|
Komlós Katalin a magyar zeneélet egyik legsokoldalúbb és
legeredetibb alakja: Amerikában PhD fokozatot szerzett zenetörténész, aki nemrég
nyerte el a Magyar Tudományos Akadémia doktora címet; a budapesti Zeneakadémia
zeneelmélet tanszékének vezető professzora, mindemellett jelentős aktív muzsikustevékenységet
is folytat. Magyarországon ő volt a fortepiano játék úttörője, rendszeresen
publikál és tart előadásokat a 18. századi billentyűs zenéről. Koncertjei mindig
különleges élménnyel ajándékozzák meg a közönséget, akár szólistaként, akár
kamaramuzsikusként lép pódiumra.
- Csodagyerekként kezdted zenei pályafutásodat. Ahhoz, hogy zenei képességeid
ilyen korán megmutatkozzanak, gondolom, megfelelő családi háttér kellett.
- Csodálatos szülőkre emlékezhetem. Mindketten nagyon muzikálisak voltak, jó
hallással megáldva; szépen énekeltek, édesapám orgonált is. Sokan vagyunk testvérek,
kisebb-nagyobb mértékben mindannyian örököltük a zene iránti fogékonyságot.
Hároméves koromra már több darabot komponáltam: magamtól kezdtem zongorán pötyögtetni,
ötévesen pedig felléptem a színházban. Eljátszottam bármilyen dallamot, a korabeli
slágereket éppúgy, mint A trubadúrt vagy A csárdáskirálynőt. Imádtam zongorázni,
bár tanulni csak hatévesen kezdtem.
- Közismert lokálpatriotizmusod szülővárosod, Sopron iránt. Mit jelent számodra
az ott töltött gyerekkor?
- Nagyon sokat. Az idő tájt aktív, gazdag zeneélet volt Sopronban. Örökösen
muzsikáltunk: énekeltem a templomi kórusban, a zeneiskolában gyakran kamarazenéltünk
mindenféle összeállításban, hetente játszottunk a Lővér Szálló növendékkoncertjein,
így korán megszoktuk a nyilvános szereplést. Ezenkívül otthon - mivel nővéreim
is zongoráztak - rengeteget négykezeseztünk. Így aztán én már gyerekkoromban
megismerhettem az egyházzenei repertoárt, a kamarazenét és (négykezes átiratokban)
a szimfonikus meg az operairodalmat is. De hallhattam szimfonikus zenét élőben
is: akkoriban olyan
- Nem: a Zeneakadémián Horusitzky Zoltán tanár úrhoz kerültem - addig ilyen
kiváló zongoratanárom nem volt.
- A koncertezést is folytattad?
- Inkább kísérés formájában - ebben mindig nagy örömöt találtam, akárcsak a
kamarazenében; szinte jobban szerettem másokkal együtt játszani, mint egyedül.
Zeneakadémiai éveimben például Szabó Miklós európai hírű kórusával, a Győri
Leánykarral belföldön és külföldön egyaránt nagyon sokszor előadtuk Bartók Falun
ciklusát (híresen nehéz mű); de szerepeltem együtt Hamari Júliával, Kováts Kolossal
is.
- Mikor kezdtél a fortepianóval foglalkozni?
- Mindig is a klasszikus stílushoz vonzódtam legerősebben, így nem véletlen,
hogy később ebben az irányban haladtam tovább. A '70-es évek közepe táján már
nálunk is lehetett hallani nemcsak a barokk, de a bécsi klasszika újszerű előadói
megközelítéséről is; Malcolm Bilson nevét is ismertem már. Akkoriban minden
nyáron kamarazenei kurzusokat tartottam Bostonban (itt korábban három évet töltöttem
tanítással). Ugyanitt tanított nyaranta egy-egy hetet Malcolm Bilson is: 1977-es
fortepiano-kurzusán már én is résztvettem. Életem hatalmas fordulópontja volt
az a hét. - - Ezzel azonban csupán elkezdődött a Bilsonnal folytatott szakmai
együttműködésed...
- Ezután három évet töltöttem a Cornell Egyetemen: ott szereztem meg a PhD fokozatot.
