Zene és sajtó
Ami a zene és sajtó viszonyát illeti, ellentétes tendenciák érvényesültek az utóbbi évek során. Miközben a kifejezetten zenei tárgyú lapok száma, választéka a korábbiak sokszorosára növekedett, a zene jelentősége a napi sajtóban - de még az irodalmi-kulturális folyóiratokban is - csökkent. A háború előtti "paradicsomi állapotot" csak a kontraszt kiemelése végett említem: akkor minden reggeli napilapnak volt kvalifikált vezető zenekritikusa (némelynek több képzett zeneírója is) állásban, jól fizetett, biztos egzisztenciával. A hangversenyekről, operaelőadásokról, de még a Zeneakadémia vagy a fontosabb magán-zeneiskolák növendék és diplomahangversenyeiről is másnap vagy legkésőbb harmadnap részletes recenziók jelentek meg. Ezzel szemben ma a napilapokba írók többsége külső munkatárs, és a zenéről írók között csak elvétve akad kvalifikált szakember. A zenetudományi szakon végzettek szinte egyáltalán nem írnak napilapokba. Így érthető, hogy a napilapokban megjelenő írások inkább riportok, interjúk, beharangozók vagy esemény-beszámolók, esetleg "kis színesek", a zenei produktum lényegi értékelésével nem foglalkoznak.
Az irodalmi, kulturális és társadalomtudmányi folyóiratok - bár választékuk roppant gazdag - a Holmi és a Pannonhalmi Szemle kivételével gyakorlatilag zenétlenek. Ilyenformán egyrészt a zene kívül reked az irodalmi-kulturális szférán, s az olvasó nem érzékelheti, hogy a zene mégis az egyik vezető művészeti ág Magyarországon. Másrészt pusztulóban van az esszé formájú, elemző, vagy mondjuk elvi-esztétikai írásmű. (Előbbieknek látszólag ellentmond a tény, hogy az Élet és Irodalom, a Mozgó Világ és a Kritika is közöl több-kevesebb rendszerességgel zenei témájú írásokat. Ezeket azonban nem szakemberek írják, és gyakran félrevezetik a közönséget.) Ezt a tér- és pozícióvesztést a szaksajtó hallatlan gazdagodása ellensúlyozza. A vezető szerepet változatlanul a Muzsika tölti be, amely szakmailag abszolút igényesen ad - terjedelmi határain belül teljes - képet zenei életünkről, eseményeiről, folyamatairól, s amely egyetlenként ad tájékoztatást, ismertetést a kortárs zene új alkotásairól. (Mellé állíthatjuk és hasonlóan értékelhetjük a maguk eszközeivel azonos szerepet betöltő Új Zenei Újság című rádió-, illetve a Zene, Zene, Zene című tévéműsort). A zenei életet világnézeti-ideológiai alapon "pluralizálni" szándékozó voluntarista lendület jegyében négy éve alapított Zene-Zene-Táncnak sem megfelelő munkatársi gárdát, sem olvasóközönséget nem sikerült toborozni: a lap beváltatlan ígéret maradt.
A szaksajtó gazdagodásának elsődleges oka egy új elem, a szakosodás. A zenekari, fúvószenei, hangszerkészítői, zenepedagógiai, egyházzenei stb. lapok többnyire valamely szűkebb szakmai közösség vagy intézmény kiadványai. Újságárusi forgalomban nem kaphatók, de a szakmai információcserének hasznos eszközei. A szélesebb közönség számára pedig ott vannak az operaszaklapok, az audiokultúra folyóiratai, a CD-kiadványokat bemutató-elemző Gramofon. No meg a szinte átláthatatlan tömegű pop-rock orgánum (zenészmagzin, Wanted, Z. Magazin - hogy csak a legismertebbeket említsem).

Hanglemez- és kazettakiadás
Ezen a területen lehet a zenével a legtöbb pénzt keresni. Álljon itt néhány kerekített adat arról, mennyi pénzt költöttek el Magyarországon CD-re, hanglemezre, illetve kazettára az elmúlt években (a feketekereskedelem becsült adatait is számolva).
