|
Sebők György, az Indiana állambeli Bloomingtonban élő zongoraművész 1998,
október 28-án szólóestet adott a Zeneakadémián. Az Indiana Állami Egyetem legmagasabb
minősítésű ("distinguished') professzorának másnap, mesterkurzusának két foglalkozása
és baráti találkozói közé sikerült beszorítania ezt az interjút. A 76 éves művész
a beszélgetés közben koffeinmentes kávét ivott, és egy-kétperces megszakításokkal
folyamatosan cigarettázott - igaz, szipkával. Magyar beszéde több évtizedes
távollét után is olyan tiszta, mint egy rádióbemondóé.
- A lexikonok szerint már ötévesen elkezdte zenei tanulmányait. Otthon,
Szegeden hogyan nyilvánult meg a tehetsége?
- Volt egy zongoránk, amely pompás játékszernek bizonyult. Úgy hívták, hogy
Erste Produktív Genossenschaft, azt hiszem, a Bösendorfernek lehetett valamiféle
alváltozata. Amit hallottam a rádióban, azt lejátszottam rajta, méghozzá két
kézzel, és többé-kevésbé a harmóniák is a helyükre kerültek. Nagyapám azt mondta:
úgy látszik, a gyerek tehetséges, el kell vinni egy tanárhoz. Szegeden Baranyi
János növendéke lettem, aki nem vállalt el rögtön. Először egy segédtanárnőhöz,
bizonyos Bartl nénihez kerültem, aki sajátos módszerrel tanított zongorázni,
ugyanis minden hangnak nevet adott. Az a volt a kis Antalka, a b a
Béluska, a c a Cecília és így tovább. Gyerekfejjel nem tudtam felfogni,
és máig sem értem, miért kellett ezt a sok keresztnevet megtanulni, ahelyett,
hogy egyszerűen azt mondta volna: ez a b, ez a c.
Elméletet Szegi Endrétől tanultam, akit, szögediek lévén, Szögi bácsinak
hívtunk. Egy éve járhattam hozzá, amikor az órán fölírt a táblára egy dallamot,
és azt mondta: Gyerekek, ezt énekeljétek el, megadom az első hangot. Meg is
adta, de én nem énekeltem. Megkérdezte: Gyurika, te miért nem énekelsz? Azért
nem, feleltem, mert első hangnak f-et tetszett írni, és d-t tetszett
énekelni.
- Tehát így derült ki, hogy abszolút hallása van.
- Így. Később Baranyit kinevezték Debrecenbe zeneiskolai igazgatónak. Ekkor
fölutazott Pestre, hogy tanárt keressen három-négy kiválogatott növendékének.
Meg is találta Sándor Györgyöt, aki akkor Bartók tanítványa volt a Zeneakadémián,
és hetente járt hozzánk Szegedre órát adni. Amikor tizenhat éves lettem, apám
így szólt hozzám: Te vagy a legjobb zongorista Szegeden, és ez nem szerencsés.
El kell menned valahová, ahol jobban zongoráznak, mint te - ez a hely volt a
Zeneakadémia. 1938-ban Székely Arnold osztályába vettek fel, de ő egy
év múlva nyugdíjba ment. Átkerültem Keéri-Szántó Imréhez, aki viszont
nemsokára meghalt. Utána rövid ideig Faragó Györgyhöz jártam - őt nem
nagyon értettem, annál inkább csodáltam.
A körülmények tehát úgy hozták, hogy a főiskolán nem zongoratanáraimtól tanultam
a legtöbbet. Ehhez tudni kell azt is, hogy egy idő után furcsa helyzetben lebegtem
a Zeneakadémián: kísértem Zathureczky Ede osztályát, kísértem Molnár
Imre énekóráin, Kresz Géza hegedűóráin, kísértem diplomahangversenyeken,
vagyis egyszerre voltam korrepetitor, növendék, illetve tanár. Zathureczkynek
köszönhetem, hogy megismertem az egész hegedűirodalmat, beleértve a vonásnemeket,
ujjrendeket, mindent a világon. Amikor a tanítvány Zathureczky óráján nem tudta
a kívánt hangszínt megszólaltatni, a mester rám szólt: "Gyuri, mutassa meg neki!"
