Sajnálom, hogy nem lehettem jelen a KOLOZSVÁRI ÁLLAMI FILHARMONIKUS ZENEKAR Budapest Kongresszusi Központbeli fellépésén (az esemény időpontja egybeesett a Liszt Ferenc Kamarazenekar jubileumi estjével). Ha nem tévedek, és az együttes azonos azzal a zenekarral, mely 1991. október 2-án (Kolozsvári Szimfonikusok néven) a Dohány utcai zsinagógában a nemrég elhunyt Erich Bergel keze alatt játszotta A fúga művészetét a karmester befejezésváltozatával, akkor e hét évvel ezelőtti est volt a zenekar legutóbbi magyarországi fellépése. Úgy vélem, ha már személyesen nem mehettem el a mostani koncertre, legalább felvétel alapján mindenképp illő beszámolnom róla.
Érdekessége volt a hangversenynek, hogy a hagyományos szimfonikus zenekart a korhű régizene specialistája, VASHEGYI GYÖRGY vezényelte, olyan műsorral, melyen romantikus kompozíció is helyet kapott: nyitó számként Beethoven 2. Leonóra-nyitányát, az obligát versenymű funkciójában Mozart K. 365-ös, kétzongorás Esz-dúr concertóját hallottuk SIMON IZABELLA és VÁRJON DÉNES szólójával, az est második részét pedig Brahms 3. szimfóniája töltötte ki. Persze Vashegyi, aki minden fellépésére egy kiváló zenetörténész tudását és alaposságát latba vetve készül fel, most sem tagadta meg önmagát: a műsor mindhárom számába becsempészett valamit a historikus látásmódból. A 2. Leonóra-nyitány önmagában ritkaság: ez volt a Fidelio ősbemutatójának (1805. november 20.) szimfonikus bevezetője. Mozart zongoraversenyét ezen az estén nagyobb terem hangzásigényéhez alkalmazkodó, kibővített (szintén a szerzőtől származó) hangszerelésben hallotta a közönség, míg Brahms szimfóniáját kvázi kis zenekaros felállásban, a mű érzékeny hangzásarányait rekonstruálni igyekezvén, 12-10 8 6-6-os osztású, 42 fős vonóskarral szólaltatta meg a karmester.
A Kolozsváriak felkészültsége, játékuk kidolgozottsága már 1991-ben igen jó benyomást gyakorolt rám. E koncert felvétele is arról tanúskodott: szép hangú vonóskar, hajlékony dallamokat formálni képes, tisztán játszó fúvósgárda, karakterekre érzékeny, figyelmes és együttműködő társulat áll a karmesteri elképzelés szolgálatában. A Beethoven-nyitány kezdetét súlyos indítás nyomatékosította, megteremtve az itt oly fontos, várakozásteli feszültséget, melyet azonban sajnos nem sikerült fenntartani: az előadás éppen a gyors rész kezdete előtt esett le, kissé széttagolódtak benne a gesztusok (ez részben a mű problémája is), és így a repeső fődallam berobbanása már korántsem hatott oly lelkesítőn. Az intenzíven átritmizált gyors főrész megszólaltatásának viszont egyik fő élményforrásává éppen a folyamatosság - a szünet nélkül, (még a dinamikai hullámvölgyekben is) munkáló lendület vált (sajnálattal hallgattam az egyébként szép hangon, tartással formált trombitaszóló feltűnő gikszerét).
Simon Izabella és Várjon Dénes gördülékenyen és pergő billentéssel, könnyed ritmusprofilokkal és világosan formált dallamokkal játszotta a Mozart-koncertet; előadásukat reprezentatív tartás és bensőségesség egyaránt jellemezte.