1992 5,7 milliárd Ft
1993 6,5 milliárd Ft
1994 6,9 milliárd Ft
1995 8,0 milliárd Ft
1996 11,1 milliárd Ft
Megjegyzendő, hogy az emelkedést jórészt az infláció okozta, hiszen a példányszám az időszakban jelentősen ingadozott, az utolsó két év emelkedése ellenére összességében csökkent, 1996-ban például csak 84%-a az 1992. évinek. (Összforgalom 1992-ben 10,6 millió, 1994-ben 7,4 millió, 1996-ban 8,9 millió darab hanghordozó.)
Többmilliárdos forgalmú üzletről lévén szó, nem véletlen, hogy a monopolhelyzetét ugyan már korábban elvesztő, de a rendszerváltás pillanatában a magyarországi piacon még domináns Hungaroton története konfliktusokban gazdag volt. A privatizációs folyamat elhúzódása (öt évig tartott) csak arra volt jó, hogy az elején még virágzó vállalat a végére csődbe jutva, 400 milliós tartozással terhelten keljen el. Időközben ugyanis Magyarországon is megjelentek a nagy kiadók (az úgynevezett majorök: az EMI,a PolyGram, a WEA, a BMG, a CBS-Sony), amelyek a piac nagy részét pillanatok alatt elhódították. Eközben a katasztrofálisan menedzselt Hungaroton egyetlen értéke a monopólium évtizedei alatt felhalmozódott archív anyag maradt.
Ha a könnyűzeneiért nem is, a komolyzenei hangfelvétel-kiadás jövőjéért, kizárólag piaci feltételek közti fennmaradásáért a muzsikusok komolyan aggódtak. Mivel a privatizációs bevétel még a tartozásokat is alig fedezte, fel sem merülhetett az erre a bevételre építő, s a zeneműkiadói közalapítványhoz hasonló megoldás. Az eladási feltételek közé azonban az minisztériumnak sikerült olyan pontokat bevétetni, melyek az archívum megóvását célozzák, és a jogutód kiadót komolyzenei lemezkiadás folytatására ösztökélik. Ennek köszönhetően a Hungaroton Classic nemcsak hogy változatlanul jelen van a piacon magyar művekkel és hazai előadóművészek felvételeivel, hanem a komolyzenei lemezforgalom domináns résztvevője. A tulajdonosváltást követően megjelent kiadványainak többsége eleinte az archívum - olykor több évtizede elfekvő, különböző okokból eddig kiadatlan - anyagából származott. De az új felvételek aránya dicséretesen növekszik, és különösen örömteli, hogy ezen belül a kortárs magyar szerzők művei ugrásszerűen növekvő számban szerepelnek. (Könnyűzenei téren a Hungaroton Gongnak nem sikerült magát a vezető kiadók sorába visszatornáznia: pillanatnyilag a 8. helyen áll az évente eladott példányok összesítésében).
A lemez- és kazettakiadás azonban már jóval a Hungaroton privatizációja előtt gyökeres átalakuláson ment át. A szabadpiaci verseny nagyon hamar kialakult. A kiadási monopólium megszüntetését követően már az 1980-as évek végén elszaporodtak az alternatív magánkiadók. Természetesen a legnagyobb haszonnal kecsegtető popzenei kiadványok terén jelentkezett először a vállalkozói kedv. Az új vállalkozók többsége a teljes ellenőrizhetetlenség és az enyheségükben sem alkalmazott törvények és szankciók talaján elképesztő méretű kazettakalózkodásba kezdett. Mindent hamisítottak: a külföldiek és egymás kiadványait, sőt még a sajátjaikat is. Sokszorosító berendezéseikkel, kiépített terjesztőhálózatukkal már a '80-as évek végén évi egymilliárd forint körüli illegális nyereséget könyvelhettek el. Az összeg 1991-92-ben a "prosperitás" csúcsán az évi kétmilliárdot is meghaladta. Viszonylagos rendet a világcégek megjelenése teremtett. Ők tőkeerejükkel lesöpörték a porondról a kis kiadókat. A jobbakat hamar felvásárolták és magukba olvasztották. A Magyar Hanglemezkiadók Szövetségébe (MAHASZ) szerveződve eredményesebben vették fel a harcot a feketekereskedelem ellen, mint a sokáig tehetetlenkedő, passzív állam. Végül a büntető törvénykönyv módosítása (mely szerint a hangfelvételek illegális forgalmazása az addigi szabálysértés helyett bűncselekménynek minősül) látványos eredményeket hozott. Segített az is, hogy Lengyelországban is akkortájt szigorították meg a szerzői jogi törvényt, és így a főként onnan érkező fekete import bázisa is megrendült. (Az így támadt űrt Romániából és Bulgáriából igykeznek most kitölteni.) Mindenesetre a legálisan forgalmazott hanghordozók aránya megfodult. A MAHASZ kimutatása szerint 1991-ben még az összforgalom 65%-a volt illegális. Ez az arány
1992-ben 60%
1993-ban 40%
1994-ben 23%
1995-ben ?