Emellett abban a szerencsében volt részem, hogy ugyanitt Bilsonnal is tanulhattam
és konzultálhattam. A három év alatt igen szoros barátság alakult ki köztünk
- azóta is tartjuk a kapcsolatot. Szerencsére rendszeresen jár Magyarországra:
felesége magyar.
- Terveztek a jövőben közös muzsikálást is?
- Ha minden a tervek szerint alakul, az 1998-as soproni Régi Zenei Napokon,
Magyarországon első ízben (de úgy hiszem, nemzetközi viszonylatban is az elsők
között) Bilson 19. századi, romantikus fortepiano-kurzust tart korabeli, eredeti
hangszeren. Ma már inkább Beethoven, Schubert, Schumann zenéjével foglalkozik,
mint a 18. századdal. Reméljük, ugyanezen a fesztiválon Schubert négykezeseket
is előadhatunk Schubert-korabeli zongorán.
- Modern zongorán és fortepianón egyaránt játszol, sőt koncertezel is. Hogyan
fér meg a két hangszer egymás mellett?
- Nem zavarják egymást. Persze ha fortepiano-koncertre készülök, nem tanácsos
ugyanazt a műsort modern zongorán is gyakorolni - az tökéletesen más izommunkát
és beállítottságot igényel. Az a tapasztalatom, hogy ha az ember érzékenyebb
hangszeren gyakorol, a kevésbé érzékenyen szebben játszik. (A 18. században
is hangsúlyozták, hogy egészen másképp csembalózik, aki klavikordon is otthonos:
ott finomabb billentéshez szokik.) Az állandó fortepiano-játék - ami nagyon
nehéz és rendkívül érzékennyé-koncentrálttá teszi az ujjbegyeket és a billentéskultúrát
- igen jótékonyan hat a mai zongorán való játékra. A 18. században egyébként
általában mindenki négyféle billentyűs hangszeren játszott. A zongorajáték mellett
Mozart is sokat orgonált, csembalózott és klavikordozott. Igaz, hogy akkoriban
a menzúrák nagyjából minden hangszeren azonosak voltak, a mai zongoraklaviatúra
méretei pedig egészen mások - de hát ezt is meg lehet szokni.
- Kérlek, világítsd meg egy-két példával: mi az, ami másképp szólal meg egy
Mozart-korabeli zongorán; melyek azok a szerzői elképzelések, amelyeket mai
hangszeren nem lehet megvalósítani?
- Inkább azt mondanám el: mi az, amiben a korabeli hangszer eligazítja az embert.
Ha fortepianón játszom, nyilvánvalóvá válik számomra, hogy ez nem igazán cantabile-stílus,
legalábbis nem romantikus értelemben az. Nem végtelen legato - ez persze nem
jelenti azt, hogy ne lehetne szép és éneklő hangon játszani bizonyos lassú tételeket,
de a fortepiano eredendően sokkal kisebb utózengésű hangszer, mely a gyors tompítás
miatt természetes módon képes életre kelteni a zene artikulációját. Vagy például
igen fontos információkat adhat a fortepiano egy-egy tempóról: általában nem
viseli el a szélsőségeket, a túlságosan hajszolt vagy a túl lassú tempókat (Mozart
egyébként ki nem állhatta, ha valaki túl gyorsan játszott). Fontos jellemzője
még a 18. századi zongoráknak, hogy hangszín szempontjából nem kiegyenlítettek:
a mély és a magas regiszter egészen más színnel szól. Sok 18. századi mű használja
ki azt az öt oktávnyi hangterjedelmet, amely a 18. század végi hangszerekre
jellemző - e művekben a nagyon mély és a nagyon magas regiszter egymás utáni
vagy egyidejű megszólalása olyan többletet ad, amit modern zongorán nem tudunk
elérni. Továbbá: teljesen megváltoztatja a produkciót, hogy a fortepianón nagyon
keveset pedálozunk, illetve ritkán használjuk a térdemelőt, mely a tompítókat
felemeli. Ez az egyik oka annak, hogy a fortepiano-játék olyan nehéz - itt ugyanis
semmit sem lehet a pedállal elfedni, minden nagyon áttetszően szól. Ezek mind
olyan mozzanatok, amelyeket nem lehet könyvből megtanulni - ezekre maga a hangszer
tanít.
