akarunk kialakítani, akkor a döntéseket nem bízhatjuk esetről esetre határozó civil, bár szakmai grémiumokra. Vállalnunk kell annak a kockázatát, hogy kimondjuk: ez az irány, amerre haladni szeretnénk és ezért vállaljuk a felelősséget. Ilyenkor mindig megérkeznek a politikai színezetű válaszok: ez még rosszabb, mint a szocializmusban volt. Úgy vélem azonban, hogy szerencsésebb lenne, ha abbahagynánk a leegyszerűsítő minősítgetést, és megkeresnénk azt a finanszírozási rendszert, amely a leginkább működőképes. Az a véleményem, hogy mindenképp fönn kell tartani azt a színességet és azt a páratlan sokoldalúságot, amely most a magyar kulturális életet jellemzi. Semmiféle ésszerűtlen és rendszeridegen központosításnak nem vagyok híve. De szerintem akkor járnánk el tisztességesen, ha az állami fenntartású intézmények - amelyeknek az alapkiadásait a költségvetés állja - költségei mellé odarendelnénk a biztonságos, tervezhető működéshez szükséges pénzt is. Több európai ország így csinálja, ezért láthatunk magunk körül sikeres és irigylésre méltó kulturális diplomáciai stratégiákat.
- A kormányprogram idevágó fejezeténél bizonyára sokkal részletesebben fogják megfogalmazni a koncepciójukat.
- Az intézmények működését érintő problémák nyilvánvalóak, a megoldásra vonatkozó elképzelésünk nagy vonalakban kialakult, és jövőre konkrét formát ölt, de bizonyos részletek - szerintem - már most utalnak a fő vonalakra, gondolok a kulturális intézetek tevékenységének megújítására, vagy a reprezentációinkra a különösen jelentős nemzetközi kulturális fórumokon, például a frankfurti könyvvásáron vagy a brüsszeli Europálián. Mivel a változtatás igénye szakmai körökben konszenzusos - erre utalnak Marschall Miklós nyilatkozatai is -, számítunk a a kultúragazdaságtannal foglalkozó szakértők együttműködésére is az apró részletek kidolgozásában.
- Hogy mi stratégiai döntés és mi nem, az nyilván vitatható kérdés.
- Biztos vagyok benne, hogy egységes stratégia alapján lehet csak előrehaladni, nem elegendő az alkalmi kezdeményezések időnkénti fölkarolása. A Nemzeti Kulturális Alapprogramtól nyerhető pénzek eddig is a különféle intézmények működésére fordíttattak. De hogy egy külföldi rendezvényre valaki mikor kapott pénzt, az attól is függött, hogy éppen mikor ült össze az adott kollégium. Így nehéz volt időben kiadni a programfüzetet és publicitást teremteni - vagyis értékesíteni azt a bizonyos eseményt. A változtatás csak a tervezhetőséget, az adófizetők pénzével történő lelkiismeretesebb sáfárkodást segítené elő.
- Ha nagyjából minden marad, akkor mi, s főleg miből változik?
- A kultúra hosszú évtizedekig forráshiányos terület volt. Szerintem korszakos jelentőségű, hogy a költségvetés kulturális fejezete harminchárom százalékkal több, mint tavaly. Ez azt jelzi, hogy a kultúrát nem afféle úri huncutságnak tartjuk, hanem befektetésnek. A magáncégektől is tudjuk, hogy a multinacionális nagyvállalatok, amikor azt mérlegelik, hová települjenek, hol fektessenek be, egyre inkább szemügyre veszik a kiszemelt hely kulturális környezetét. Abban a folyamatban, amely felkészíti az országot, hogy az Európai Unió tagja legyen, kiváltképp nagy jelentőségű, hogy a kultúra eszközeivel milyen képet rajzolunk Magyarországról. A kedvező kép kialakításához egyebek között be kellene hozni a lemaradást a kulturális turizmust segítő műemlékvédelemben, a kulturális diplomáciában. Szükség lenne a működési mechanizmusok áttekintésére, mert az intézményeinkben sok az üresjárat, rengeteg a fölöslegesen kidobott pénz, ez érvényes a zenekarokra, színházakra és az Operára is. A korszerű informatikai rendszerek alkalmazása is áttekinthetőbbé teszi majd az intézmények működését. Ezek alkalmazhatóságáról jelenleg vizsgálatot folytatunk.