Úgy vettem észre, Vashegyi számára Brahms 3. szimfóniájának nyitótételében a maestoso karakter nehezéke éppoly fontos, mint a szerzői utasítás előrelendítő con briója. Megfogalmazása dinamikus kezdés után bőven juttatott szerepet a szemlélődő, fúvós kamarazenei mozzanatoknak (olykor épp ezek figyelmeztettek a további tisztogató munka szükségességére), az élénkebb temperamentumot a tétel végére tartogatva. Mindezzel megadta az alaphangot: egy, a szokottnál kevésbé heroikus, kiegyenlítettebb értelmezés tónusát és vérmérsékletét. A nyitótétel fonalát könnyedén vette fel az Andante: itt Vashegyi fordítva játszotta el a korábbi játékot - míg az előbb az iramot fékezte, most a nyugalmat fűszerezte a Janus-arcú tétel apróbb ritmikai és tempóbeli nekibuzdulásaival. Keze alatt a fúvósok szelíd szerenádhangon játszottak a vonósok lágy, de telt hangzásának háttere előtt. Ebben a szimfóniában a 3. tétel az, amely a legkevesebb értelmezésbeli vitára ad alkalmat: hiába a Poco Allegretto tempóelőírás, hiába a középszakaszban a Synkopenkomponist elmaradhatatlan hangsúlyjátéka - a meghatározó itt egyértelműen a csellón intonált, majd a visszatérésben fúvósokon is megszólaló alapdallam fájdalmas őszi chanson jellege. Így volt ez Vashegyi előadásában is. A finálé Allegrója azonban az indításban megkapta a neki járó frissességet, később a nagy forték és a kibontakozó szenvedély tágas dimenzióját is - hogy a rendhagyó, lehajló ívű tétel befejezésekor legyen miből visszavenni. A zenekar, mint a mű valamennyi tételében, itt is figyelemmel és igyekezettel, néhány apróbb gikszert leszámítva egyenletesen magas színvonalon játszott vendégkarmestere keze alatt. (Április 30. - Budapest Kongresszusi Központ)

A MAGYAR RÁDIÓ ÉS TELEVÍZIÓ SZIMFONIKUS ZENEKARA egy ideje hangversenyként hirdeti meg zeneakadémiai műsorainak főpróbáját. Ezeket csak a délelőtt hangulata, az utcai ruhában pódiumra lépő előadógárda és a mozijegy nagyságrendű jegyár különbözteti meg az esti főeseménytől - úgy gondoltam tehát, egy alkalommal kivételt teszek, s az előfutamról számolok be.
Nagycsütörtökön VÁSÁRY TAMÁS és zenekara Brahms Német rekviemjét szólaltatta meg. A teltházas előadás hangulatában és színvonalában (kedvező és kedvezőtlen értelemben egyaránt) keveredtek koncert és főpróba ismertetőjegyei. A zenekar játéka közvetítette a mű karaktereit, a tempókat hitelesnek éreztem, a dinamikát kifejezőnek. A hangzás azonban elnagyoltság benyomását keltette: a mű eszmei tartalmáról minduntalan kisebb-nagyobb pontatlanságok terelték el a figyelmet. Az utóbbi hónapok rádiózenekari koncertjeinek papírformája szerint a közepes zenekari teljesítmény feletti sajnálkozás után következnék a kórus dicsérete. Ezzel most nem szolgálhatok. Kellemetlen meglepetésként vettem tudomásul, hogy a kiváló s általában igényesen dolgozó RÁDIÓÉNEKKAR (karigazgató STRAUSZ KÁLMÁN) ezúttal milyen ápolatlanul szólalt meg. Sokszor kellett felkapnom a fejem a partitúrából: bizonytalanul indított dallamok, bátortalan belépések hallatán. És milyen sok nyerseség, csiszolatlanság maradt ebben az előadásban, hangzás tekintetében is: a magas fekvésben, egy-egy dallamív kupolájához érve, milyen gyakran szólt élesen szoprán és tenor! Lendület kétségkívül táplálta ezt a kóruséneklést, s vitathatatlanul kitárult a nagy kontrapunktikus épületek tere (Herr, du bist würdig). Ám ennél - ilyen kiváló énekkartól, alapműben - joggal várnánk többet.