Mármint zongorán. Ez rendkívül hasznos volt, túlmutatott a puszta hangszeres
ismereteken. Játszani nem tudok vonós hangszeren, de, mi tagadás, tanítom. Gyakran
jönnek hozzám ma is hegedűsök, csellisták technikai problémákkal. Starker is
küldött már csellistát: "Nem tud staccatózni? Menjen a Sebőkhöz, majd az megtanítja
rá." Végső fokon a tanítás - legyen szó hegedűről, csellóról vagy pingpongról
- alapvetően ugyanaz. És a zene is mindig ugyanaz.
Közben meghallottam, hogy Bécsből Pestre költözött Paul Weingarten, aki
nyilván az Anschluss miatt települt át. Elmentem hozzá azzal, hogy szeretnék
órákat venni tőle. Meghallgatott, megkérdezte, milyen körülmények között élek,
és amikor meghallotta, hogy óraadásból és kísérésből tartom el magam (apám haldoklott
Szegeden), azt mondta, nála a zongoraóra nem kerül semmibe. Elkezdtem tanulni
tőle, és nagyon megszerettem; szinte mesebeli jelenségnek tűnt gyönyörű kék
szemével és hosszú, ősz hajával. Azt hiszem, ő is kedvelt engem. Egy szép napon
azt mesélte, hogy az előző órán a szomszéd szobában egy barátja hallotta a játékomat,
s annyira megtetszett neki, hogy ezt küldi. És átadott egy borítékot
száz pengővel (a havi kétszáz pengő fix idején). A mai napig meg vagyok győződve
arról, hogy a küldemény Weingarten pénztárcájából érkezett, de ő megtalálta
a módját, hogy ne háríthassam el az ajándékot. Tulajdonképpen máig is ezt fizetem
vissza: pénzért nem adok magánórát.
Visszatérve nem zongorát tanító professzoraimra: sok magyar muzsikussal egybehangzóan
állítom, nemzedékemre Weiner Leó gyakorolta a legnagyobb hatást. Kamarazenét
tanított, bár én külön, a lakásán is játszottam neki zongoraműveket. Weiner
volt az, aki megtanította az embert hallani. (Nem állítom persze, hogy a többiek
süketek voltak.) Weiner, mintegy metafizikusan, annak a szellemében tanított,
hogy a hang azért van, mert hallom. S minél jobban hallom,
annál inkább van. Tulajdonképpen hangközöket hallok, s ezek fejlődnek
tovább, úgy, ahogy a beszédhangokból létrejönnek a szavak és a mondatok. Mind
e mögött meghúzódik egy gondolat, melyet közölni akarok, s az egyetlen egyenes
út a között, amit gondolok, és amit hallok, az az előadás maga. Weiner ezt tanította,
anélkül, hogy filozofikusan kifejtette volna. Ha leütött egy D-dúr akkordot,
akkor az D-dúrabb volt, mint bárki más D-dúrja.
Amikor Weiner azt kérdezte: "Mondták már magának, hogy csúnyán muzsikál?", akkor
az ember alaposan elgondolkodott, és ha történetesen az volt a válasz: "Igen,
a tanár úr említette a múlt héten", arra Weiner így replikázott: "Akkor most
megismétlem. Hát maga nem hallja, hogy összepedálozza a tonikát meg a dominánst?"
- "Nem hallottam, tanár úr. Nem vettem észre." - "Hogyan? Ha magának a fejére
esik egy tégla, azt nem veszi észre??" Ha játszott nála egy vonósnégyes, ő bizony,
ha kellett, leállította őket, és nem kesztyűs kézzel bánt velük, ahogy ma szokás,
hanem rámutatott az egyik zenészre, és megkérdezte: "Mi volt ez a hamis hang?"