- A holland tapasztalatok talán adhatnak ötleteket. A nagy állami kulturális intézmények működtetését privát kézbe adták.
- Nemrég jártam Hollandiában, tudom, hogy utoljára a Rijksmuseumot privatizálták, méghozzá úgy, hogy a képek, a képtár természetesen állami tulajdonban maradtak, csupán az üzemeltetés függetlenedett az államtól. Csakhogy annak az igazgatótanácsnak, amely a működtető céget irányítja, egytől-egyig minden tagját a miniszter nevezi ki. Ez egy olyan konszolidált országban, mint Hollandia, lehetséges, de nálunk törvényszerűen magával hozná, hogy minden egyes kormányváltásnál változzanak a személyek.
- Biztos, hogy ennek így kell lennie az "idők végezetéig"? A "konszolidált országokban" az alapítványok kurátorai egy lépcsőzetes "vetésforgó" alapján cserélődnek. Ez két okból is hasznos: egyrészt nem ad módot (vagy csak nagyon ritkán) a korrupcióra. Másrészt, aki egy ideig kurátor volt, s ilyenformán nem vehetett részt a pályázatokon, ismét folyamodhatna pénzért.
- Nagyszerű lenne, ha nálunk is erre a színvonalra jutna a politikai kultúra, de sajnos még nincs ott... Légvárat építve be lehetne vezetni a szisztémát, de ez a fajta kontinuitás még teljességgel illúzió nálunk, még nem érvényesül a politikamentes, tiszta szakmaiság.
- Pedig a minisztériumnak sokat segítene, ha megszabadulna terhes feladatoktól, ha nem itt előszobáznának intézményvezetők, hogy tessék segíteni, mert nem tudom a villanyszámlát kifizetni...
- Sajnos a magyar kulturális életben még él a régi, rossz beidegződés: be kell menni a minisztériumba, és majd ott elintézik az ügyemet. De ha belegondolunk, hogy hová fejlődött vissza a régi intézményrendszer, amikor mindent innen osztottak, tényleg azt kell mondanunk: sokkal előbbre járunk önmagunkhoz és sok más országhoz képest is. Vannak a kulturális közéletnek olyan elemei, amelyek kevésbé mutatósak, de nagyon fontosak - ilyen például a vidéki intézményhálózat fejlesztése. Az ország kulturális térképén még sok a fehér folt, bár már a Dunától keletre is elindultak és kifejlődtek szép kezdeményezések. Például a Liszt Ferenc Kamarazenekar által életre hívott Zempléni Művészeti Hetek, vagy Hauser Adrienne ötletéből a tiszadobi hangversenysorozat, amely A zongora ünnepe keleten címet kapta. Azt remélem, hogy ezeken a helyeken megpezsdül az egész kulturális élet. A kiemelkedő momentumok mellett meg kell találnunk azokat a formákat, amelyek ebben az elvideósodott, eltévésedett világban is életképesek, és magukkal ragadják, kulturális környezetük gazdagítására serkentik az embereket.
- Mégsem kellene két részre osztani az országot, és keletre koncentrálni a támogatást, a nyugati részre meg semmit, mert ott már előbbre járnak. Előkerül a kérdés, miért kap kevés elismerést az, aki eredményes.
