Vállalva a monotónia vádját, az új Istvánffy-Cd-ről sem tudok sok rosszat mondani. 18. századi zenetörténetünk kiemelkedő - és magyar születésűként úgyszólván egyedüli - komponistájának, Istvánffy Benedeknek nagyon kevés fennmaradt művét ismerjük, s ezért egy-egy új felvétel, különösen az életmű reprezentatív nagymiséjéé, önmagában véve is fontos esemény. Jelentőségét azonban megnöveli az előadás kiválósága, magával ragadó volta egyfelől, és egy különleges találkozás létrejötte másfelől.
Az előző bekezdésben zenekarokat nevelő karmesterekről esett szó. Nos bár egyikük nem karmester, másikuk pedig nem zenekart vezet, a lényeget tekintve mégis pontosan ezt a hosszú távon építkező művésztípust testesíti meg a Schola Hungarica és a Liszt Ferenc Kamarazenekar vezetője, Dobszay László és Rolla János. Mindketten lemezek tucatjait készítették már, lemezeik pedig díjak özönét kapták. Mégis, mintha kettejüknél - külsőségekben legalább - nehéz volna eltérőbb alkatú művészeket elképzelni. Dobszay kiemelkedő muzikológus és tanár, pályáján az előadóművészet minden bizonnyal az "egyenlők közt a harmadik" szerepét játssza. Rolla ezzel szemben kiemelkedő hangszeres, a világjáró művész típusának klasszikus megtestesítője. Ráadásul kettejük repertoárja is alapvetően különbözik. Ám azt hiszem, a latban ezúttal legtöbbet mégiscsak az a lényegi azonosság nyomja, mely a két művészt összeköti: egy együttes lehető tökélyre fejlesztésének életprogramszerű felvállalása, a zenével szembeni feltétlen alázata és a munka kérlelhetetlen igényessége.
Ezért aztán nincs is mit csodálkozni azon, hogy ez a kórus és ez a zenekar, amely korábban még sohasem találkozott, olyan harmonikusan zenél együtt, mintha évtizedes közös munka állna mögöttük. Dobszay a rá jellemző módon, mindenfajta előadói sallang következetes mellőzésével, hallatlan plaszticitással állítja elénk a mű szerkezetét és összefüggésrendszerét (melynek megértéséhez Farkas Zoltán tudományos igényű, mégis olvasmányos kisérő tanulmánya is jelentősen hozzájárul). Ez pedig döntő egy olyan igényes és konstruktív (és a maga idejében, 1774-ben igen korszerű) zeneszerző esetében, mint Istvánffy. A megszólalás primér szépségét a zene érzéki élményét viszont a gyönyörű, telt hangzású Schola Hungarica és a Liszt Ferenc Kamarazenekar garantálja. A zenekarról szólva hadd említsem meg a műben exponált szerephez jutó oboapár - a műsorfüzetben, sajnos, megnevezetlenül maradó - nagyszerű megszólaltatóit.
Bár Dobszay a mű rövidebb szólószakaszait nem szólistákra, hanem kisebb létszámú énekkari szólamokra bízza, s ez persze jót tesz az előadói stílus egységének, a Glória tételnyi Quoniam szakaszát mégis neves angol férfialt, a nemrégiben Budapesten is koncertezett Nicholas Clapton énekli. Az ő dús vibratójú, már-már operás hangképzése számomra merész kontraszt ebben a környezetben, fölényes és sugárzó muzikalitása azonban kárpótol ezért.
Sajnos, a felvétel hangzása kissé matt és zsúfolt, a hegedűhang fénytelenebbül szól, mint mondjuk Gardiner Cd-jén. Ráadásul időnként a continuót játszó pozitív orgona kissé élesre regisztrált hangja is ki-kisüvít a zenei szövetből. Ez azonban semmit sem von le a mise jellegzetes, Pertis Zsuzsa által remekül játszott orgona-szólószakaszainak hatásából.

Végül hadd ejtsek szót a milánói Il Giardino Armonico együttes újdonságáról, a Bradenburgi versenyek felvételéről. Be kell vallanom, ez a harmadik CD is nagyon tetszik, még akkor is ha az olvasó e ponton, teljes joggal, ásitozni kezd. Mi tagadás, korábban megismert, vérbő Vivaldi-felvételeikre gondolva némi szorongással helyeztem be sötétzárkájába a korongot. Hátha a rájuk oly jellemző zabolátlan energia elragadja őket a sűrű bachi zenei szövet és bachi mélységek fölött, és esetleg csupán a felszínen korcsolyáznak végig. Félelmem teljesen alaptalannak bizonyult. Mindjárt az első versenyműben olyan gazdag, minden részletben kontrollált és áttetsző előadást hallottam, amilyenhez foghatóval ritkán találkozni barokkhangszeres zenében. Az 1. Brandenburgi verseny azért volt hallatlanul izgalmas, mert a két kürt mert és tudott főszereplővé előlépni a nyitótételben, vagy mert az utolsó tételben hallhatóvá tette - jóságos ég, de hogyan! - a staccatóval jelölt hangsúlyos kürthangok izgalmas sztereó-játékát, a három unisono oboa által túlharsogott szokásos tompa buhogás helyett. Ennek a fűszeres, lehengerlő és mégis minden ízében átgondolt előadásának persze egyszerű a titka: végy megfelelő számú fölényes tudású virtuózt, fogd fel a Bach-concertót kamarazenének,amelynek minden hangja fontos, játsszon minden előadó szólista-felelősséggel - s akkor már csak a darabok belső összefüggéseit és szerkezetét kell kristálytisztán látni és érzékeltetni... Kitűnően példázza ezt a 3. verseny befejező tétele,melyben a 3-3 hegedűs, brácsás és csellista igazi kamarazenészként játszik, akárha Mendelssohn Oktettjét adnák elő. És micsoda öröm olyan kissebbrendűségi érzéstől mentes brácsázást hallani, mint amilyen itt, és persze a 6.-ban is zajlik! Milyen remek Michele Barchi nagy csemballószólója az 5.nyitótételben, és milyen érzékeny az együttest vezető Giovanni Antonini fuvolázása a lassú tételben! Nem beszélve Enrico Onofriról, aki hegedűvel, violino piccolóval és brácsával a kezében is rajta hagyja az előadáson egyéniségének lenyomatát.
Talán csak egyvalami akad, amit ez az együttes, ez a felvétel sem képes megoldani: a 2. versenyben a trombita és a furulya veleszületett arányproblémáját. Gyanús, hogy ez a feladat nem alapjában megoldhatatlan-e.
Az Il Giardino Armonico ezúttal is a popkultúra felé kacsingató Cd-desing megalkotására vette rá kiadóját. Ráadásul a szöveganyag alig mond valamit a játszott művekről. Nos azt javaslom, ezt könnyű szívvel bocsássuk meg nekik.