Erre sohasem lehetett azt felelni, hogy "Jaj, még nem ismerem ezt a kvartettet",
mert ahhoz, hogy észrevegyünk egy gikszert, még nem kell ismerni az egész művet.
Elvárta tőlünk, hogy halljunk.
A szigora nem zavart bennünket, mert számunkra Weiner volt a Zene. Szerettük
- az biztos, hogy jobban szerettük, mint ő minket. Emellett a nemzedékem nem
volt túlérzékeny. Meghallgattuk, amit mondott, a háta mögött megmosolyogtuk,
néha kifiguráztuk, de minden esetben elgondolkoztunk a szavain. És ami a legfontosabb:
egyre jobban hallottuk, hogy mi történik a zenében.
- Budapest ostromát itthon élte át?
- Nem, az ostromot a Kárpátokban éltem át, követ törve. Amikor 21 éves lettem,
behívtak katonának, és egy utászalakulathoz kerültem. Az volt a dolgunk, hogy
a Kárpátokban építsünk egy utat, amelyet eredetileg arra terveztek, hogy rajta
vonuljon be a német hadsereg a Szovjetunióba; később, mint ismeretes, ez fordítva
történt. Nem hiszem, hogy az út, amit építettünk, nagyon sokat segített - mindenesetre
egy kőbányában dolgoztunk, s miután felrobbantották a sziklát, jöttünk mi a
nyolckilós kalapácsunkkal, és addig vertük, amíg kavics lett belőle. Szerencsémre
apám bölcs ember volt, tudta, nem lehet előre látni, mit hoz az élet. Emiatt
vívtam (apám, aki az első világháborúban főhadnagyként szolgált, maga tanított),
bicikliztem, úsztam, eveztem, bokszoltam. Apám nagy gondot fordított arra, hogy
rendszeresen gyakoroljak a hangszeren, ugyanakkor nem engedett olyan majommá
válni, aki után a mama viszi a kottát, nehogy elfáradjon a gyerek keze. Szóval
apám nevelésének köszönhetem, hogy kibírtam a testi megpróbáltatásokat, és a
kezem se látta kárát. (Megjegyzem, szerintem a zongorázásban az egész kézkérdés
csak babona. Kell egy normális kéz, és kész. Otthon, ha valami elromlik, mindig
saját magam fogom a szerszámot, és egyedül javítom meg.)
- Mihez kezdett a háború után?
- A háború után elmentem Szegedre, és megnősültem. A feleségemnek Déván
élt a családja, ahová el is utazott, s én egy vonat tetején követtem. A papírjaim
azonban nem voltak megfelelőek, és a román határon letartóztattak. Néhány napig
az aradi utcát söpörtem, amíg rá nem jöttem: a korrupció elég erős ahhoz, hogy
ezt a helyzetet meg lehessen oldani. Némi késéssel megérkeztem hát Dévára, ahol
természetesen nem várt nagy jövő egy zongoristára. Inkább Bukarestbe mentem.
Nem tudom, hogyan szerzett rólam tudomást Enescu, mindenesetre felkért,
hogy adjak elő a zenekarával egy Mozart-zongoraversenyt. A koncertnek sikere
volt, növendékekre tettem szert, turnéztam Erdélyben, fél év elteltével azonban
úgy éreztem, ideje visszatérni Budapestre. Itt megtudtam, hogy nagyon jó barátaim,
köztük Starker János, Párizsban tartózkodnak. Különféle engedélyek beszerzését
követően utánuk indultam. Egy kis szálloda legfelső emeletén laktunk, a Bohéméletből
ismert körülmények között, és vártuk a jó szerencsét. A jó szerencse azonban
nem jelentkezett, úgyhogy hazautaztunk - Starkerből első csellista lett az Operában,
engem kineveztek tanárnak a Bartók Konzervatóriumba. Starker hamarosan úgy érezte,
hogy neki itt nem nő fű, és nemsokára Dallasba távozott - Dorátitól kapott
meghívást -, én a következő tíz évet Budapesten töltöttem.
