Nem tudom, vajon a nemzetközi zenészszakma a karmesterek vagy a zeneszerzők rubrikájába írja-e nagyobb betűkkel az 53 éves, római születésű GIANLUIGI GELMETTI nevét. A BUDAPESTI FILHARMÓNIAI TÁRSASÁG ZENEKARA vendégeként a Stuttgarti Rádió Szimfónikus Zenekarának főzeneigazgatója (Sergiu Celibidache, Franco Ferrara és Hans Swarowsky egykori növendéke) mindkét minőségében pódiumra lépett, mikor saját egytételes szimfonikus kompozícióját, az 1995-ös keltezésű Algost vezényelte. Görög címének jelentéséhez (Fájdalom) méltón a darab gyászzene - a rokonszenvesen csendes, terjedelmében is mértéktartó fajtából. Kétféle alapmatériája közül a fúvókra fogalmazott, kontrapunktikus szakasz részben (a zenekari spektrum két szélső sávjában, a tuba és a piccolo szólamában kígyózó lassú mozgással) a mélység és magasság közti dermesztő űr képzetét sugallja. A másik nyersanyag a vonósok pasztelles foltzenéje - e kettő válaszolgat, kommentálja és átszövi egymást. Gelmetti darabjának vonzó tulajdonsága, hogy a gyász kelyhéből nem neoklasszikus-posztmodern szirupot itat hallgatójával, de mégis ismeri az eufóniát. Ami a nagyságrendet illeti, az Algost sem első hallásra, sem később, helyszini tapasztalataimat felvételről kontrollálva nem soroltam a jelentős ujdonságok közé - inkább nevezném az átlagtermés biztos kézzel és jó ízléssel megírt reprezentánsának.
Hogy a zeneszerző Gelmetti írásmódját és invencióját befolyásolja-e a pódiumtevékenység, nem tudhatom. A karmester vezénylésében azonban felfedezni vélem a gyakorló komponista analitikus gondolkodásának jótékony hatását. Ezt jelezte egy klasszikus versenymű, Haydn C-dúr concertója. Tartalmas hangú, választékos dinamikai kidolgozású, elegánsan rugalmas ritmusú oboaszólóit LENCSÉS LAJOS is egyfajta kecsesen okos csevegés jegyében, kommunikációra és tagoltságra hajolva fogalmazta meg, Gelmetti pedig, mintha a szólók értékét emelné hatványra, az oboa és a zenekar párbeszédében, a kérdésekben és feleletekben minduntalan a derű mozzanatát fedezte fel, kedély és közvetlenség fényével övezve együttese gesztusait. Ezt azonban úgy tette, hogy közben valamiképp minden megmozdulása szerkezet, rend, logika rostjaiba hatolt, onnan sajtolva az életnedvet: a humort. A tapsokat Lencsés az alkalomhoz illőn egy Gelmetti egy oboa-monológjával köszönte meg: Honni soit qui mal y pense. Virtuóz játékát hallgatva aligha kellett bárkinek is rosszra gondolnia.
E Haydn-élmények után az igazat megvallva némi kétkedéssel vártam: aki ilyen nyilvánvalóan a jupiteri derű gyemeke (külsőre egyébként hajmeresztően tökéletes Brahms-Doppelgänger), vajon hogyan intonálja a Mars szellemében fogant Beethoven-opusz, az 5. szimfónia küzdelmes hangjait? Egy valamirevaló művész azonban mindig több annál, ami egyetlen tolmácsolás névkártyájára fér; kétkedésem alaptalannak bizonyult: ez a Sors-szimfónia a művel való találkozások sorában hosszú ideje az egyik legkellemesebbet nyújtotta. Akárcsak Haydn esetében, Gelmetti közelítésmódjának ezúttal is akadt egyszavas fogalmi (vagy inkább habitusbeli) kulcsa: a fegyelem. Ellentétben sok pályatársával, karmesterünk úgy látszik, nem az ökölrázó Ötödikek híve. Inkább véli: e mű energiáit és indulatait a forma fogalmazza meg. Van Várady Szabolcsnak egy szonettje (I'm sorry), mely szerint visszafogottnak nevezni valakit bók, mert azt jelzi, az illetőnek van mit visszafognia. E tant hirdetve vezényelte Gelmetti Beethoven 5. szimfóniáját. Tudjuk, nincs félelmesebb erő, mint a lefojtott. Gelmetti fékezés után több elektromossággal telítette a nyitótétel légterét, mint némely távolkeleti karmester valamennyi toppantása és nyögése együttvéve. Önuralom és artikuláció a nyitótételnek mindenekelőtt gesztusait és karaktereit nemesítette meg, ám az Andantéban és a Scherzóban is hatott - előbbiben az áttekinthető szövetű vonós hangzás, utóbbiban a pontos ritmika szolgálatában. S, hogy a miértnek meglegyen a maga azértja: ilyen előkészítés után valóban sikerült értelemmel telíteni és hitelesíteni a finálé fokozatosan felszabaduló s mind erősebb, végkifejletben ujjongó emócióit. (Január 20. - Magyar Állami Operaház. Rendező: Budapesti Filharmónia Társaság)

