|
A negyedik budapesti Purcell Fesztivált november 21-től rendezte meg az
International Buda Stage. A rendezvény szervezője és főszereplője a Dobra
János vezette Tomkins Énekegyüttes volt. Az első fesztivált a szerző
halálának 300. évfordulóján tartották, és ennek sikere adott biztatást az esemény
többszöri megismétléséhez. Az egyhetes rendezvénysorozaton a kamarakórus bemutatta
az angol szerző Dioclesian című operáját, hallhattuk a Cecília-ódákat,
föllépett a Purcell Kórus, a Musica Britannica, az Orfeo Kamarazenekar,
s Purcell művei mellett korabeli ír és skót zene is felhangzott. Ebből az alkalomból
beszélgettünk Dobra Jánossal.
- Húsz éve kísérem figyelemmel a Tomkins Énekegyüttes pályafutását, amely
egyszerre látszik sikertörténetnek és elszánt, olykor kétségbeesett harcnak
a fennmaradásért. Azt is mondhatnám: a csúcsokon jár, de bukdácsolva.
- Valóban sokszor kellett feltennünk a kérdést: vége van-e a dalnak - hogy
tíz évvel ezelőtti írásának címét idézzem az Élet és Irodalomból. Amikor
nem sokkal a főiskola befejezése után mint lelkes fiatalok elindultunk a pályán,
kétségkívül magasra tettük a mércét, de ma is hiszünk abban, hogy végül mégiscsak
a minőség dönt. Kezdettől problémát okozott annak a munkastílusnak és -tempónak
a kialakítása, amelyben megtaláljuk hivatásunk értelmét: másnak is azt az örömöt
nyújtani, amiért mi magunk összejövünk és pódiumra állunk. Tudjuk persze, hogy
megváltozott a világ: a század első felében a minőség és a sztárstátus egyértelműen
összekapcsolódott, ma nem. Akkor sem vált minden kiváló előadóból sztár, viszont
minden sztár kiváló minőséget képviselt. Ezt ma már nem lehet határozottan állítani.
Az egyes irodák, ügynökségek igyekeznek eladni minden eladhatót, ám a kereskedelmi
értékrend nem feltétlenül azonos a művészivel.
- Nem lehetséges, hogy annak idején, húsz évvel ezelőtt hibásan döntöttek,
és a Tomkins Énekegyüttest a mai kor igényeihez képest rosszul "találták ki"?
A tíz-tizenkét fős csoport nem fér be egy autóba, honoráriumuk is magas, erre
az összeállításra kevesebb sikerdarabot írtak, mint zongorára vagy hegedűre-
és még sorolhatnám az üzleti jellegű hátrányokat.
- Valóban nem üzleti szempontokból indultunk ki, hanem magunkból: mit tudunk,
mit szeretünk, mit tartunk fontosnak. Máig fontosnak tartjuk például, hogy a
kevéssé ismert szigetországi zeneszerzők, mint névadónk, Thomas Tomkins
és 16-17. századi angol, német, olasz kortársainak kórusműveivel megismertessük
a hazai közönséget, és hogy e - nálunk félig elfeledett - alkotóknak műveit
az általunk elérhető legmagasabb szakmai színvonalon keltsük életre.
- Tehát összeállításuk, hangzásuk és repertoárjuk is hiányt enyhített. A
hiány nagyságát, úgy vélem, jól mérték fel, a hiányérzet azonban mintha kisebb
volna annál, amire számítottak. Mintha az, amit át akartak ültetni magyar földbe,
nem igazán akarna kisarjadni. Nem érzik úgy, hogy fenyőfát akartak telepíteni
a sivatagba?
- A hasonlat sántít - szó sincs arról, hogy a régi angol, skót, ír zene
ne lenne honos Magyarországon, és hogy gyökerei ne erősödhetnének még tovább.
De sosem gondoltuk, hogy csak ezen a kis földdarabon próbálkozzunk: úgy véltük,
ha képesek vagyunk elérni a "konvertibilis" minőséget, a darabok ritkaságértéke
és az előadás színvonala közösen teszi keresetté portékánkat Európában, sőt
a világban.
- Európába, úgy tetszik, nem sikerült betörniük.
- Ezt azért nem mondanám. Megfordultunk Japánban, Indiában. Beutaztuk fél
Európát - ellenben az is igaz, hogy húsz év alatt alig jártunk valóban profi
koncertkörúton. A Westdeutsche Rundfunk három meghívását leszámítva mindig egy-két
napos, afféle félprofi-félamatőr turnékon léptünk fel. Vagyis csak a szíveket
állt módunkban meghódítani, a pénztárcákat nem. Ha a külföldi turnékból meg
tudnánk élni, nem kellene itthon a szponzorálás gondjával birkózni.
- Ha az együttes kiváló, talán csak professzionális menedzserre volna szükség...
- A dolog nem ilyen egyszerű. Ennek a műfajnak nemhogy itthon, de az egész
világon alig van menedzsere. A King's Singersnek annyival könnyebb, hogy csak
hat taggal dolgoznak, és már hatszáz éve csinálják. Ott ezt az éneklési
módot tanítják az iskolában, a tagok könnyedén cserélhetők, mert a stílust mindenki
anyanyelvi szinten ismeri.
- Nálunk nem tanítják?