1996-ban 16%
körül alakult. Látványos javulás. Persze az a 16% még mindig milliárdos értéket jelent - akkor is, ha az illegálisan forgalmazott hanghordozók abszolút száma még az arányszámoknál is meredekebben zuhant (hiszen az összforgalom csökkent). A kalózpéldányok becsült száma:
1992-ben 5 900 000
1993-ban 3 100 000
1994-ben 1 660 000
1995-ben ?
1996-ban 1 450 000
A belső arányok más szempontok szerint csoportosítva is tanulságosak. Például a bakelitlemezek, a CD-k és a kazetták száma szerint. A legális forgalom adatai a következőképpen alakultak:

A számokból egyértelmű, hogy a jelen hanghordozója kompaktlemez, a bakelitkorongok korszaka - váratlan reneszánszuk ellenére - véget ért. Nem kevésbé érdekes a tartalmi arányok vizsgálata. Íme az utolsó négy év tendenciái a legális forgalom százalékaiban:

A korábban említett 5 major 1996-os forgalma elkülönítve:

Az 1995-ig érvényesülő tendenciákból eredő aggodalmunk, hogy a hazai muzsikusokat a világcégek térnyerése hátrányos helyzetbe hozza, nem igazolódott. Láthatóan még a legnagyobbaknak is megéri hazai produkciók kiadásába pénzt és munkát fektetni. Jelenlétük nem merül ki tehát abban, hogy "nemzetközi" anyaguknak piacot teremtenek Magyarországon. Kétfajta tevékenységük közt egészséges arány látszik kialakulni. A másik - nemhogy megnyugtató, de kifejezetten örvendetes - üzenete a fenti arányszámoknak, hogy a klasszikus zene iránti igény rohamosan megnőtt. Ami pedig egy nagyobb hazai lemezbolt választékát illeti, megegyezik az európai városok hasonló boltjaiéval. A legválogatósabb zenekedvelő is képes igényeit kielégíteni - ha pénztárcája engedi. A MAHASZ megszerveződése és nyolcéves működése nemcsak a hamisítások visszaszorításában bizonyult jelentősnek. A kiadók sikeres tömörítésével a magyar hangfelvétel-kiadás szervezett, átfogó, hazai és nemzetközi viszonylatban is tárgyalópartnerként elfogadott képviselete jött létre. Ezzel egyúttal megteremtődött annak a lehetősége is, hogy a nemzetközi - és 1994 óta a hazai - jog szerint őket megillető sugárzási díjakat az előadóművészek és a hangfelvételkészítők egyaránt beszedhessék. Ebből jelentős tőkét áramoltathatnak vissza a lemezkiadásba. (Üröm az örömben, hogy az 1974. július 1. előtti hangfelvételekre a védettséget nem sikerült kiterjeszteni.) Abban sajnos a MAHASZ is tehetetlennek bizonyult, hogy a kiadói és a kereskedői ár közötti rés ne nőjön irreálisan nagyra. A bolti ár jelenleg körülbelül kétszerese a kiadóinak.