Ugyanakkor meg kell mondanom: a hangszer nem minden. Az előadói gyakorlattal
kapcsolatban sok más információ is létezik, amit ma már minden muzsikusnak meg
lehet és meg is kellene szereznie, bármilyen hangszeren játsszék is. Mert amikor
azt mondjuk: nem tudjuk, hogyan szólalt meg a maga korában egy mű - ez igaz
is, meg nem is. Természetesen igaz, mert tényleg nem tudjuk. De ez nem
menthet fel senkit a kötelezettség alól, hogy megtudjon minden megtudhatót.
Itthon és külföldön magam is sok 18. századi kurzust, speciális kollégiumot
tartok - minden, amit mondok, újdonság a muzsikusoknak, pedig ezt el lehet olvasni,
meg lehet tanulni. Nem kell egy zongoristának feltétlenül fortepianóhoz ülnie,
de illő volna elolvasnia Mozart leveleit, ha Mozartot játszik.
- Az úgynevezett historikus előadói irányzat úttörő korszaka rég a múlté.
Ma már nem szenzáció, ha valaki korabeli hangszeren, a korabeli előadói gyakorlattal
összhangban igyekszik muzsikálni, és a historikus igényű előadások (legalábbis
ami a barokk és a még régebbi korok zenéjét illeti) integrálódtak a köznapi
zeneéletbe. Mi a helyzet a klasszikus és romantikus korszakkal és konkrétan
a fortepianóval?
- A fortepiano jóval ritkább, mint a csembaló. Egy eredeti hangszer, vagy akár
kópia fenntartásával, szállítgatásával vesződni nagy áldozat, igazi misszió,
amire kevesen vállalkoznak. Nem várható el (és talán nem is szükséges), hogy
mindenütt fortepianón játsszanak. A korabeli hangszeres előadások (akár élők,
akár hangfelvételek) modellértékűek - ezekből az egész szakma tanulhat; ugyanolyan
forrásértékűvé válhatnak, mint egy-egy írott mű. Ez a cél és lényeg, nem pedig
az, hogy a világ minden hangversenytermében ilyen hangszerek álljanak. Nagy
koncerttermekbe nem is illenek, és amúgy sem lehet visszafordítani az idő kerekét...
- Meglepően hangzik, de úgy tudom, nem készült még egyetlen CD-felvételed
sem.
- Nem, és nem is ambicionálom a lemezkészítést. Ez egyszerűen már nem férne
bele az időmbe. Nagyon fontos számomra az aktív zenélés - de csak annyira, amennyire
segít a tudományos munkámban és a tanításban.
- Vagyis azért koncertezel, hogy a zenéről alkotott elképzeléseidet a gyakorlatban
is kipróbáld?
- Igen. Hogy egy mű igazából megszülessék, ahhoz nyilvánosság kell. Ez négy
fal között nem megy - ezért fontos a koncert. De egy műhöz egyetlen alkalom
is elég. Ugyanazt sokszor eljátszani, körbeutazva vele a világot: ez nem érdekel,
nem is lenne rá időm. Nagyon kevés koncertet adok, de azokra nagy gonddal készülök,
és mindig más-más darabokat játszom. Szeretnék minél gazdagabb repertoárt gyűjteni.
- Beszéljünk tudományos munkádról. Nemrégiben védted meg nagydoktori értekezésedet:
mi a témája?
- Mindazt, amit eddig a 18. századi billentyűs zene témakörében tudományos területen
és a gyakorlatban elvégeztem, egy könyvben summáztam: az Oxford University Press
adta ki 1995-ben. Fortepianók és zenéjük a címe. Arról szól, hogy a 18. század
második felének hangszerei hogyan befolyásolták az e hangszerekre írott zenéket.