ÁGOSTON ANDRÁS hegedűjátékát legutóbb az előző évadban hallottam: az erdélyi származású, Németországban élő muzsikus akkor Brahms Kettősversenyét szólaltatta meg a MÁV Szimfónikusok estjén, nem kisebb partner, mint Perényi Miklós oldalán. Az együttműködés fűszerét az szolgáltatta, hogy a karmester honfitárs és hangszeres kolléga volt egyszemélyben: Csaba Péter. A romantika után a művész most a barokk és a klasszikus repertoárból válogatott: a BUDAPESTI VONÓSOK (művészeti vezető BOTVAY KÁROLY, koncertmester BÁNFALVI BÉLA) vendégeként először négy Vivaldi-concertót adott elő, majd a második rész élén Schubert A-dúr rondóját játszotta.
Az első rész műsorterve frappánsan érvényesítette a fokozatosság elvét, lépésről-lépésre növelve az egymást követő Vivaldi-művek concertino-létszámát: előbb szóló slágerkompozíciót hallottunk (A négy évszak - Tél), azután kettős- majd hármasversenyt (c-moll RV 509, F-dúr, RV 551), hogy a szünet előtti barokk összeállítást négyhegedűs Vivaldi-concerto zárja (h-moll, op.3/10 - RV 580). Ez az ötlet lehetőséget kínál arra is, hogy az egyes kompozíciókban a Budapesti Vonósok újabb és újabb tagjai lépjenek Ágoston András mellé. A c-moll concertóban BÁNFALVI BÉLA volt megbízható partnere: kettejük előadásában örömöt szerzett a nyitótétel tartott tempója, a felelgetés élénksége, a lassú középtétel érzelmessége, valamint a táncos elemek érvényesítése a finálé ritmizálásában. Az F-dúr hármasverseny saroktételeiben a három szólista nehezen találta az intonáció közös nevezőjét - viszont kellemes volt hallani a finálé sok lendületes daktilusát, meg a lassú középtétel kisérőszólamának karakteres pizzicatóit (NÉMETH ZSUZSA) és kantábilis szólóját (NAGY GABRIELLA). Végül a négyhegedűs versenyben Ágoston és három partnere: PAPP GYÖRGYI, FENYVESI ANDREA és RÓNASZÉKI TAMÁS sikerrel egyeztetett hangszínt-intonációt. Egyetlen negtív észrevételem a nyitótétel kissé leragadó ritmusaira és időnként ellustuló tempójára vonatkozik. Legsikeresebbnek a négy muzsikus előadásában a sok ízes hagsúllyal fűszerezett finálét éreztem.
A főszereplőt nem véletlenül kedveli a budapesti közönség: Ágoston András felkészült és magabiztos technikájú, virtuóz hegedűs, akinek temperamentuma, kommunikativitása még barokkban-klasszikában is élénkebb a nálunk megszokott, uniformizáltabb magatartásnál. Talán hazai iskolájából hozhatta magával ezt az önfeledséget - s általánosságban az itteninél romantikusabb közelítésmód hajlamát is. Nemkívánatos kísérőjelenségként terheli meg a játékát a kissé túlaprózott, sűrű vibrátó és (talán ezzel összefüggésben) az intonáció olykori elszíneződése. A második részben Schubert rondóját egyszerre heroikusan és éneklő hangon indította, előadásában tetszett a rubato, majd később a scherzando-hang s a mindvégig érvényesülő dinamizmus. A műsort befejező újabb Schubert-mű, az 5. szimfónia megszólaltatását tisztes köznapi produkciónak éreztem - a szélső tételekben levegős hangzással, könnyedséggel, világos tónussal és beosztott fokozásokkal, a Mozart-hatást tükröző Andante con moto jól eltalált Sarastro-hangütésével és a Menuetto népies ízeivel. (Január 27. - Zeneakadémia .Rendező: Strém Bt.)