Kár, hogy a szoprán csupán egyetlen alkalommal szólal meg a Német rekviemben. Az 5. tétel éteri tisztaságú vigaszdallamát (Ihr habt nun Traurigkeit) a tartalom sugallta magaslaton, makulátlan hangon, tiszta intonációval (legfeljebb a felső a-khoz érve kissé élesen) énekelte FRANKÓ TÜNDE. A nagyobb feladatot teljesítő bariton, KÁLDI KISS ANDRÁS sem tónusban, sem a szólam kidolgozottsága terén nem nyújtott ideálisat: korrekt, de kissé merev éneklése megütötte a mértéket, de nem lehelte a mű légkörét.
A karmester személyes kisugárzása, átszellemültsége volt az, ami a produkciót - annak minden egyenetlensége és esetlegessége ellenére - magasabb régiókba emelte. Ahogy az idő múlik, Vásáry Tamás mind meggyőzőbben állítja elénk ama jellegzetes karmestertípust, melynek képviselői a maguk belső lobogásával akkor is képesek élményt adni, ha a produkció nincs gondosan megmunkálva, ha a hangszeres és vokális kivitelezés pontatlan. Ettől persze a megvalósítás még kopottas marad, de a mű mégis "átjön a rivaldán". Így volt ez most is: sodort magával a Denn alles Fleisch indulója, békét sugárzott a centrális pasztorál (Wie lieblich sind deine Wohnungen), indulat és végső biztonságérzet öröme keveredett a 6. tétel halált legyőző kórusában (Tod, wo ist dein Stachel?), megnyugvásról énekeltek a meditatív kerettételek (Selig sind). Mégis úgy gondolom, ez kevés: Vásáry Tamás jelentősebb karmester, mintsem hogy megelégedhetne ilyen vázlatosan kidolgozott produkciókkal, zenekarában pedig olyan muzsikusok foglalnak helyet, akik a most hallottaknál többre-jobbra képesek. Lehet, hogy verejtékesebben kellene próbálni - de megérné. (Április 9. - Zeneakadémia. Rendező: Magyar Rádió)

Mahler 9. szimfóniája ritkán szerepel a hangversenyprogramokon. Nem véletlenül: a másfél órás szimfonikus monstrum semmivel sem állítható párba, előadása közben szünetet nem illik tartani (sokaknak a szünet a hangverseny legfontosabb műsorszáma), s a lassú, epikus saroktételekkel a mű dramaturgiája sem csalogatja a közönséget. De ne feledkezzünk meg a Kilencedik megszólaltatásának (a mű terjedelmétől független, pusztán technikai) nehézségéről sem: karmester és zenekar legyen a talpán, aki és amely a kompozíciót illő színvonalon betanítani és előadni képes.
A Muzsika hangversenyrovatának hasábjain legutóbb bő esztendeje számolhattam be a Kilencedikről: 1997. februárjában Fischer Ádám vezényelte a szimfóniát az Állami Hangversenyzenekar élén, a Zeneakadémián. Most a mű dimenzióit kedvezőbben érvényesítő Kongresszusi Központban FISCHER IVÁN elképzelései szerint hangzott fel Mahler utolsó befejezett szimfonikus alkotása, a BUDAPESTI FESZTIVÁLZENEKAR muzsikusainak előadásában. Az egy évvel ezelőtti koncertet koncepciójában hitelesnek, a formálás nagy vonalaiban és a karakterek kisebb egységeiben egyaránt vonzónak, kidolgozásában változékonynak, csiszolásra szorulónak, de mindenképp elismerésre méltónak éreztem. Hasonló szellemben számolhatok be az újabb produkcióról is.