- Az ötvenes években érte személyes sérelem?
- Nem. Nem kellett reszketnem, hogy letartóztatnak - viszont jó néhány kollégámnak
és barátomnak igen. Akadt nem egy ismerősöm, akit csak amiatt, hogy - mondjuk
- azelőtt textilüzlete volt, deportáltak. Én megbecsült művész tettem, tanítottam,
koncerteztem, megnyertem a berlini VIT-versenyt, és 1952-ben Liszt-díjat kaptam.
A vasfüggönytől keletre turnézhattam is, Albániát kivéve minden országban felléptem.
Azután elérkezett 1956. október 23. - a Rádióban készítettünk felvételt Mario
Rossi karmesterrel, amikor odakint már lőttek. A felvétel után hazasétáltam,
az emberek ölelkeztek az utcán, minden szépnek és reményteljesnek látszott.
Azokban a napokban elhatároztuk a második feleségemmel, hogy... nehéz ezt kifejezni...
szóval, hogy európaiak leszünk. Ahogy akkoriban sokan, mi is felkerekedtünk,
és roppant bonyodalmak után eljutottunk Párizsba.
- Másodszorra több szerencsével járt?
- A francia fővárosban egyetlen embert ismertem: Thomán István unokáját,
Gallia Tamást, aki foglalkozására nézve hangmérnök volt és angyal. (A
Muzsika 1997/10, száma közölt róla megemlékezést - A szerk.) Eltartalak
benneteket addig, amíg valami nem történik, mondta. És akkor rövid idő alatt
néhány csoda történt. Barátokkal ismerkedtem meg, illetve újra felfedeztem régieket,
és bemutattak a Liszt- és Chopin-könyveiről ismert Guy de Pourtalès unokahúgának,
aki a párizsi szalonjában rendezett számomra egy szólóestet. Az is csoda, hogy
itt meghallgatta a játékomat egy impresszárió, Dussurget úr, az Aix-en-Provence-i
Fesztivál vezetője (később a párizsi Opera igazgatója), aki odajött hozzám,
és azt mondta: tíz éve nem hallott ilyen zongorázást, volna-e kedvem vele dolgozni.
Volt. Közölte, hogy ez esetben jelenjek meg próbajáték céljából az Erato lemezcégnél.
Vonakodtam, de nemigen volt választásom - vagy próbát játszom, vagy a híd alatt
alszom. Elég az hozzá, hogy az Erato nyomban szerződést ajánlott nyolc lemezre,
és az első, amelyet megjelentettek, rögtön megkapta a Grand Prix du Disque-et.
- Mi szerepelt a lemezen?
- Egyik oldalán a virtuóz Liszt (Mefisztó-keringő, Spanyol rapszódia stb.)
volt hallható, a másikon a vallásos Liszt: a Weinen, Klagen..., a Pater Noster,
az Ave Maria és így tovább.
- A lemezsiker fordulatot hozott az életében?
- Igen. Innen, 1958-tól számíthatom magam biztos egzisztenciának. Az első
lemezsorozatot még kettő követte, összesen huszonnégy lemez. Lakást tudtunk
bérelni, és végre mi hívhattuk meg Gallia Tamást, hogy lakjon nálunk. Sok mesebeli
fordulat követte egymást.
- Hogyan cserélte fel a franciaországi karriert amerikaira?