Néhány év telt már el azóta, hogy a hajdani Postás, később Magyar Szimfonikus Zenekar új fenntartót talált, és jó pár hónap azóta, hogy nevet változtatott. A szervezeti átalakulásról és tervekről annak idején a Szimfonikus zenekaraink rovat tudósított (Devich Márton: A hangszerek az álmokért szólnak. Muzsika 1997/5). Természetesen a kritikus is kötelességének érzi, hogy időről időre tájékozódjék a MATÁV SZIMFONIKUS ZENEKAR állapotáról - s amint úgy találja, hogy az új zeneigazgató, LIGETI ANDRÁS vezetésével a testületnek sikerült önnön árnyékát átlépve más művészi nagyságrendbe sorolnia, szívesen lesz a zenekar koncertjeinek állandó látogatója. Újabb megfigyeléseim azt sugallják, ez az idő elérkezhet, de még nincs itt. Az előző évad végi Beethoven-emlékekkel (3.Leonóra-nyitány, Két románc, C-dúr mise) összevetve a MATÁV-szimfonikusok legutóbbi, Pesti Vigadó-beli Weber-Brahms progjamjának mérlege mindenképpen kedvezőbb, ám még sok tennivalót jelez.
A műsor középpontjában megszólalt versenymű szólistavendége, VAJDA JÓZSEF a kulturált, érzékeny fúvósok céhének tagja - ők pedig általában megküzdenek hangszerük "testi hibáival", az azokból származó hiányokkal vagy túlzásokkal. Vajda kidolgozott, igényes tolmácsolásában Weber F-dúr fagottversenyének szólói soha nem voltak nagyhangúak, és soha nem mozogtak lomha mackó módra. Ellenkezőleg: csupa decens mezzofortét és szép pianót hallottunk; sok pasztell árnyalatot, lágy dallamokat. Néha már jó lett volna nyakat behúzni egy robbanó forte vagy egy staccato-sorozat géppuskaropogása hallatán - de Weber versenyművében ezen az estén nem dördült lövés. Ami a mozgást - vagyis a hangszeres technikát - illeti, Vajda József kitűnő játékában e téren is a kompenzáció elve uralkodott: az apró ritmusértékek könnyedén és frissen szaladtak - sőt gyakran úgy éreztem, kissé elszaladtak; a Weber-zene hasonlíthatatlan üdeségét és energiagazdaságát az én ízlésem számára egy feszesebb gyeplőjű előadás hívebben közvetítette volna.
Ami a versenyművet keretező két szimfonikus kompozíciót, Weber Bűvös vadász-nyitányát és Brahms 3. szimfóniáját illet, e két mű megszólaltatásából azt véltem kihallani: Ligeti András jelenleg nagy gondot fordít a vonóskar kondícionálására - ezt jelezte a tömörebb hangzás, a jórészt tiszta intonáció, az egyes szólamok hangminőségének javulása. Természetesen a fúvós szólamcsoportok munkája mindig több személyes megmozdulást követel, s ennek megfelelően a teljesítmény itt heterogénebbnek mutatkozott, de kirívó figyelmetlenséggel vagy gondatlansággal e két mű előadása nem szembesített. Inkább azon gondolkodtam el a nyitány és a szimfónia hallgatása közben: miképp is méltányos értelmezni egy olyan helyzetet, amilyen a MATÁV-zenekarnál kialakult? Új fenntartó, szép próbaterem, megfelelő munkakörülmények, méltó fizetések - ez már elég ahhoz, hogy a muzsikusokból elbocsátás terhe mellett kicsiholja az eddig elmaradt, jobb teljesítményt? Részben talán igen, hiszen a zenekari tagoknak így nem kell a megélhetés érdekében halálra haknizniuk magukat, pihenten szentelhetik energiájukat igazi munkájuknak. De azért egyébre is szükség volna: a karmesteri pulpitusról sugárzó friss ösztönzésre, a közös munka érdekessé tételére, többféle értelemben is. Lehet gazdagítani a repertoárt, izgalmas ritkaságokat, zenetörténeti csemegéket tűzve műsorra, s nem agyonjátszott Weber-nyitánnyal és Brahms-szimfóniával hordani a vizet a tengerbe. Vagy ha mégis Bűvös vadász és Brahms-harmadik - akkor viszont úgy instruálni a muzsikusokat, olyan tempókat venni, a közös játék olyan kamarazenei lehetőségeit fedeztetni fel, a karaktereket olyan eredeti megvilágításba helyezni, hogy az újszerű értelmezés inspirációval szolgáljon, szellemi értelmében is felfrissítve a zenekar vérkeringését. Ha azonban a karmester a törzsrepertoár legtöbbet játszott műveit konvencionálisan vezényli, mindenben a megszokás kitaposott ösvényén haladva, a muzsikusoktól aligha várható, hogy megtáltosodjanak. (Január 29. - Pest Vigadó. Rendező: MATÁV szimfonikus Zenekar).