- Nincs szó semmiféle kizárólagosságról. Ami pedig azt illeti, hogy a kulturális kormányzat miért nem támogatja jobban azokat, akik sikeresek, bizonyára a Budapesti Fesztiválzenekarra gondol. A BFZ kétségtelenül nemzeti érték, hiszen az ország hírnevét öregbíti szerte a világon. Ám létezik "a" kulturális intézményrendszer, sok öröklött hagyománnyal. Ebben a rendszerben a BFZ is önkormányzati együttes. Kérdés persze, hogy a főváros felelősségteljesen döntött-e, amikor a zenekart megalapította. Az én válaszom: nem a legésszerűbb megoldást választották. Tudjuk jól, hogy amikor Erkel Ferenc létrehozta a Budapesti Filharmóniai Társaságot, azt nevezte a főváros zenekarának. Ha a budapesti önkormányzat annak idején úgy dönt, hogy azt a sok tízmilliót, amit a BFZ-be invesztált, a Filharmonikusoknak adja, akkor most a hétköznapi operaelőadásaink zenei színvonala is jobb lehetne. A főváros azonban más döntést hozott, amelynek következményeit elsősorban neki kell vállalnia. Emlékszünk, hogy az együttes mi módon jött létre; tíz-tizenöt év még nem történelmi távlat, az emberekből még nem lehetett kitörölni azt a benyomást, hogy a nagyzenekarokból lehalászták a legjobbnak tartott muzsikusokat... De azt a kérdést sem lehet sokáig kerülgetni, hogy a BFZ jelenlegi státusa megfelel-e a nemzetközi nagyságrendjének? Annál inkább, mert alapítójával, a fővárossal sem felhőtlen az együttes viszonya. Nem vigasznak szánom, de más zenekaroknak sem megy jól, hiszen drága műfajról van szó egy nem gazdag országban. Ugyanakkor persze a minőségi illetménypótlék bevezetését a nemzeti intézményeknél jelentős lépésnek tartom.
- Csakhogy a BFZ céltudatosságával, a muzsikusok mentalitásával, működési szisztémájának korszerűségével más zenekarok nincsenek versenyben.
- Elég régóta, harmincnégy éve élek ebben a környezetben... Jól tudom, hogy egy zenekar sosem demokratikus intézmény Nem lehet például szakszervezeti alapon megoldani zenei kérdéseket. De azt is tudom: végtelenül fontos, hogy a vezető karmester köztiszteletben álló személyiség legyen, hogy amit csinál, azt föltétlenül elfogadják, és mindezt úgy hogy ne a pszichoterror érvényesüljön. Nagyon nehéz jó megoldást találni. A híres, nagy együtteseknél, például a Bécsi Filharmonikusoknál az előjátszási tortúrákon kívül rendívül magasak a mindennapi követelmények - és a minőséget senki sem kérdőjelezheti meg. Hogy kit hív meg egy ilyen együttes vezető karnagynak, abban óriási a szerepe zenekar önkormányzatának - ennyi a demokrácia. Ám miután kiválasztották ezt az embert, meg kell enniük, amit főztek - persze sokkal több pénzért, mint a mieinknek! Magyarországon sajnos nem lehet Dunát rekeszteni világszínvonalú karmesterekkel, gyakorlott és rutinos zenekari igazgatókkal sem. Az persze a jó lenne, ha kiírhatnánk a Das Orchesterben egy nemzetközi pályázatot: jelentkezzen, aki szívesen lenne főzeneigazgató Magyarországon... No és mit csinálnák, ha mondjuk Abbado jelentkezne? Ki tudná megfizetni? És ha azt mondaná, ott az a második hegedű kócosan szól, miképp garantálhatnánk azonnal azt a minőséget, amit ő elvár? A rendszer több sebből vérzik, az alacsony fizetések, a közszolgálati törvény miatt, ami eleve olyan helyzetet teremt, ami nehezen egyeztethető össze a művészi munka lényegével, a színvonal fenntartásával. Nemzetközi összehasonlításban ez a terület még mindig roppant forráshiányos. Ezekkel a nehézségekkel nemcsak a karmesterek, a zenekar-igazgatók, hanem - remélhetőleg - a zenészek is tisztában vannak. És ha mindezek ellenére muzsikusként képzelik el a jövőjüket, akkor meg kell próbálni nagyobb empátiával magas minőségű produkciókat létrehozni. Biztos vagyok benne, hogy néhány éven belül ezen a területen is megközelítjük majd a nyugat-európai színvonalat.