A mű négy hatalmas tétele közül megítélésem szerint ezúttal a két középső mondandóját közvetítette valóban sikeres előadás (állíthatom ezt annak ellenére, hogy épp ezek egyikét tarkította kellemetlen incidens: a Kongresszusi Központ teljes elektromos berendezésének kihagyása, mely néhány percre az egész épületet vaksötétbe burkolta). A nyitótétel kivitelezésén nem volt mit kifogásolni, ám ebben az Andante commodóban feltűnően nehezen született meg a kései Mahler-zene jellegzetes légköre: a hangzást törékenynek, a formálást merevnek éreztem. A zárótételre egyszerűen elfáradt a Budapesti Fesztiválzenekar kiváló gárdája - úgy látszik, egy ilyen rendkívüli követelményeket támasztó mű még az ő állóképességüket és hangszeres perfekciójukat is próbára teszi. A kompozíció utolsó fertályában egyre több fúvós gikszert lehetett hallani, a mű úgyszólván eszmévé finomodva elenyésző befejezésének vonós játéka pedig kifejezetten kínos-feszengő perceket hozott: a leheletpianókat nem sikerült megcsinálni, a tónus salakossá, a dallamvonal szakadozottá vált.
Mint jeleztem, zenekar és karmester a két középső tételben mozgott legotthonosabban. Megszületett a Láändler népiessége, hitelesen hatottak a tétel természetzenei mozzanatai és osztrákos kedélyre utaló gesztusai. Ami pedig a Burleszket illeti: ha valahol, e telt (sőt sokszor kifejezetten forszírozott) hangzást megkövetelő, vérbő karaktervilágú, nemegyszer karikatúraszerű, hangsúlyokban mindvégig bővelkedő harmadik tétel előadásakor elemében érezheti - s érezte is - magát a Fesztiválzenekar. (Április 19. - Budapest Kongresszusi Központ. Rendező: Budapesti Fesztiválzenekar)

Néhány hónapja a Muzsika hasábjain már esett szó az AMADINDA ÜTŐEGYÜTTES Földrészek zenéje című, hézagkitöltő kezdeményezéséről. Akkor Gonda János cikke egy rendkívüli muzsikus, a Svájcban élő, afrikai születésű Joseph Matare kurzusáról számolt be, képet adva Matare és az Amadinda együttműködéséről is, melynek eredményei épp a sorozat egyik estjén tárultak a közönség elé. Magam a fináléról igyekszem összefoglalni benyomásomat: a ciklus utolsó hangversenyének műsora Ausztrália és Óceánia zenéjének bemutatását ígérte.
RÁCZ ZOLTÁN, BOJTOS KÁROLY, HOLLÓ AURÉL és VÁCZI ZOLTÁN ezen az estén nem pontosan azt játszotta, amit eredetileg tervezett: elképzeléseik szerint több - és több alkotótól származó - ausztrál kortárs kompozíció hangzott volna el, mint amennyi végül is közönség elé került. A zeneszerzők azonban (ha igényességben nem is) időgazdálkodás dolgában mind Beethoven kollégái - nem zavartatják magukat terminusok által. Néhány kortárs ausztrál alkotó művet ígért Ráczéknak, de a kottát nem küldte el időben. Egyedül Nigel Westlake tartotta be a megállapodást: három darabja eljutott az Amadinda Együtteshez, mely azokat megtanulta és a koncerten be is mutatta. Az Omphalo Centric Lecture, a Holló Aurél által hangszerszólóként előadott Fabian Theory, valamint a Malachite Glass című kompozíció (utóbbi megszólaltatásában fontos szerep jutott a koncert fúvós vendége, az ezúttal basszusklarinétozó KLENYÁN CSABA közreműködésének) arról tanúskodott, hogy Westlake zenei világában többféle hatás elegyedik. Zenéi virtuózak, hálás játszanivalót nyújtanak, bőségesen kiaknázzák az ütőhangszerek adta ritmusélmény lehetőségét. Szerepet kap bennük a repetitív iskola befolyása éppúgy, mint a jazzé vagy a mai, posztmodern hangzásvilágé. De - s ezt nem lehet nem meghallani - ezek a művek azt sem titkolják, hogy a Föld mely táján keletkeztek: a kortársi feldolgozásmód áttételén keresztül érzékelhető bennük az ősi tradíció továbbélése is.