Magyarország hangversenytermeiben nem váltak rezidenssé az angol romantika és századforduló szerzői: Elgar, Delius, Vaughan Williams, Holst, Walton. A 20. századi nagyok közül is csak Brittennek sikerült az áttörés: a nemrég meghalt Michael Tippett alig jutott szóhoz nálunk, a ma hatvanas éveit taposó Peter Maxwell Davies is csak elvétve. Ilyen körülmények között figyelmet érdemel minden pótlás, különösen, ha az elhanyagolt kompozíciót elénk táró művész hangszerének legnagyobbja. PERÉNYI MIKLÓS (aki egyre gyakrabban játszik ritkán hallható zenéket - lásd: Dutilleux! - s elfogulatlanságával hangszerének szinte teljes irodalma iránt nyitott) e tekintetben olyan, mint Richter volt. Ő tudta, hogyan tegye emlékezetessé az olyan estéket, melyeken kizárólag a zenetörténet kevésbé fényes sarkaiba világított, például Szkrjabint, Sosztakovicsot, Hindemithet, Brittent játszva, s a szerényebb műveknek is kölcsönt juttatva - saját kimeríthetetlen előadói tőkéjéből. Micsoda élmény volt a Ludus tonalis Richterrel a Zeneakadémia kistermében! És micsoda élmény Edward Elgar csellóversenye - Perényivel! Pedig maga a mű, mi tagadás, nem épp vonzó. Az ember már csak olyan: elfordul attól, ami túl sok dekadenciát sugall. Nem baj, ha valaki nemet mond - csak mondja határozottan, akár démonian. Csapjon az asztalra! Hát, Elgar nem csap. E ponton mutatkozik meg Perényi nagysága. Úgy, tesz mint a legjobb színész egy rendhagyó figura megformálásakor: nem stilizálja föl, nem hazudik bele többet-mást, mint ami benne rejlik, de teljes lényét latba vetve azonosul vele, s ezáltal életre kelti, felragyogtatja értékeit - és eléri, hogy olyannak szeressük, amilyen. A hangverseny, melyen az 1919-es keltezésű Elgar-darab megszólalt, egy estére esett a MATÁV-zenekar koncertjével, így csak felvétel alapján alkothattam róla képet. Ám épp ennek köszönhetően többször is meghallgattam Perényi játékát, melyben a lemondás és a fájdalom, a sok barnás-szürkés tónus is mindig énekelt, a ritmus a páratlan tételekben a szavak oldottságát, a párosakban a mozdulatok kötöttségét tekintette mintaképének. Perényi vonója alatt értelmet kapott a versenymű műfajával összeházasított, különös nagyforma, mely négyszakaszosságával a szimfonizmus elvéből, lassú-gyors-lassú-gyors felépítésével azonban a régi egyházi szonáták tempódramaturgiájából merít, s vontatottságával mindjárt a kezdetet: a bemutatkozás utáni barátkozást nehezíti meg. Perényi közvetítésével sem a kezdet, sem a barátkozás nem volt nehéz: a játék áradó folyamatossága segített. És persze a személyesség: egy alapérzet, mely szerint nem virtuóz versenyművet, hanem vallomást hallunk. Valaki beszél: panaszolkodik egy addig soha nam látott, nagy háború után. Itt és így még Perényi akadályt nem ismerő virtuozitásának is más lett a hatása: soha volt nem kihívó, s még a scherzando karakterű, leginkább technikás részletekben is hordozott magában valami sebzettséget - inkább a lamento energikusabb változataként, mintsem a mutatvány szerepkörében.