- Először Pennsylvaniából és Coloradóból kaptam meghívást, melyekre habozás
nélkül nemet mondtam, az én szememben ugyanis Amerika a Holdban volt. Később
Bain dékán, az Indiana Állami Egyetem zenei fakultása, a School of Music
vezetője telefonált többször is. Harmadszorra azt javasolta, legalább egy évre
próbáljam ki Bloomingtont. Odautaztam a világ egyik legjobb zeneiskolájába,
körülnéztem - nem tetszett. Pontosabban az iskola tetszett, de az ottani életet
legalábbis furcsának találtam. Hányszor kell még bukfencet vetnem az életben?
- gondoltam. Ennek ellenére már 36 esztendeje, tehát 1962 óta ott lakom.
Akkoriban a magyar bevándorlási kvóta megtelt, úgyhogy azzal a különleges vízummal
érkeztem meg, amelyet tudósoknak és művészeknek rendszeresítettek: mivel az
Egyesült Államokat a szellemi tőke bekebelezésével vádolták, ez a beutazási
engedély négy évre szólt, és azzal a feltétellel adták ki, hogy négy év múltán
az illetőt visszaküldik oda, ahonnan jött. A mi négy évünk is letelt, kellett
volna szednünk a sátorfánkat. Azt mondtam a dékánnak: ha most elmegyünk, végleg
Franciaországban maradunk. Ekkor hihetetlen mozgalom indult meg. Az egyetem
elnöke elutazott Washingtonba, ahol meggyőzte Indiana állam egyik szenátorát
arról, hogy pótolhatatlan vagyok, sőt rávette, hogy a Kongresszusban terjesszen
be az érdekemben egy törvényjavaslatot - ez volt a Sebők Bill (pontosabban:
Sebok Bill, mert a tengeren túl két vesszőt elveszítettem), azóta is
őrzöm otthon. A Kongresszus megszavazta a javaslatot, s így én kivételesen a
négy éven túl is Amerikában maradhattam. Mi több, egy másik javaslat eredményeképpen
az állampolgárságot is rögtön megkaptam, nem kellett kivárnom az öt esztendőt.
- Bloomington magyar fellegvárnak számította Ott dolgozott a névrokona, Thomas
A. Sebeok, aztán Sinor Dénes, ma is működik a magyar tanszék...
- Ez ne tévesszen meg senkit. A zeneművészeti karon például mindössze ketten
tanítottunk, Starker János és én. A mintegy háromezer tanár és a 37 ezer növendék
között jelentéktelen hányadot képviseltünk. Igen nagy egyetemet kell elképzelni,
a School of Music csupán szimfonikus zenekarból ötöt tart el. Ottlétem alatt
az addig sem kicsiny zenei fakultás valóságos birodalommá fejlődött, a zenei
könyvtár polcainak hossza tíz kilométer. A tantestület és a diákság nemzetközi,
a kart pedig az ország dékánjai többször is az Egyesült Államok legjobb zenei
felsőoktatási intézményének szavazták meg.
- A megérkezés óta, gondolom, kibékült Bloomingtonnal.
- A város rengeteget fejlődött. Megnőtt, mégis kertváros jellegű maradt,
és folyamatosan vonzza az embereket: ezrével költöznek be a keleti és a nyugati
partról egyaránt, hogy ott töltsék nyugdíjas éveiket. És elég hamar felfedeztük
Bloomingtonnak azt az előnyét is, hogy el lehet onnan utazni. Hosszú-hosszú
időn át évi hat-nyolc hónapot voltam úton - hangversenyeztem és kurzusokat tartottam.
14 évig dolgoztam a berlini Hochschule der Künste vendégtanáraként, de tanítottam
a tokiói Toho Schoolban, a párizsi Conservatoire-on, Amszterdamban, és a finn
Sibelius Akadémián is. Amerikában azt is könnyű megszokni, hogy ha egyszer már
ott van az ember, rögtön belföldinek, amerikainak tekintik. Párizsban, a Conservatoire-on
is kínáltak állást, de ott kötelező lett volna felvenni a francia állampolgárságot,
míg Amerikában a kutya se kéri a személyi igazolványt, már csak azért sem, mert
ilyen okmány ott nem létezik. S természetesen nem csupán Bloomington változott,
hanem én is. Összeszoktunk. Közben rájöttem még egy "előnyre": bárhol éljen
is az ember, ha egy kicsit mélyebben néz bele a helyi politikába, undor fogja
el.