- A muzsikusnak valahol játszania kell. Lesz-e koncertpalota?
- Ha egy ilyen poszton lehet kedvenc témája az embernek, a hangversenyterem nekem az. Már a kormány hivatalba lépésekor elmondtam, hogy leginkább erre az intézményre van szüksége a magyar fővárosnak. Az építésnél az akusztikai szempontok elsődlegesek, de azért a világ számos pontján láttuk, hogy az akusztikai érték és az építészeti megjelenés egész jól összeegyeztethető. A hangversenyház azonban olyan nagyságrendű beruházás, amelyhez a költségvetésnek igencsak össze kell szednie magát.
- A Földművelési és Vidékfejlesztési Minisztérium nemrég kinyilvánította: a fertődi Esterházy-kastély felújítását nem egyszerűen műemlékvédelmi kérdésnek tekinti, hanem regionális fejlesztési problémának.
- A tárcák között Eszterháza ügyében folyik az egyeztetés. Jó, hogy a műemléki ügyek az NKÖM-höz kerültek. Nálunk, minthogy a kastély az épített örökség jeles része, a műemléki helyreállítás mellett kulturális (főként zenei) szerepe is fontos. Egy ilyen jelentős épületegyüttes olykor konfliktusos helyzeteket teremt, melyben a műemléki szakemberek sem képviselnek egységes álláspontot. A merevebbek az "aszpikkkal leöntés", és a jelen állapotban való megőrzés hívei. Akadnak, akik hajlandók változtatni annak érdekében, hogy legyen funkciója az épületnek és környezetének; én velük rokonszenvezem.
- Fertőd- illetve ha visszakapja a nevét. Eszterháza- jó példája lehetne a kultúra befektetés voltának. A turistákat még jelenlegi gyatra állapotában is a kastélyba vonzzák a Haydn-hagyományok. Idén is tartanak koncerteket, hogy miből, az tulajdonképpen rejtély...
- Sajnos idén a turisztikai ágazatot felügyelő Gazdasági Minisztérium kihátrált a közös pályázatból, ezért nem hirdethettük meg. Pedig az idegenforgalomban térülnek meg legközvetlenebbül a kultúrának adott pénzek. A szemléletnek - azon az oldalon - feltétlenül változnia kell.
- A Magyar Közgazdasági Társaság vitadélutánján mellesleg a zenekritika állapotát is bírálta.
- Rendszeres koncertlátogató vagyok, de néha az az érzésem, hogy a kritikus, bár ugyanaz volt a műsor, a szereplők és a helyszín, mégsem ugyanazon a hangversenyen ült, amelyiken én. Nem részrehajlással vádolom őket, de mintha egy frappáns zsurnalisztikai fordulat kedvéért kevésbé cizelláltan, kevésbé felelősen fogalmaznának. Ebben az érzékeny közegben amúgy kiváló zenetudósaink sok porcelánt tudnak összetörni. Rendszerint rádiót hallgatok, s örömmel állapítom meg, hogy maradtak zenei ismeretterjesztő műsorok. De az biztos, hogy nagyon messze vagyunk attól, hogy valóban Kodály országa legyünk, ezért gondolom úgy, hogy a zenei sajtó felelőssége nagyobb annál, mint amennyit ebből manapság átérez.

Marschall Miklós:
"Hiszem, hogy a gazdaság szempontjából a kultúra fejlesztése befektetés is, nemcsak kiadás..."
- A kultúragazdaságtani szekcióval egy nagy hagyományú tudományág viszonylag fiatal, körülbelül 30 éves szakága jelent meg nálunk a szélesebb nyilvánosság előtt. Mi a jelentősége ennek?