A hangversenyen a MAGYAR RÁDIÓ ÉS TELEVÍZIÓ SZIMFONIKUS ZENEKARA az 1949-ben, Lengyelországban született, Izraelben nevelkedett, manapság főként Németországban és Amerikában szereplő MEIR MINSKY vezényletével játszott. Nem láthattam, a vendégkarmester milyen gesztusokkal dolgozik, a hangzó végeredmény azonban sem a tempók, sem a karakterek, sem pedig a ritmusprofilok, dinamikai arányok vagy bármi egyéb terén nem ütött el a szokványostól: a versenymű előtt Debussy Ibériáját hallottuk üzembiztos, kellemes rutinelőadásban, a második részt pedig Dvořák lényegében hasonló színvonalon előadott 9. szimfóniája töltötte ki. (Január 29. - Zeneakadémia. Rendező: Magyar Rádió).

Csinos listát lehetne összeállítani azokból a ritkán felbukkanó vagy épp soha nem hallott kompozíciókból, melyeket az elmúlt években VASHEGYI GYÖRGY az általa alapított hangszeres és vokális régizenei műhely, az ORFEO KAMARAZENEKAR és a PURCELL KÓRUS élén mutatott be Budapest közönségének. Legutóbbi estjét a karmester az 1770-es évek két különlegességének szentelte, részben a német, részben a magyar repertoárból merítve.
A műsor fő attrakciója, akárcsak a tavalyi évad emlékezetes angol felfedezettje, Thomas Linley esetében, most is egy Mozart-kortárs volt: Joseph Martin Kraus 1756-ban született Miltenbergben, s 1792 decemberében halt meg Stockholmban, ahol 1778-tól működött - 1781-től pártfogója, III. Gusztáv szolgálatában, akinek meggyilkolását csupán háromnegyed évvel élte túl. (Meggyilkolt svéd király - az eset mintha ismerős volna, ha máshonnan nem, az operairodalomból: Joseph Martin Kraus pártfogója nem más, mint Az álarcosbál bostoni kormányzójának hiteles modellje, akit Verdi kedvéért Antonio Somma egy Scribe-darab felhsználásával gyúrt át Gusztáv királyból Richárd gróffá...) A sokoldalú (a zene mellett az irodalom iránt is intenzív érdeklődést tanúsító) Kraus egyházi művei ifjukorából származnak, később komponált szimfóniákat, versenyművet, kamarazenét, alkotói munkássága azonban operáival tetőzött - a lexikonban premier-színhelyként többek közt Drottningholm nevét olvasom.
A most megismert d-moll rekviem érdekessége kettős. Egyrészt - mint azt az 1775-ös keltezés jelzi - egy 19 éves zeneszerző gyászmiséjéről van szó, ami meglehetősen ritka. Másrészt maga a rekviem-műfaj is ritkán fordul elő a klasszikus korszakban. Vashegyi György az első részt önálló kompozícióvá avatta azzal, hogy a rekviem elé illesztette Haydn - a Kraus-műnél alig néhány évvel korábban keletkezett, szintén d-moll hangnemű - Lamentatione-szimfóniáját, mely igazi finálé nélkül, viszonylag lassú (menüett) befejezéssel ér véget, s így alkalmas arra, hogy egy rekviem felvezetőjeként hangozzék el, de kiváltképp méltó erre azért, mert első és második tétele passiókorál dallamát dolgozza fel. A közönséget a két darab közti taps mellőzésére kérték, így Haydn és Kraus zenéje megszakítatlan folyamatot alkothatott.
