Kevés mozzanat akad, melyben a sok és sokféle emberi kultúra - archaikus és modern, tőlünk távoli és hozzánk közeli - megegyezik. E kevesek közül való a halott tisztelete. Különösen erős védőburok övezi azt, aki nemrég távozott. Ha valakit sok éve eltemettek, emléke tárgyiasul - lassanként megeredhet bírálóinak, sőt ellenségeinek nyelve is. Hajdani személye immár a történet része, a történetet pedig jogában áll elmondani bárkinek, aki szemlélője vagy részese volt. Azt az embertársunkat azonban, aki tegnap még köztünk járt, vagy jó szó illesse, vagy semmilyen. Fáy Miklós a Népszabadság január 20-i számának hasábjain - a magyar zenei nyilvánosság utóbbi évtizedeinek krónikájában példátlanul - nekrológírás ürügyén kicsúfolt egy halottat.
Geszler György zeneszerzőt februári számunkban készültünk köszönteni 85. születésnapján. A sors azonban közbeszólt: az írásból Gratulálunk helyett Búcsúzunk lett. Geszler, mint azt Hollós Máté portréja tömören ábrázolta, kiváló felkészültségű, európai látókörű kismestere volt századunk magyar zeneszerzésének: ritkán megszólaló, de gondosan megmunkált műveket alkotó muzsikus: egy jellegzetes zenei konstruktivizmus híve, aki tülekedéstől hangos korunkban szerénységével mutatott példát. Beérte a mellékalak szerepével: zokszó nélkül vállalta, hogy zeneiskolai nebulókat tanítson alapfogalmakra - nem kacsintva sem főiskolai katedrára, sem hírnévre, sem kitüntetésre.
Közkatona című cikkében Fáy Miklós nem titkolja: Geszler Györgyöt nem ismerte, munkásságáról nem tudott - hogy ilyen nevű zeneszerző egyáltalán létezik, arra csupán egy uszodai párbeszéd hallatán figyelt fel. Hangoztatja: lexikonból másolta ki mindazt, amit nekrológjában életrajz és alkotói termés gyanánt leír, azt sem leplezve, hogy Geszler műveit nem hallotta soha. A címeket találomra sorolja, mellékesen közölvén velünk: úri jókedvében melyik darabot hallgatná meg szívesen, s melyikre nem kiváncsi...
Már ez is több, mint furcsa. Hogyan érezheti valaki hivatottnak magát a búcsúztatói szerep betöltésére, ha nem tudja, ki az akit búcsúztat? Szerzőnk azonban úgy hiszi: tudja - s most kell visszatérnünk a már említett helyszínhez. Alig tenyérnyi nekrológjának középpontjába Fáy Miklós Geszler György életének egyetlen részletét állítja: miként viselkedett, milyen benyomást keltett az idős, nyolcvanon túl járó zeneszerző az uszodában? A kép, melyet megrajzol: lesajnáló, kegyetlen karikatúra egy hajlott korú, bogaras emberről. "Igazi öreg csocsi volt" - kezdi írását Fáy. Később elárulja: látta, "hogy néhányan utálják, amint kinyúlt fürdőgatyájában a szélső sávokban evezgetett". Nekrológba illőnek véli azt is, hogy elénk vetítse az emlékképet: milyen volt az "öreg csocsi", midőn a medence szélén állva "húzta a hosszú alsónadrágját". Aztán az alattomosság ötcsillagos remeklése: pár mondatnyi karcolat arról, hogyan szólított meg az idős ember válogatás nélkül fűt-fát a medence partján, hogyan traktált mindenkit kéretlen tanácsaival, életbölcsességeivel s a rokonairól szóló történetekkel.
Akad-e, aki még nem volt tanúja hasonlónak? De vajon nem vagyunk-e mindnyájan, akik élünk s magunk előtt tudjuk az öregséget, kitéve e veszélynek? S vajon újságíróhoz - vagy egyszerűbben emberhez - méltó-e egy egész életében mellőzött, jeles művészt éppen a búcsúztatás pillanatában úgy mutatni be a Népszabadság olvasótáborának (mert legyünk tárgyilagosak: a lap legtöbb olvasója alighanem a nekrológban találkozott először - s talán utoljára - Geszler György nevével), hogy a legelőnytelenebb helyen és időben, lesből villantjuk kiszolgáltatott alakjára az éles fényű vakut? A Vasarely-képek zenévé párolt inspirációja, a festő barátsága, a Pásztory Ditta és Comensoli Mária által előadott Geszler kompozíciók sikere szóra sem érdemes? Elég helyette a (ki tudja, milyen jelentéssel bíró) csocsi, a kinyúlt fürdőgatya és a hosszú alsó?
Műfaji újítás tanúi volnánk? Gúnyirat mint nekrológ? Mit vétett a néhai Geszler György a Népszabadság szerzőjének? Egyszer talán keresztbe úszott a medencében?
Eddig tartózkodtunk attól, hogy bármi módon reflektáljunk Fáy Miklós úgynevezett zenekritikusi tevékenységére - egyrészt azért, mert szakmai vitát folytatni csak szakemberrel lehet, másrészt mert feltűnésvágy által sugallt mondatainak sarát Fáy eddig csupán a magyar zenekultúra élő alakjaira fröcskölte. Most azonban úgy éreztük, kötelességünk megszólalni: egy eltávozott muzsikus méltóságának védelmében. Az élő tud tiltakozni, a halott nem.