Hangversenyélet
A hangversenyéletben soha nem tapasztalt pezsgést indított el a kezdeményezés szabadsága. Új helyszínek, új típusú rendezvények sora jelent meg mindenféle központi kezdeményezéstől és irányítástól függetlenül. Csak emlékeztetőül: A Zempléni Művészeti Napok, a Földvári Napok, a Fertődi Haydn Fesztivál, Szolnok város zenei centrummá fejlesztése stb.; Budapesten a Ferencvárosi Nyári Játékok, az Óbudai Társaskör (tévékoncertek, kamarazenei találkozók), a MATÁV zeneház, Budafok zenei élete, a Szent István Zeneiskolára épülő zuglói bázis. Budapest bármely világvárossal egyenrangú, bőséges komolyzenei koncertkínálata azt mutatja, hogy nem csak ambícióval, de a tárgyi és anyagi feltételek megteremtésének képességével is sokan rendelkeznek. Talán többen is, mint szükséges volna, mert olykor túlkínálat tapasztalható, egyeztetés nélkül. A koncertszezon erősebb hónapjaiban 30-40 különböző szervezet száz komolyzenei hangversenyt rendez a fővárosban. Sajnos sok a "közönség nélküli" koncert. Ennek egyik oka, hogy a hangverseny-látogató közönég általában is fogy. A másik, hogy az erős polgári középréteg még nem jött létre, hogy a neveltetésének, kulturális hátterének köszönhetően számításba jövő értelmiségi réteg elszegényedett, s hogy az újgazdagokban egyelőre az egészséges sznobizmus se nagyon munkál. Baj az is, hogy a rendezők egy része nem is fordít különösebb gondot a közönségszervezésre, mert a lehetséges jegybevétel a rendezés költségeinek csak elenyésző hányadát fedezi. Ezek a cégek más forrásokból működnek. A főfoglalkozású, vállalkozó hangversenyrendezők száma szerény, és nem rendelkeznek jelentős tőkével - a művészeti alapok és alapítványok támogatásának függvényében rendeznek zenei eseményeket. A koncertek nagyobbik hányadát művelődési intézmények, civil szervezetek és - igen jelentős részben - maguk a zenei együttesek szervezik.
A központosított állami struktúra intézményei közül az Országos Filharmónia maradt a legtovább érintetlen. A védettséget erősíthette az 1990-es névváltoztatás is, melynek során Nemzeti Filharmóniára keresztelték, s így - bár csak szóban, mert a műsorpolitika semmivel sem lett "nemzetibb" - más rangot adtak az 1952-ben létrehozott intézménynek. Ennél erősebb érv volt a cég megtartása mellett, hogy szervezetileg ide tartozott az Állami Hangversenyzenekar, valamint hogy számos közszolgálatinak tekinthető rendezvény (mint például az ifjúsági bérletsorozatok és a Korunk Zenéje kortárs zenei fesztivál) megvalósítása is a Filharmónia feladata volt. Ezek sérelme nélkül a struktúrához sokáig nem lehetett hozzányúlni. De az idő és a kezdeményezés szabadsága fokozatosan felmorzsolta a Nemzeti Filharmónia előnyét. Részesedése a koncertéletben csökkent, és a korábban egyeduralkodó intézmény 1996-ban már csak a fővárosi koncertek mintegy 20%-ának volt a gazdája. Igaz, ezek nagy része jelentős esemény volt. És az is igaz, hogy társrendezőként valamilyen formában több hangverseny megrendezésében is közreműködött. Infrastuktúráját, sok évtizedes tapasztalatait és jegypénztárát más rendezők is hasznosították. Budapesten azonban már megjelentek az ifjúságnak szóló alternatív rendezvények, mint a Fesztiválzenekar kávé- és kakaókoncertjei, a BM Duna Palota, vagy a MÁV Szimfonikusok ifjúsági sorozatai. Az alapok, alapítványok egyedi támogatásával a kortárs zenei rendezvények száma is emelkedett. Megszületett a Budapesti Fesztiválközpont kht. is, többek között ilyen feladattal.
Fővárosi szerepcsökkenése mellett azonban országosan mindmáig fennáll a Filharmónia dominanciája, jóllehet a zenekarok és együttesek fenntartói már az önkormányzatok, vagy más helyi szervek. A szervezést és a lebonyolítást az egyre erősödő helyi kezdeményezések ellenére is a Filharmóniára bízzák. Az infrastrukturális - elsősorban kapcsolatteremtési, kapcsolattartási - nehézségek miatt még megfelelő szakemberek megléte esetén sem merik ezt a munkát a helyi erők saját kezükbe venni. (És valljuk be, önállósulásuknak gátja a megszokás, kényelemszeretet is.)