A szimfónia előadását csiszoltság, gondos megmunkálás jellemezte, a vonósok tagolt, árnyalt dinamikájú játékával. A hozzá csatlakozó rekviem - amennyire ez egyetlen találkozás alapján megálapítható - (talán szerzője fiatalságával, talán eredendő hajlamaival, de lehet, hogy a zaklatott lelkiállapotot sugalló, tragikus műfajjal összefüggésben) olyan kompozíció, mely számos részletében eltér a korstílus távolságtartásától és fegyelmétől, hirtelen dinamikai váltásokkal, váratlan harmóniai fordulatokkal, meglepően társított karakterekkel fejezve ki a gyászmise gondolat- és érzésvilágát. A kor keretei között értelmezve tehát a szót, bizonyos avantgardizmus, de legalábbis az eredetiségre való tudatos törekvés jegyeit véltem felfedezni Kraus művében (mely e téren is szervesen kapcsolódott Haydnhoz). A megszólaltatásból azonban - melynek sikeréhez KISS NOÉMI, NÉMETH JUDIT és KOVÁCS ISTVÁN egyenletes színvonalú, kultúrált szólókkal járult hozzá - épp e ponton hiányoltam az interpretáció: az értelmezés termékeny többletét. Vashegyi György üzembiztosan betanította a kompozíciót énekeseinek és zenekarának, ám egy olyan darab esetében, amelyben a konvenciótól való eltérések, szokatlan vonások figyelhetők meg, ezek érvényesítésében aligha célravezető az a középutas, kissé óvatos karakterizálás, melyet ezúttal hallottunk. Számos fordulat akadt, melynek esetében úgy éreztem: ahhoz, hogy a zeneszerzői ötlet ne sikkadjon el, hogy a mű éljen és hasson, mélyebben kellett volna a karakterbe hatolni, erősebben kidomborítva a különbözés mozzanatait.
A második részt kitöltő, 1774 előtt keletkezett C-dúr mise, melyet szerzője, Istvánffy védőszentjének, Benedeknek ajánlott, nem a különbözés,hanem az azonosságvállalás útját járja: pergőn és elokvensen beszéli a kor nyelvét, élvezetes, virtuóz, karaktergazdag és szép hangzású játszanivalót kínálva eőadóinak. A hangverseny három műsorszáma közül karmester, kórus és zenekar itt volt leginkább elemében: az énekkar hangzását fény, a zenekar játékát lendület határozta meg, a vonósok pergő futamai könnyedén fonták indáikat a vokális hangtörzsek köré. Az öt szólistát foglalkoztató opuszban a már hallott Kiss Noémi, Németh Judit és Kovács István ismét hozta Kraus-rekviembeli megbízható formáját, fokozott örömmel hallgattam azonban a produkcióhoz frissen csatlakozó két művész, HAMVASI SZILVIA és DRUCKER PÉTER énekét: a szoprán számára világos színű, salaktalan tónusa, alig vibrált, egyenes hangja állít ki érvényes jogosítványt a régizenei repertoárhoz, a tenoristát pedig a technika abszolút biztonsága, a hang és az intonáció tisztasága segítette karakteres megszólalásaiban. (Január 31.- Zeneakadémia. Rendező: Liszt Ferenc Zeneakadémia, Orfeo Zenei Alapítvány).

A FORRÁS KAMARAZENEI MŰHELY munkáját két szóval jellemezhetnénk: színvonal és kapcsolatteremtés. Az alapító kilenc fiatalt a minőség igénye ösztönzi, ugyanakkor megfigyelhető, hogy a művészi csoportulásokra gyakran jellemző belterjesség helyett folytonosan nyitnak, együttműködnek: szólistákkal, más kisebb és nagyobb együttesekkel egyaránt. Volt már vendégük Kocsis Zoltán vagy Perényi Miklós, az Amadinda Ütőegyüttes vagy épp a Vásáry Tamás vezényelte Rádiózenekar. Legutóbbi Mozart-estjükön a Műhely három tagja lépett fel szólista szerepkörben, a jubiláló LISZT FERENC KAMARAZENEKAR kíséretével.