- Az elmúlt tíz évben a kultúrpolitikában rengeteg rögtönzést és intellektuális zűrzavart észlelhettünk: a kultúrafinanszírozásról számtalan félinformáció keringett. Elérkezett az idő, hogy valamiféle rendszerességgel vegyük szemügyre a kultúra helyzetét a társadalomban, a gazdaságban - ezt igyekszik szolgálni (a maga szerény eszközeivel) a kultúragazdaságtani szekció. Hiszek abban, hogy a kilencvenes évek végén a kultúra szerepét csak akkor lehet megérteni, ha a gazdaságfejlesztési stratégia egyik pillérének tekintjük. A világon mindenütt azt látjuk, hogy ma már nemcsak termékeket, szolgáltatásokat adnak el, hanem azokhoz fűződő képzeteket, arculatokat is - és ebben óriási a kreativitás jelentősége. A művész gazdasági szerepe megnőtt, hisz olyan tudást vihet be egy vállalatba, amely a piacon értéknövelő hatású. Ilyen értelemben javultak a kultúra pozíciói, nem kell attól félni, hogy jelentőségét a gazdaságon keresztül fogalmazzuk meg. Hiszem, hogy a gazdaság szempontjából a kultúra fejlesztése befektetés is, nemcsak kiadás. A társaság ezt óhajtja elfogadtatni a magyar politikai köztudattal: célja, hogy szolid, megbízható információkkal lássa el a mindenkori döntéshozókat, a kormányt és a szakmai szervezeteket.
- Magyarországon az elmúlt negyven évben a kultúrának elsősorban ideológiai szerepe volt.
- Az előző rendszer sokat áldozott a művészelit megnyerésére vagy legalább közömbösítésére, de elhanyagolt mindent, ami a hosszú távú piacépítés része lett volna. Nem épített infrastruktúrát, el kell ismernünk viszont, hogy bizonyos művészeti csoportoknak relatíve nagyon jó dolguk volt, egyfajta védettséget, biztonságot élveztek. Ilyen körülmények között kitűnő alkotások is létrejöttek, ugyanakkor a szisztéma eltartott egy népes középszert is. Ezt a keretet örökölte meg a rendszerváltással az új világ, és ebből fakad, hogy a kulturális közélet továbbra is a politikára hangolódik. Ez kétszereplős játék - el kell telnie még jó néhány évnek, amíg a depolitizálás lezajlik, és megszűnik a képmutató siránkozás: ejnye, ezek a fránya politikusok beavatkoznak a kultúra belügyeibe, ám ha valami konfliktus adódik, reflexszerűen tőlük, a politikusoktól várják a megoldást.
- Lehet, hogy a rossz beidegződéseken kívül azért sem önállósul a magyar kultúra, mert a "kassza" az igényeknél, és föltehetően a szükségleteknél is üresebb?
- Akármilyen sok sebből vérzik is a demokrácia intézményrendszere, előrelépésnek, vívmánynak tartom a kulturális döntések társadalmasítását. Baj azonban, hogy nem tisztázták a szerepeket. Baj, hogy a kultúrpolitika nem fogalmazza meg világosan a preferenciáit, stratégiai céljait, és nem tudatja közérthetően a szakmai testületekkel - amelyeknek pedig a segítségét kéri -, hogy miről döntsenek. A kulturális politikának föl kell nevelnie azokat a kultúra iránt érzékeny fogyasztókat, akik a piacon vásárlói lesznek e termékeknek. A globalizáció közepette is meg kell óvnia az ország kulturális azonosságát. Láttam, hogy a fejlett országokban a kultúrához kapcsolódó szimbolikus javak, hírek, képzetek, egyre inkább versenytényezők. Megkockáztatom: a világszerte megfigyelhető és örömmel üdvözölt Bartók-kultusz hatalmas lehetőséget kínál Magyarországnak, amit egyetlen gazdasági, illetve idegenforgalmi szakemberünk sem ért és nem használ ki kellőképpen.
- Annak idején ön közreműködött a Nemzeti Kulturális Alap létrehozásában.