Mindezek ismeretében és mérlegelésével igyekszik a MKM átalakítani a Filharmóniát. Az ÁHZ/NFZ és az Állami Énekkar önálló (és nemzetiként meghatározott, tehát közfeladatként fenntartandó) intézménnyé alakítása megnyugtató megoldás. A hangversenyrendező részleg három közhasznú társasággá alakítása (egy fővárosi, két regionális) azonban még valószínüleg sok problémát és vitát fog szülni. Kipróbálatlan formáról lévén szó, tapasztalatok híján alighanem csak évek múltán lehet érdemben értékelni. Az mindenesetre méltányolandó és támogatandó törekvés (mely az alapító iratokban fő célként fogalmazódik meg), hogy az új társaságoknak elsődleges feladata az ifjúsági és kortárs zenei rendezvények létrehozása. Hosszabb távon az is jelentős pozitívum, hogy a helyi erők nagyobb önállósággal (és nagyobb felelősséggel!) vehetnek részt a magyar zenei élet szervezésében.
A koncertkínálat bővülésével egyidejűleg azonban sajnálatos szűkülés is tapasztalható. Az idelátogató külföldi vendégművészek száma fogy. Látogatásuk lassan az egyetlen tőkeerős rendezvény, a Tavaszi Fesztivál idejére szorítkozik. Évad közben nem sokat élvezhetünk a világ zenei életéből. Az Operaház sem hív már évek óta világsztárokat. E szűkülésnek csak részben oka az általános szegényedés. Legalább annyira ludas a rövid távú, egyetlen évre szóló költségvetési periodicitás, a tervezhetetlenség. Az állami költésgvetés szilveszteri elfogadása és a továbbítást végző minisztériumi hivatalok körülményessége, elképesztő lassúsága gyakorlatilag visszamenőleges finanszírozást eredményez, hiszen az adott évre rendelt összegek többnyire tavasz végén, nyáron jutnak el a címzettekhez. A művészeti alapítványok is legfeljebb egy évadra előre nyújtanak támogatást. Így a forgalomban lévő nagy neveket már lassan csak lemezről vagy rádióból ismerhetjük. Harmadosztályú művészek vendégszereplésével kellene beérnünk, ha néhány együttes (Liszt Ferenc Kamarazenekar, Fesztiválzenekar) jó kapcsolatait felhasználva nem hozna ide olykor jelentős személyiségeket, vagy az ország határán kívül élő magyar muzsikusok hazalátogatván nem hoznák el a világszínvonalat.
A hangversenyélet igen súlyos problémája, hogy alig van alkalmas helyszín az országban. A Zeneakadémia nagyterme kitűnő akusztikájú, de nagy létszámú szimfonikus zenekar nem fér el a színpadán, kórust pedig csak süllyesztett térben - akusztikailag "árnyékoltan" képes befogadni. Oratorikus művek itt nem tudnak valós hangzással megszólalni. Kamarazenei koncertekhez pedig az 1200 fős nézőtér túl nagy, ritkán telik meg. Ez a terem tehát csak viszonylag nagy közönséget vonzó kamarazenei esteknek szolgál ideális helyszínül. Az összes többi budapesti terem kényszer megoldás. A Kongresszusi Központ felettébb tág legyezőformája kizárja a jó hangzást, a gyakorlatban is alig funkcionál koncertteremként. A Vigadó fénytelenül cseng. Az Erkel Színház sem ideális, hátul elnyeli a hangot, és egyébként is más célokat szolgál. Szomorú, de a zenekultúrájára méltán büszke ország fővárosának nincs egy nagyzenekari (sőt oratorikus) művek megszólaltatására alkalmas korszerű - ne legyünk szerények: a magyar zenekultúrához méltó, világszínvonalú - hangversenyterme. De igazi kamaraterme sincs. Körülbelül három évtizede időről-időre - és minden alkalommal minden szempontból a legmegfelelőbb megoldásként - felmerül a Magyar Rádió tulajdonában lévő egykori Károlyi Palota kibővítésével építendő stúdió-koncertterem gondolata. Utoljára 1996 elején foglalkozott ezzel a kulturális tárca, de az elhatározásig ezúttal sem jutott. Pedig a terv megvalósítása megoldást jelentene arra a gondra is, hogy nincs a zenekari felvételekhez elegendő térfogatú hangstúdió Magyarországon. A MAFILM Róna utcai zeneterme (e kategóriában hazánkban az egyetlen) 1993-ban a Duna Televízió néhány hónapos átmeneti otthonául szolgált, majd, a "szükséges" átalakítások után egy kereskedelmi televízió stúdiójává alakult.