- És Bloomingtonban?
- Ott is.
- Hogyan született meg a máig tartó nagy szerelem, az Ernen Musikdorf?
- Ernen egészen különleges, Ernen az életem csodája...
- ... bocsánatot kérek, hogy közbevágok, de ez már a sokadik "csodás"; "mesebeli"
motívum az életében. Azt hiszem, a csodálatos eseményeknek és embereknek a megszokottnál
sűrűbb előfordulása elsősorban az ön lelki alkatáról árulkodik. De folytassuk.
- Ernen csodája más mint a többi. Mert ha nem én zongorázom Párizsban egy
hangversenyen, és nem én készítek lemezt az Eratónál, hát megteszi más. De az
Ernen Musikdorf, azt hiszem, nélkülem nem jött volna létre.
Ez a 400 lelket számláló kis svájci falu (Wallis kantonban, nem messze a Zermatt-tól)
valamivel magasabban fekszik, mint Magyarország legmagasabb pontja, csakhogy
a környező három-négyezres csúcsok miatt úgy érezni, mintha mély völgyben tartózkodnánk.
Ernent közvetve Lisztnek köszönhetem, mert az ő tanítványa volt Thomán István,
és Thomán lányai, akikkel nagyon jó, családias viszonyban voltunk, ebbe a faluba
jártak nyaralni. Az ő jóvoltukból ismertük meg ezt a földi Paradicsomot: gleccser,
kristálytiszta víz, nagyszerű levegő, éjszaka látszik a Tejút, és így tovább.
Eleinte mi is csak nyaralni jártunk oda. Aztán egyszer odajött hozzám Herr Schmidt,
a negyedik generációs postamester, és azt mondta: Ernen ősi fészek, valaha az
itáliai-német kereskedelem központja volt, Goethe és Napóleon is megszállt itt,
a chalet-k (a jellegzetes svájci faházak) a 15-16. században épültek.
Sebők úr, maga híres ember, segítsen, hogy Ernen megint rákerüljön a térképre.
Az ötlet megtetszett, és kivitelezhetőnek is tűnt. A falunak három temploma
van, s közülük a réges-régi katolikus Szent György-templom több embert tud befogadni,
mint ahányan Ernent lakják, ráadásul az orgonáját hat évvel Bach születése előtt
építették. Úgy gondoltam, egy kurzushoz 12 zongorára lesz szükség - a hangszereket
saját költségemre kölcsönöztem, ebbe a pénzügyi megoldásba a falu rögtön bele
is egyezett. Az első évben, negyedszázaddal ezelőtt, kilencen jelentkeztek a
mesterkurzusra - így kezdődött. Propagandát alig fejtettünk ki: Bloomingtonban
nyomattam néhány szórólapot, és a második évben már 42-en jöttek el. Rájöttem,
hogy ebbe a létszámba én belepusztulok, később apránként kialakult, hogy harminc
aktívan játszó növendéket fogadunk, és érkezik még harminc-negyven érdeklődő:
zenetanárok, zenekedvelők. Kezdettől Fogva több hangszer képviselői gyűltek
össze, ennek eredményeképpen komoly kamarazenélés is folyt a faluban, sőt három
hangversenyt is tartottunk.