-1989/90-ben Kuti Évával együtt írtuk az alapozó háttértanulmányokat. Valóban harcoltam azért, hogy legyen egy Arts Council-típusú közvetlen, a kormányzatról leválasztott finanszírozási mechanizmus. Mi tettünk először javaslatot arra, hogy ennek forrásául egy speciális kulturális fogyasztási adó szolgáljon. Az NKA progresszív és Európában is megbecsült intézmény, szépen fejlődött Török András igazgatósága alatt. Tetszett nekem az a filozófia, amelynek szellemében a társszektorokkal próbáltak kapcsolatot teremteni, együttműködni, közös finanszírozási alapokat létrehozni - például a turizmussal, az üzleti élettel. Engem tehát nem lehet azzal vádolni, hogy ne támogatnám az NKA-t, de számomra is hiányzik: nem fogalmazták meg világosan a társadalmi kuratóriumok felelősségét. Gyengéje a rendszernek, hogy a döntések többnyire óvatosak, konfliktuskerülők voltak, és gyakran támogatták a középszert. Ha én kultúrpolitikus lennék, nem azért működtetnék egy viszonylag költséges testületet, hogy ne hozzon bátor stratégiai döntéseket. Azért hívnék meg művészeket, szakembereket egy-egy finanszírozási ügy előkészítésére, hogy tényleg mondják meg nekem: ki a legjobb, és a közpénz felhasználása hol a legjobb a művészet szempontjából? Azt látom, hogy a magyar viszonyok között a döntések rendszerint szolidaritáson alapulnak: mindenki maradjon életben... Véleményem szerint a Nemzeti Kulturális Alap mégis nagyon fontos demokratikus alapintézménye a kulturális döntések decentralizálásának, és fel sem vethető a kérdés, hogy esetleg meg kellene szüntetni. Az igazi kérdés ez: miként lehet elérni, hogy a társadalmi testületek döntései szakmailag és a kultúra hosszú távú érdekei szempontjából tisztességesek, megalapozottak legyenek? Ehhez persze a kulturális politikának is precízen és nyíltan meg kell fogalmaznia az értékrendjét. Végül is a politikusok elszámoltathatók: négyévenként vizsgáznak a választók előtt. A társadalmi testületek kevésbé vonhatók kérdőre. Javaslatom, hogy minden pályázati eredmény közzétételekor sorolják föl, kik voltak a kurátorok. Ne az anonimitás kényelmében döntsenek! Valami jó munkamegosztás is kellene, amit persze igen nehéz megvalósítani. Kényes dolog a kulturális kérdéseket kizárólag művészekre bízni, mert ők hivatásuk természetéből fakadóan tele vannak elfogultságokkal, indulatokkal. Kellene egy kiegyensúlyozó, korrekciós mechanizmus.
- Sajnos igen ritka tünemény a jó, tájékozott és érzékeny szakember Magyarországon.
- Ez igaz, de azért ez a kevés szakember a rendszerváltás idején létrehozott egy fantasztikus, európai színvonalú politikai intézményrendszert, a parlament a kétharmados törvényeivel, az Alkotmánybírósággal - és így tovább. A kultúrában hosszas veszekedés után, '93-ban sikerült egy európai rangú kulturális intézményt létrehozni az NKA-val. A forma európai, a probléma az, hogy mi nem vagyunk még elég európaiak. A kultúránk, a hagyományaink ezeket az intézményeket kicsit lehúzzák. Azt tapasztaljuk, hogy egyre többen, egyre keményebben próbálják feszegetni a '89-ben létrehozott, és szerintem történelmi jelentőségű intézményrendszer kereteit, próbálják létüket megkérdőjelezni. A Nemzeti Kulturális Alappal is baj volt eleinte, mert bizonyos európai normákat nem tartottak be. A nyilvánosságra gondolok, meg arra, hogy ne üljön senki olyan a bizottságban, akinek a saját pályázatáról döntenek. Nagyon keményen kellett volna szabályozni a kuratóriumok összetételét és a rotáció elvét. Az angolszász országokban az ilyen kuratóriumok tagjai fokozatosan cserélődnek, tehát mindig vannak, akik garantálják a folyamatosságot. A dokumentumokon, a döntésekről szóló híradásokban is ott van a kurátor neve mellett az évszám, amely jelzi, meddig szól a mandátuma. Egy tízéves intervallumban mindenki kicserélődik. Félreértés ne essék: én nagyon bízom a társadalmasításban, a civil szférában! Ám emellett mélységesen egyetértek azzal is, hogy a mindenkori kulturális miniszternek szüksége van eszközökre, hogy a stratégiai kérdésekben a preferenciáit érvényesítse. Legyen a minisztériumnak olyan pénzalapja, amely fölött a miniszter közvetlenül rendelkezhet, és ez talán lehetne nagyobb, mint amekkora most rendelkezésére áll. De az lehetetlen, hogy az NKA-tól vonjanak el forrásokat, az ugyanis jól működő, zárt konstrukció, amelyben az önkormányzati és a finanszírozási elv egymást feltételezi.