Vidéken sem sokkal jobb a helyzet. Kivételek azok a városok, melyek - szomorú okok miatt - használaton kívüli zsinagógával rendelkeztek. Szekszárdon, Kaposvárott, Zalaegerszegen és Szombathelyen ezeket az épületeket alakították át koncertteremmé, vagy részben azzá. Különösen Szombathely zenei életén lendített nagyot a hetvenes évek végén az átalakított terem, amikor ez a zenekar fejlesztésével és a zeneművészeti szakközépiskola alapításával párosult. Ezzel Szombathelyből két évtized alatt jelentős - nemzetközi hatással is bíró - zenei centrum lett. Az említetteken kívül Debrecen büszkélkedhet 1974 óta új koncertteremmel (a Zeneművészeti Főiskola épületében). Legutóbb Kecskeméten egy - korábbi funkcióját szerencsésen elvesztő - volt katonai objektumban alakítottak ki hangversenytermet a Kodály Iskola részeként. Többi nagyvárosunkban a helyi színházépületekben rendeznek koncerteket, ami mindig megalkuvást jelent. Megalkuvást nemcsak a színház működési rendjével, de az akusztikával is. A nagy belmagasságú, függönyhátteres hangelnyelő színpadok ritkán alkalmasak hangversenyre. A színházi nézőterek is inkább elnyelik a hangot, pedig a muzsikáláshoz hosszabb csengésű terem volna ideális. Állandó gond az is, hogy a színházak nem rendelkeznek megfelelő hangszerekkel (zongora, hárfa, ütőhangszerpark stb.). Ezeket mindig szállítani, rakodni kell, amitől hamarabb mennek tönkre. A feltételek megteremtése alkalomról alkalomra jelentős költségekkel jár.

Szórakoztatózenei rendezvények
A nagy, központi, állami gazda, az Országos Rendező Iroda (ORI) nyilvánvalóan fölöslegessé vált, s a rendszerváltás pillanatában megszűnt. Nem volt olyan feladata, melyet azonnal át ne vettek volna a sokkal rugalmasabban és hatékonyabban működő magánvállalkozások. A kínálat örvendetesen gazdagodott, kiteljesedett, s ma Magyarországon az úgynevezett könnyűzene minden irányzata iránti igényt ki lehet elégíteni. (Egyetlen kivétel talán a szimfonikus könnyűzene, amely túl költséges ahhoz, hogy tisztán vállalkozói alapon életben tartható legyen. Arisztokratikus szemléletű zenekaraink többnyire rangon alulinak tekintik az ilyen zenét, az így keletkező űrt ügyesen próbálja kitölteni a BM Duna Szimfonikusok zenekarának hangversenysorozata a Duna Palotában.) Ellentétben a komolyzenével, itt az import is gazdagodott. Pop-, rock- és jazz-világsztárok rendszeres vendégei hazánknak - vállalkozói alapon. Ezen a téren működik a piac. De a rétegzenék is megtalálják helyüket. Egyre több - eredetileg vendéglátóipari rendeltetésű - helyiségben cserélik le a gépzenét eleven muzsikusokra. Jazz, blues, folk és származékai sok helyütt élőben hallhatók.