Tán a tartózkodó leírásból is kitetszik: köznapi színvonalú daraboknak éreztem Westlake kompozícióit. A hangversenyrovat azonban nem bemutatók krónikája, a kritikusra e hasábokon az tartozik, milyen volt az előadás. Az Amadinda Ütőegyüttes - mint mindig - a műveket most is a perfekt szövegtudás, virtuóz hangszeres kivitelezés és életteli-színes előadásmód hármas egységében tárta a hallgató elé. Lebilincselő újra és újra megtapasztalni az intenzitást, mellyel valóban megemésztik, magukévá teszik egy-egy mű zenei világát, feltétel nélkül azonosulva vele. Ráadás a könnyedség, mely a bonyolult ritmikai szerkezetek közt szinte a zsigereivel tájékozódik, miközben érzelemben-indulatban mindig egy réteggel magasabban jár: a karakterekre figyel, pillanatra sem engedve a szuggesztivitás, a közlékenység igényéből. Összegezve: a Westlake-darabok hallgatása felidézte Rácz Zoltán krédóját, ahogyan azt a Muzsika tavaly szeptemberi számában megfogalmazta (Feuer Mária: Professzionista kortárs zenei interpretációt! Beszélgetés Rácz Zoltánnal. Muzsika 1997/9): "zenei közgondolkodásunk egyik betegsége, hogy tisztában akar lenni az értékekkel. Szerintem az idő sem dönthet el mindent, hiszen egy későbbi generáció csak abból tud választani, amit megismerhet. Ezért annak vagyok híve, hogy mindennek meg kell szólalnia."
Sajátos módon a meg nem érkezett ausztrál kortárs zenei kották üröméből származott a koncert nagy öröme: a második részben, a teljes sorozat zárógesztusaként az Amadinda válogatást adott elő különböző tájak hagyományos zenéjéből: hallottunk többek közt közép-afrikai, ugandai, Bali szigetéről származó, zimbabwei és tahiti zenét. Ha más formában is, itt szintén az azonosulás élménye volt lenyűgöző. Bár Rácz Zoltán összekötő szövegéből kiderült, az Amadinda tagjai számos zenei hagyományt a helyszínen, őslakosok körében figyeltek meg és sajátítottak el (a közönségnek Bali szigetén szerzett tapasztalatairól beszélt), mégsem járhattak mindenütt. Ehhez képest az egyes darabokban szinte megszűnnek létezni, oly intenzíven azonosulnak azzal a kultúrával és előadásmóddal, melyben az adott zene gyökerezik. Előadásuk hatalmas energiát sugároz, ám a kifejezés önfeledtsége pillanatra sem kapcsolja ki a kontrollt. Transz és pontosság egyszerre - ez játékuk fő jellemzője a repertoárnak ebben a fejezetében. (Április 20. - Semmelweis Orvostudományi Egyetem. Rendező: Filharmónia Budapest kht.)

Tavasz derekán a NEMZETI FILHARMONIKUSOK kamarazenei ciklust hirdettek. Bár a hangversenyek nyomtatott kísérőszövege erre nem utalt, a három est műsorán végigtekintve mégsem volt nehéz felfedezni a sorozat koncepciójában rejlő zenekarépítő szándékot. Kocsis Zoltán már a Budapesti Fesztiválzenekar művészeti vezetőjeként, az emlékezetes Kávékoncertek élén is kamatoztatta az alapelvet, mely szerint egy nagyzenekar színvonalát emeli a különféle kamarazenei csoportok működtetése: ez nagyító alá helyezi az egyéni teljesítményt, táplálja a zenekari muzsikus fontosságtudatát, lehetőséget kínál a kiemelkedésre - egyszóval meggyőzően sugallja a zenésznek azt, amit a szimfonikus darálóban kevésbé érez: hogy érdemes igényesen dolgoznia.
A három est műsorán csupa olyan kompozíció szerepelt, melyben a karmester elkülönülten foglalkozhat a vonós vagy a fúvós szólamcsaláddal. Egészséges arányban váltották egymást a repertoár népszerű és periferikus darabjai - csupa olyan mű, mely betanítót és előadót elmélyült műhelymunkára sarkall. A nyitókoncerten két vonós opusz: Honegger ritkán hallható 2. szimfóniája és Csajkovszkij Vonósszerenádja szerepelt, a második egy fúvós és egy vonós koncertfélre tagolódott, s mindvégig Richard Strauss kevéssé ismert alkotásaira irányította a figyelmet, míg a záróprogram Mozart egy fúvós és Dvorák egy vonós szerenádját ígérte.