- Nem. Még a főiskolán sem folyik ilyen jellegű hangképzés. Mivel a stílus
virtuóz éneklési technikát igényel, nagy kottaolvasási rutin is kell hozzá.
Nekünk mindent önerőből kellett elérnünk, magunkat kellett a szükséges szintre
felhoznunk. Az általunk fölfedezésre "ítélt" zeneirodalmat akkoriban még kevesen
ismerték Magyarországon. Fel kellett térképezni, kottákat kellett szerezni,
és úgy előadni - minden példa és hagyomány nélkül -, hogy az a közönség számára
is érthető és élvezhető legyen.
- Azt mondja, a King's Singersnek könnyű új tagokat toborozni, mert ott ezt
az éneklést tanítják. A Tomkins hogyan gondoskodik utánpótlásról?
- Ez most a legfontosabb feladatunk. Olyan összetételűvé kell tennünk a
kórust, hogy a saját kategóriájában abszolút versenyképes legyen. Hangi, szakmai
és erkölcsi szempontból is megbízható új tagokkal kell megerősítenünk a csapatot.
Ez valóban nem könnyű. Akad énekes, aki gyönyörű, képzett hanggal érkezik, más
valaki művelt és kedves, megint más nyugodt családi hátteret és egzisztenciát
tudhat maga mögött, és ismerek olyat, akiben megvan a kellő alázat és áldozatvállalás
is, hogy hajlandó legyen föladni értünk egyéb céljait. De hogy valakiben mindez
egyszerre legyen megtalálható, az igen ritka. Ha találunk énekest, aki többé-kevésbé
megfelel, az általában szólistaként szeretne érvényesülni, tehát bennünket inkább
ugródeszkának használ. Hiszen tudja, rendkívül igényes, sokirányú és sokrétű
műhelymunka folyik nálunk, lehet gyakorolni a pódiumképességet, a stílusok sokféleségét,
a kamarazenélést, nem szólva a hangképzésről és az igen fontos teherbíró képességről.
Egyszóval a nálunk végzett munka sokoldalú, intelligens muzsikussá képez, műhelyünk
jó iskola a szólókarrierre készülőknek is. És igaz ugyan a szállóige, hogy nem
az iskolának, hanem az életnek tanulunk, de mi úgy érezzük, az új tagok most
már egy kicsit tanulhatnának az iskolának is. Tehát aki hozzánk jön, legalább
két-három évig maradjon. Ez nem egyszerű önzés, hanem a szólistajelölt érdeke
is. Az illető általában siet, mert fél, hogy lemarad a versenyben. Emiatt korábban
kezdi a pályát, mint ahogy hangilag, szakmailag és teherbírásban megérne a feladatra,
s ez később visszaüthet.
- A fluktuációt nyilván nem csak a türelmetlenség okozza, hanem az is, hogy
a kórusban elérhető jövedelemből nemigen lehet megélni.
- Ez sajnos igaz. A Tomkins alapproblémája, hogy a munka egész embert kíván,
de egy egész embert nem tud eltartani, hát még egy egész családot. Állandó háttérre
lenne szükségünk vagy állandó, rendszeres keresletre, sőt a kettőre együtt.
Ez idáig sosem adatott meg. Legjobb korszakunkban, a '80-as évek végén, '90-es
évek elején a kereslet megvolt, de az állandó háttér nem.
- Meglepő, mert emlékszem, hogy a Tomkins állandóan jelen volt, és nevet
is szerzett magának.
- Én is hallottam, hogy olykor a csapból is mi folyunk, de ez azért túlzás.
Készültek tévé- és rádiófelvételeink, CD-ket is felvettek velünk, reklámértékünk
is van, de a biztos háttér mindig hiányzott. Sosem volt olyan szponzorunk, amelyik
teljesen vállalt volna bennünket.
- A koncertszervezők sikerben - elsősorban anyagi sikerben - gondolkodnak.
Az üzleti megfontolások mindig a könnyebb ellenállást keresik, a szervezőnek
először egy sztárzenekar vagy sztárszólista jut eszébe, tömegeket vonzó műsorral,
s nem egy olyan különös csoport, amely értékmentő munkát végez, és elfeledett
vagy kevéssé ismert szerzőket fedez fel. A szponzorok többségét sem az egyedi,
az arisztokratikus vonzza, hanem ami népszerű és rangos- mindenféle értelemben.
- Mi valóban a semmiből indultunk, nemcsak tőke, de hagyomány sem állt mögöttünk.
Húsz évünk a minőségért és a megélhetésért vívott harc. De kompromisszumot nem
akartunk kötni. Annyit módosítottunk az eredeti programon, hogy a repertoárt
nagymértékben kiszélesítettük Tomkinstól a spirituálékig, a motettáktól a liturgikus
zenéig. Énekelünk régit is, újat is, komolyat is, szórakoztatót is. Sokfélét
- de a színvonal továbbra sem lehet alku tárgya.
- Akkor leszögezhetjük, hogy nem lesz vége a dalnak?
- Ha vége szakad, hát nem azért, mert nehezen viseljük a sorsunkat. Akkor
ér véget, ha nem tudjuk elérni és tartani az általunk meghatározott nívót. Azért
ne féltsen minket. Mondtam: a repertoártól a kottaszerzésig, a menedzseléstől
az új tagok kinevelésig mindenben önellátóak vagyunk. A bajt is mi magunk keressük
magunknak.
|