Opera, zenés színház
Legreprezentatívabb, s egyben a legnagyobb költségvetési tételt fölemésztő zenei intézményünk, a Magyar Állami Operaház körül a régóta parázsló, a 1995-96 fordulóján hevesen fellángoló viták elcsitultak, anélkül hogy lényeges változásokat eredményeztek volna. A jelenleginél kedvezőbb működéssel kecsegtető elképzelés nem született, a vitákat kiváltó gondokat - melyeknek strukturális és személyi okairól a muzsikus társadalom véleménye is megoszlik - az intézmény tovább görgeti. Az 1996-ban kinevezett főigazgató lassú, óvatos (és főleg csöndes) reformokba kezdett, ezek elsődleges hatását az intézmény feszültségektől mentes, normális működésében érzékelhetjük. Biztató, hogy néhány látványos és sikeres új podukcióval az Erkel Színház épületének minden szempontot és elvárást kielégítő - eddig megoldhatatlannak tűnő - kihasználására is jó példákat lehet találni.
Változatlanul hiányzik a főváros kulturális kínálatából a kamaraopera műfaja. A Budapesti Kamaraszínház kebelében néhány éve létrejött, majd alapítványi formában függetlenedett Budapesti Kamaraopera állandó játszóhely és megfelelő anyagi háttér nélkül - minden igyekezet és lelkesedés, néhány ígéretes produkció létrehozása ellenére - sem képes a hiány folyamatos pótlására.
A Budapesten kívül működő négy operatársulat közül a szegedi és a debreceni változatlanul életképes, sőt az utóbbi években fiatalítással, új lendülettel jelentős, magas színvonalú produkciókat hozott létre. A győri és pécsi társulat viszont sorvadozik; már alig van magánénekesük, akire repertoárt építhetnének, a vendégművészekre alapozott stagione-rendszerhez pedig a pénzük hiányzik. Állandó társulat nélkül operaelőadások kerültek színre Miskolcon is néhány évig, de a múlt szezontól ez a próbálkozás elakadt. Ezzel szemben tavaly óta Szolnok próbálkozik hasonlóval. Szombathelyen pedig kamaraopera-előadások gazdagítják a kínálatot, ugyancsak állandó társulat nélkül, elsősorban a nyugati export lehetőségeire építve.
A Rockszínház - 15 éves működés után - 1996-ban kimúlt. A megszüntetést kiváltó közvetlen ok az eladósodás volt (ha ezt szigorúan vesszük, bármely színházat be lehetne csukni). Be kell azonban ismernünk, hogy az anyagi nehézségeken, a rossz menedzselésen túl a Rockszínház komoly művészi válságban is volt. 15 éves működése alatt végül is nem sikerült (vagy nem is akarózott?) megnyernie partnernek a műfaj legkiválóbb hazai alkotóit. Nem sikerült kinevelnie saját sztárjait sem, vagy ha mégis, akkor azok hamar elhagyták a társulatot. A műhely belterjessé, megújulásra képtelenné vált, miközben a prózai színházak ugyanebben a műfajban egyre nagyobb számban vittek színre nagysikerű produkciókat.
Figyelemre méltó tendencia egyébként, hogy a prózai társulattal rendelkező színházaink repertoárján a zenés darabok számaránya megnőtt, és már-már egészségtelen túlsúlyba került. Az 1995-96-os évadban országszerte bemutatott darabok közel 70%-a volt zenés. Sajnos a társulatok felkészültsége (ének és tánctudás, megfelelő zenekar, hangosítás stb.) ehhez nem mindig és nem mindenhol elegendő. Különösen riasztó, hogy - takarékosságból, vagy a hiányosságokat leplezendő - az előadások többségében a zene playback technikával szól.

Az írás a Magyar Zenei Tanács 1998. február 13-i plenáris ülése által jóváhagyott dokumentum, amely a Magyar Alkotóművészeti Közalapítvány anyagi támogatásával, Breuer János, Déri Balázs, Gócza Gyuláné, Kedves Tamás, Kiss Ferenc, L. Nagy Katalin és Nemes László résztanulmányának felhasználásával született. A Magyar Zenei Tanács és a szerkesztőség várja a tanulmányban nem tárgyalt szakterületek képviselőinek kiegészítéseit. (A második részt áprilisi számunkban közöljük.)