Jelen voltam a Hamar Zsolt vezényelte első hangversenyen, melyen a frappánsan összeállított műsor megvalósítását egyelőre inkább éreztem ígéretesnek, mint egyértelműen sikeresnek. Az első állandó karmester fellépését ígérte a második koncert szórólapja is - Hamar Zsolt azonban nem sokkal a koncert előtt megbetegedett, helyette beugrással a Magyar Televízió 1994-es nemzetközi karmesterversenyének nagydíjasa, IZAKI MASZAHIRO vállalta a vezénylést. A műsorközlő által összefoglaltakból arra következtettem: a három darab betanításában még főszerepet játszott a magyar muzsikus - szeretném tehát, ha az alábbiakban az elismerésből nemcsak a sikeres lebonyolítónak jutna.
Találat volt mindjárt (s ez máris a zenekar vezetőit dicséri) a művek kiválasztása, sőt több is annál: önmagán túlmutató drámai tartalmú ötlet. A műsor első két kompozícióját, a klasszikus fúvósszerenád apparátusát foglalkoztató, op. 7-es Szerenádot és op. 4-es Szvitet pelyhes állú gyerekember írja az 1880-as évek első felében. A háttérben ott a meiningeni hercegi zenekar, Hans von Bülow és Johannes Brahms: a romantikus aranykor alkonya. A második részt kitöltő vonószenekari darabot azonban egy aggastyán veti papírra 1944/45 telén. Az Eroica Gyászindulójának kezdőhangjaira épülő ellenpontos szerkesztésű alkotást a lebombázott München emlékének készül ajánlani - aztán áthúzza a programot, s a cím helyére távolságtartón annyit ír: Metamorfózisok. Hatalmas expanzió: egy életmű kezdete és vége, két szélsőségesen eltérő történelmi helyzet.
Izaki Maszahiro vezetésével a zenekar tagjaiból alakult fúvósegyüttes a Szerenádban könnyedén rátalált a telt, de puha hangzásra, mely egyformán segíti felszínre a kompozícióban érvényesülő Mozart- és Brahms-hatásokat. Hiányoltam viszont - itt és a Szvit tételeiben is - a valóban érzékenyen kimunkált hangzásegyensúlyt: a tuba sokszor volt több a kívánatosnál, gyakran kiszólt az együttes homogén tömbjéből (olykor hasonlót éreztem a kürtök esetében). A Szerenád kommunikálhatott volna élénkebben, folyamatát tarkíthatta volna több belső mozgás. A Szvit nyitótételében későbbi előadásokon érdemes lesz a fuvola és az oboa szólóit rajzosabban előtérbe állítani, a lassúból és a finálé indításából kiszűrni a ritmika lötyögését. Tetszett viszont a harmadik tétel megfogalmazása, érzékenyen kikevert népies zamataival.
A hangverseny igazi meglepetésével a Metamorfózisok előadása szolgált. E műben a Nemzeti Filharmonikusok vonósai sokkal kedvezőbb diszpozícióban játszottak, mint egy héttel korábban Honegger szimfóniájának előadóiként. Gazdag tónussal indítottak a csellók, a hangzás egésze tartalmas volt, az intonáció a harmóniaváltásokra érzékeny, a produkció egésze gondos előkészítést sejtető. Izaki Maszahiro együtt lélegzett a kompozíció formafolyamatára jellemző lassú kibontakozás ütemével: késleltetve és fokozva tudatosan építkezett; vezénylése hallhatóvá tette e kései Strauss-opusz sajátos, kettős karakterét: egyfelől a beethoveni tartás és súly, másfelől a wagneri folyamatosságélmény és szenvedély jelenlétét. (Április 25. - Magyar Tudományos Akadémia díszterme. Rendező: Nemzeti Filharmonikusok)