- A minisztérium azt állítja, hogy nincs több pénze.
- Azt mondhatnánk: ez a kormányzat nem politizál, hanem kommunikál. Viszont kommunikációval nem helyettesíthető a politika. Úgy gondolták, jó üzenet az, hogy a magyar történelemben sosem volt ilyen sok a kultúrára szánt pénz - ehhez azért hozzá kellene tenni, hogy a minisztérium feladatai is megsokasodtak. Őszintén szólva nem látom, hogy ezek a többletpénzek valóban a kultúra stratégiai fejlesztésére fordítódnának. Halkan megjegyezem, bár nincs rá bizonyítékom, hogy visszajött és megerősödött a régi kegyosztó politika. Megakadt több fontos reformfolyamat, amely pedig, ha nehezen is, de az elmúlt 6-8 évben elindult. A legsúlyosabb tehernek azt tartom, hogy azokat, akik megkíséreltek az öröklött rendszerből kilépni, új struktúrával, új vezetési módszerrel, új filozófiával próbálkoztak, elismerés, bátorítás helyett bedugták a "problémás" csoportba. Nemcsak a Budapesti Fesztiválzenekar, hanem a Merlin Színház, a nemzetközileg jegyzett Artpool kortárs képzőművészeti központ is példaadó modellje annak, hogy kevés közpénzből mi módon lehet kiemelkedő színvonalon működni. Azt érzékelem, hogy minden reformretorika ellenére az újítók szenvednek a legtöbbet, a fő kifogás ellenük, hogy nem tagozódnak be a szürke intézményi világba. Nézzük a színházi életet. Óriási eredmény, hogy nem kellett bezárni egyetlen színházat sem, de ma nem látunk olyan izgalmas, merész kezdeményezéseket, mint amilyen a Katona József Színház volt a '70-es években. Az újítási kísérletek - mint mondjuk a Bárka Színház - a periférián egzisztálnak. Meglehet, elfogult vagyok, de most jobban érzem a Művész Színház hiányát, mint '94-ben. Abban a társulatban benne volt egy újfajta, korszerű Nemzeti Színház lehetősége... Más ágazatokban sem találni a kreativitást ösztönöző, a köz- és a magánpénzek felhasználást ügyesen kombináló megoldásokat. Hollandiában a társadalom helyi, vagy országos csoportjainak bevonása nélkül ma már kulturális intézmény nem működhet.
- A Budapesti Fesztiválzenekar - mint intézmény - fölépítését a kultúragazdaságtani szekció is modellértékűnek nevezte.