HORGAS ESZTER választása a G-dúr fuvolaversenyre (K. 313) esett. Hangszeres felkészültségét és kamaramuzsikusi erényeit sokszor megcsillogtatta már, ilyen felszabadultnak és kommunikatívnak azonban eddig talán még nem hallottam játékát. Pedig mindez nem könnyű a G-dúr koncert esetében - egyrészt mert ez a mű nem tartozik az igazán hálás Mozart-versenyművek közé (s talán az igazán jelentősek közé sem), másrészt mert a fuvolás társadalom (érthetően) rojtosra nyűtte és megterhelte számos olyan sablonnal, melytől nehéz szabadulni. Horgas Eszter a művet fölényes technikával, makulátlan szövegtudással adta elő, hangja a két oktávot áthidaló ugrásokban is kiegyenlítetten és tartalmasan szólt. Mély regisztere, ha kell, öblösen zeng, kétvonalas oktávja áradóan énekel, a háromvonalasból pedig a legfinomabb leheletpianókat is bármikor képes kicsiholni. Teljesítményét mégsem a sziporkázó hangszeres kivitelezés tette értékessé, hanem a fent említett sablonoktól való tökéletes függetlenség: mindhárom tételben sikerült az első rápillantás elfogulatlanságának állapotát felidéznie, a legszebb perceket az Adagio non troppo középtétel imádságot idézőn átszellemült atmoszférájú megformálásával szerezve.
VÁRJON DÉNES hasonlóan ihletett hangulatban ült zongorához, hogy megszólaltassa a mozarti billentyűs versenymű kísérletező éve, 1784 terméséből az Esz-dúr koncertet (K. 449), melyet mintegy határkőként tartanak számon: az utána következő kompozíciókkal indul a nagy bécsi Mozart-zongoraversenyek sora. E mű (Mozart a concertót egy növendékének, Babette Ployer-nak írta) csak látszólag szerény: hozama valójában mind kompozíciósan, mind interpretációs lehetőségek szempontjából bőséges - s ezt a bőséget Várjon temperementumos és koncentrált játéka meggyőzőn érzékeltette. Előadásmódjának mindhárom tételben érvényes közös nevezője volt a billentés választékossága, a tagolás élénksége, részletek felé forduló aprólékossága. Emellett azonban világosan elvált egymástól a két szélső Allergo és a közbeékelt Andantino portréja. A nyitótételt meghatározta a mozarti Esz-dúrhoz kapcsolódó maestoso karakter és a markáns, hangsúlygazdag ritmizálás, a B-dúr lassúban érvényesült a szinkopált ritmika sóhajtva kérlelő karaktere, míg a pezsgő, briliáns zárótételben Várjon Dénes előadásmódja természetes gesztussal talált rá a legfőbb műfaji inspiráció forrásvidékére, az opera buffa-finálék izgatott mozgalmasságára, egyáltalán: a szinpadszerűségére. Mozart mindhárom tételbe belehinti a meglepő harmóniai elszineződések, váratlan modulációk késhegynyi fűszerét - a zongoraművész jóvoltából ezek az ízek is kellő szerephez jutottak.
Végén csattan az ostor: közönség számára desszert, művészek számára jutalomjáték volt a híres párizsi sinfonia concertante, a K. 297/b jelzésű Esz-dúr mű oboára, klarinétra, kürtre, fagottra és zenekarra. Mozart a művet a korabeli Európa legjelesebb fúvós szólistáinak képességeihez szabta - de a Forrás Kamarazenei Műhely sem nyeretlen csapatot küldött pályára DIENES GÁBOR, VAJDA GERGELY, TÓTH GÁBOR és VAJDA JÓZSEF személyében. Szinte csak kötelességszerűen említem, hogy valamennyiük játékát virtuozitás, tökéletes szólamtudás és alkalmazkodás jellemezte. Fontosabb, hogy felszínre hozták, sőt kiélvezték a mű még Mozart esetébn is rendkívüli melódiabőségét. Még fontosabb, hogy ezt a lubickoló, folyvást változatokat kereső és találó gazdagságot újra a szelíd elrévedés hangulati burkába vonták - ez ugyanis a mű egyik fontos vonására, kétféle magatartás érdekes keveredésére utalt. A legfontosabb azonban az a komoly zenében ritka (inkább a jazz világából ismert), egymást buzdító, a témákat és motívumokat labdaként passzolgató, összekacsintóan játékos kamarazenélés volt, melynek révén a négy muzsikus játéka a kapcsolatteremtés, az együttműködés örömét árasztotta. A Liszt Ferenc Kamarazenekar ROLLA JÁNOS vezetésével az első két műben talán nem nyújtotta jelenlegi tudása maximumát, de készségesen és korrekt kidolgozottsággal kísért, a sinfonia concertantéban pedig az együttesre is átsugárzott a szólistakvartett lelkesedése. (Február 1. - Zeneakadémia. Rendező: Jacobi Koncert Kft.)