Pár év elteltével feltűnt, hogy az esemény iránt a közönség is érdeklődik. Összeültem
a falu bölcseivel megbeszélni, ne fejlesszük-e a kurzust fesztivállá. Megegyeztünk,
és 1985-ben belevágtunk, szinte költségvetés nélkül - ma már szerencsére válogathatunk
a támogatók között. Akiket először meghívtam - elsősorban régi, szép pályát
befutott kamarazenenövendékeimet -, ingyen is szívesen jöttek volna. A résztvevők
családostul érkeznek, és mindannyian egy-egy chalet-t kapnak használatra,
tehát a munka mellett együtt élvezhetik a nyaralást is. Így töltünk el remek
körülmények között két hetet - az egyik napon próba, a másikon koncert. (Az
egyik zongoragyakorlónk az egykori börtön, amelyben utoljára a 17. században
tartottak fogva rabot.) Mára nagyon felvitte az isten a dolgunkat, az idén vendégszerepeltünk
Briggben és Martignyban is, jövőre Interlakenban várnak bennünket. Rendszeresen
visszatér Ernenbe William Preusill, a Clevelandi Zenekar koncertmestere,
Ada Pesch és Jean Piguet, a zürichi Opera, illetve a Suisse Romande
Zenekar hangversenymesterei, Akiko Mikami, a nagyszerű japán fuvolásnő,
aki épp Budapesten nyert versenyt, Lluis Claret, a remek csellista, és
így tovább. Akad már olyan újság, amely a salzburginál jobbnak tartja a mi fesztiválunkat.
Nem csak én szeretem Ernent, a falubeliek is megbecsülnek engem: 800 év óta
én vagyok a helység harmadik díszpolgára.
- Említette, hogy Amerikában ön is megváltozott. Igaz ez a zongorázására
is? És milyen változásokat észlel a nagyvilág előadói gyakorlatában?
- Indianába költözésem, úgy látom, a játékomon nem változtatott. Az egyetem
ugyanis csak annyiban amerikai, hogy földrajzilag ott található, viszont akár
a tanárokat, akár a hallgatókat tekintjük, teljesen nemzetközi.
Változást persze tapasztalok, és tapasztalataim nem minden szempontból kedvezőek.
Rengeteg nagyon jó muzsikus dolgozik a világban, de sokuknak nincs markáns egyénisége
(az angol interchangeable-nek, egymással felcserélhetőnek mondja őket).
Akár az egyikük játszik, akár a másikuk, elmondhatjuk, hogy nagyon jók, de nincs
köztük lényeges különbség. Annak idején ha elmentünk Rubinstein szólóestjére,
a következő alkalommal meg Horowitzéra, két külön világgal találkozhattunk.
Technikai szempontból ma rengeteg zongorista játszik jól - ahogy Kabos Ilonka
mondta nekem Londonban: ma már minden zongorista le tudja játszani a 24
Chopin-etűdöt. De az uniformizálódást nem tartom örvendetesnek, az egyéni muzsikálás
- hiába a sok kiváló játékos - érezhetően sorvad. Nem tudom, erre vágyik-e a
közönség; saját tapasztalatom szerint ugyanis értékeli, ha olyasmit hall, amilyet
a következő héten mástól már valószínűleg nem hallhat. Tehát ma is örülnek az
egyedi előadásnak, amin természetesen nem egyénieskedést értek, hanem azt, hogy
a művész a maga módján kutatja a relatív igazságot, amelyet a zeneszerző az
ő számára jelent. Ha többen kutatjuk, mit is akart Mozart itt és itt, más és
más eredményre jutunk, de ezek mindegyike lehet igaz. Annak a kutatása: tulajdonképpen
mit is mond a zene, hogyan gondoljuk a zenét, sajnos vesztett fontosságából,
inkább az számít, hogyan zongorázik valaki. A pedagógia is sok helyütt beéri
a fizika és a fiziológia törvényeinek megértésével, alkalmazásával; az erről
szóló írások egy egész könyvtárt megtöltenek. Arról azonban, hogy közben mi
történik a muzsikus fejében vagy lelkében, nem nagyon lehet olvasni. Pedig ez
a legfontosabb - akkor is, ha tudjuk: a zenét csak "körülbeszélni" lehet.
|