Tehát hogy a bécsi-német típusú fortepiano hogyan alakította a bécsi klasszikus
stílust, illetve az egészen más jellegű angol zongora hogyan alakította a londoni
zongorastílust. Ezt a könyvemet elfogadták doktori disszertációként. A könyv
megírásának ötlete egyébként Peter Williamstől származott, aki egész szakmai
életemnek egyik irányító személyisége és mintaképe. Ő volt egyik lektorom is
- Neal Zaslaw és Howard Ferguson mellett.
- Annak idején sok időt töltöttél Amerikában, szoros szakmai és baráti kapcsolatok
is fűznek ehhez az országhoz. Sosem gondoltál arra, hogy ott telepedj le? Bizonyára
sok minden könnyebben sikerült volna.
- Nem, soha. Magyar vagyok. Nagyon kötődöm ehhez az országhoz, a gyökereimhez,
nem tudnék másutt élni. Különben is: ha az ember valamit a határokon túl megtanult,
azt kötelessége itthon kamatoztatni! Persze hogy itt nehezebb, valószínűleg
soha életemben nem lesz saját fortepianóm, és elképzelhető, hogy ha kevesebb
elfoglaltságom volna, bizonyos területeken többet tudnék produkálni. De lelkileg
biztosan nem lenne jobb. Az utóbbi évtizedben egyébként többféle tudományos
és előadói szálon is inkább Európához kapcsolódom, mint Amerikához.
- Melyek voltak legfontosabb ilyen jellegű tevékenységeid?
- Strasbourg-ban immár huszonhárom éve működik egy európai tudományokat koordináló
szervezet, a European Science Foundation, a zenetudomány azonban csak három
évvel ezelőtt vált ágazatává. Akkor hívtak össze először e tárgyban nemzetközi
konferenciát, melyen a Magyar Tudományos Akadémia javaslatára én képviseltem
Magyarországot. Reményünk szerint mi is részt veszünk majd a szervezet muzikológiai
projektjében. Ezen kívül sok helyen tartottam előadást; nagy élmény volt például
megismernem a Schola Cantorum Basiliensis munkáját, ahol egy hetet töltöttem.
Hangszeres előadóként pedig többször felléptem a karintiai Millstattban, egy
gyönyörű fekvésű bencés apátságban rendezett nyári fesztiválon (többek között
Schiff András és Végh Sándor is fellépett már ott), ahol egy 1820-as évekből
származó Bösendorfer zongorán volt alkalmam játszani korai romantikus műveket.
Egyszer dalestet is adtunk ott Verebics Ibolyával.
- Inkább muzikológus, vagy inkább művész vagy? Hogyan viszonyul egymáshoz
ez a kétféle tevékenység?
- Valójában inkább három részre oszlik a tevékenységem. A tanítás ugyanis legalább
olyan súllyal szerepel, mint a másik kettő. Sőt ahogy telnek az évek, egyre
inkább úgy látom: talán ez a legfontosabb. A tanítás a jövő. Amit mi a tanteremben
elvégzünk, abból lesz a következő generáció, az elkövetkező évtizedek magyar
zenei élete. Olyan odaadó, lelkes, fogékony fiatalok járnak a Zeneakadémiára,
hogy öröm velük dolgozni. Ez a munka persze nagyon energiaigényes és fárasztó.
Ha az ember igazán komolyan veszi, akkor már szinte kimerültek a tartalékai,
és boldog, ha emellett még képes valamit tenni. Nagyon szép és fontos a fortepiano-játék
meg a tudományos munka is, de a legfontosabb, hogy az ember az élete során összegyűjtött
sok-sok tapasztalatot továbbadja. A tanításban csapódik le mindaz a tudás, amit
eddig sikerült megszereznem.
- Ugyanolyan komolyan készülsz most is minden egyes órádra, mint 25 évvel
ezelőtt?
- Még komolyabban. A zenetudomány és a zeneművészet olyan iramban növekszik-gyarapszik
szinte napról napra, hogy ha az ember az új eredményeket be akarja építeni a
munkájába, bizony alig tud lépést tartani. Ma nem lehet ugyanazt tanítani, mint
20 évvel ezelőtt - azóta nagyon sok minden történt.
|