- A Fesztiválzenekar tulajdonképpen roppant egyszerű, Nyugat-Európában és Amerikában jól ismert konstrukcióban működik. A szervezet közfinanszírozását a civil szféra, nevezetesen az üzleti világ pénze egészíti ki. Az autonómiát az garantálja, hogy a művészeti igazgató kinevezése független minden politikai rotációtól. A szerkezetet nagyon sokan kritizálták és támadták. Ha egy önkormányzati bizottságon múlt volna, Fischer Iván ma már rég nem lenne a zenekar vezetője, és az együttes sem létezne. Minthogy a zenekar nagyon sajátságos intézmény, igen magas a nemzetközi presztízse, természetesen könnyebben felsorakoztatható mögé a budapesti üzleti világ. Konkrétan kimutatható, hogy a városmarketing szempontjából milyen haszonnal jár a BFZ támogatása, és mi a hozadéka annak, hogy a támogatók nevét a világban magas értéken jegyzett névvel társítják. A modell a szükséges változtatásokkal másutt, kisebb színházaknál és múzeumoknál is bevezethető: lényege, hogy a publikumnak jusson szerep az intézmények működtetésében és társadalmi elfogadtatásában. Nekem nagyon tetszik a holland gyakorlat. Náluk már gyakorlatilag nincs állami kulturális intézmény. Állami támogatás, az viszont masszívan van. A holland kulturális minisztérium fölismerte, hogy sokkal egészségesebb, ha stratégiai célokra koncentrál és nem "házmesterkedik". Privatizálták a világhírű Rijksmúzeumot is, oly módon, hogy ami a múzeumban van, az mind nemzeti - sőt királyi, tehát kiemelten fontos - tulajdon maradt, de a menedzselés, a működtetés egy civil alapítvány dolga. A tárca a kultúra egészéért, az eladásáért felel, mint valami PR ügynökség... Így nagy szabadságot kapott, mert nem kell napi ügyekkel foglalkoznia. Nem rohannak be igazgatók, hogy nincs miből fizetni a villanyszámlát, vagy nem tudnak rangos vendégművészt hívni. A minisztérium finanszírozási felelőssége természetesen megmaradt. Ennek a modellnek a fokozatos bevezetését tartom kívánatosnak Magyarországon. Fontos, hogy a minisztérium átgondolja, hogy a nemzeti intézmények alapítványi vagy közhasznú társasági formában nem működnének-e egészségesebben. Akkor a minisztérium nem valamiféle közös intendatúra funkcióját töltené be. Jelenleg - akár tetszik, akár nem - ez a szerepe. Ha létrejönne egy olyan rendszer, amelyben a tárca az ágazat stratégiai érdekképviselője lenne, szerintem jóval több lehetőséghez jutna, hogy igazi kultúrpolitikát csinálhasson.
- Ehhez túl sok pénz kell.
- Az első években biztosan. De ha a közpénzeket befektetésként használjuk föl, a mechanizmus lehetővé teszi, hogy a gazdasági élet szereplői sokkal hathatósabban részt vegyenek a finanszírozásban. A Fesztiválzenekar példája vitathatatlanul bizonyítja, hogy náluk egy forintnyi közpénz sokkal több társadalmi hasznot termel, mint más intézménynél, amelynél a régi struktúra működik. Az üzleti világ a BFZ minden egyes forintjához hozzátett ötven-hatvan fillért. Viszonylag nagyon csekély befektetéssel működtetnek egy olyan kulturális intézményt, amely a világban sikert sikerre halmoz. Egy minisztériumot vagy egy önkormányzatot úgy kellene fölfogni, mint valami részvénytársaságot. Az igazgatóságnak minden évben kötelező beszámolnia, mit tett a "részvényesek" - az adófizetők - pénzével. Az elemzések nyomán radikálisan meg lehetne változtatni a kultúra finanszírozását, átértékelni a szerepeket, megszabadulni a házmesteri teendőktől. A minisztériumnak az a felelőssége, hogy keresse más ágazatokkal a kapcsolatokat, olyan programokat állítson össze a turizmus szakembereivel, a gazdasági kamarákkal, a vidékfejlesztéssel, a műemlékesekkel együttműködve, amelyekkel a kultúrát befektetési elemként helyezheti el a gazdaságban. Ez lenne a kultúrpolitika igazi feladata. Társaságunk szeretné idehaza is meghonosítani azokat az Európában és Amerikában már ismert mérési módszereket, amelyekkel a közpénzek felhasználásának hatékonyságát vizsgálják. A hatáselemzések segítenének a hosszú távon járható út kirajzolásában.