A CD-játszó kiölti a nyelvét, mi pedig ráhelyezzük a korongot. Mikor a lemez a gép szájában eltűnik, nem zene hangzik fel. Egy német úr szólítja meg a hallgatót: Meine Damen und Herren, sie werden staunen: wir gehen zurück in das Jahr 1877. Az ismerős baritont énekhangként többször hallottuk, mint prózai szerepkörben: a tízlemezes albumhoz csatolt tizenegyediken Dietrich Fisher-Dieskau meséli el - 34 zenei példával fűszerezve - az Electric and Musical Industries Ltd (EMI) évszázados históriáját, összefoglalva a hangrögzítés feltalálásának neveit-tényeit is (ezért kezdi húsz évvel korábban). Oldal Gábor hanglemez történeti regényének lapjairól (A vájtfülű kutya esete, Zeneműkiadó 1975) eddig is sokan ismerték az anekdotát két múlt századi angol festőről, Marc és Francis Barraud-ról, valamint Marc zenebarát foxterrierjéről, Nipperről. Tudjuk, hogyan játszotta le fonográfján a festő a kutyának minden este ugyanazt a számot (Bál után); tudjuk, hogy a muzsikát a derék jószág rendre ugyanazzal a figyelmes mozdulatlansággal hallgatta -s tudjuk azt is, hogy Marc halála után Nipper búskomorrá vált s az is maradt mindaddig, míg az unokaöcs, Francis meg nem szólaltatta Marc fonográfját, felfedezvén, mit hajdan nagybátyja: a kutya zeneszeretetét. Innen egyenes út vezet a híres festmény elkészültéhez s ahhoz, hogy a tölcsér meg az előtte ülő, félrebiccentett fejű foxterrier a hangrögzítés hőskorának szimbólumává váljék.
Az EMI-jubileum sajtóanyagai hangsúlyozzák: a cég története a gyökereknél közvetlenül kapcsolódik a gramofon illetve a grafofon feltalálói, Emile Berliner illetve Alexander Graham Bell és Charles Sumner Tainter munkájához. Tovább hátrálva minden legújabb kori találmányok atyját, Thomas Alva Edisont illő megemlíteni. A méltányosság még egy név leírása kötelez: Charles Cros 1877. április 30-án (háromnegyed évvel azelőtt, hogy Edison a maga találmányának szabadalmi védettségéért folyamodott) a Francia Tudományos Akadémián zárt boritékban helyezte letétbe a hang rögzitésére és lejátszására alkalmas parélophone tervét. Csakhogy nem rendelkezett azzal, amivel Edison: a prototípus elkészítéséhez és szabadalmaztatásához szükséges pénzzel.
Berliner, miután 1893-ban megalapította az United States Gramophone Companyt, 1897-ben európai terepfelmérés céljából Londonba küldte munkatársát, William Barry Owent. Ez a későbbi EMI születési dátuma. Augusztusban már a rivális Columbia Phonograph Company General képviselője, Frank Dorian is Európába érkezik. 1898-ban Owen megvásárolja Berliner európai jogait megalakítván a Gramophone Companyt. Ugyanez év júliusában Berliner ajánló soraival, egy felvevőberendezéssel és egy 25 dolláros biciklivel kulcsfigura érkezik Londonba: Fred Gaisberg, a Gramophone Company (később az EMI) legünnepeltebb hangmérnöke. 1939-ben történt visszavonulásáig seregnyi felvételt készít, rengeteg „felderítő utat” tesz és számtalan művészt szerződtet: utazásai során eljut Oroszországig (1901-02: Nyikolaj Figner- és Saljapin- felvételek), olyan sztárokat nyer meg a hanglemezkészítés ügyének, mint Enrico Caruso (1902), Nellie Melba (1904), és Adelina Patti (1905).
A századelő, az I. világháború kitöréséig: a nagy expanzió kora. A gazdája hangját hallgató Nipper 1909-ben jelenik meg márkajelzésként (His Master’s Voice) a Gramophone Company lemezein. 1913: Teljes Beethoven-Ötödik Nikisch Artúrral és a Berlini Filharmónikusokkal. 1925: az elektromos felvételtechnika megjelenése. A hangzás életszerűbb, felvétel a mikrofonok jóvoltából immár bárhol készíthető. 1927-ben a Columbia szerződést ír alá a Wagner-családdal: felvételek a Bayreuth-i Ünnepi Játékokon. Dieskau történetmondó lemezén felhangzik egy 1927-es, Karl Muck vezényelte Parsifal-részlet (I. felvonás Werwandlungsmusik), melyen a Wagner által a mű ősbemutatójára tervezett (a II. világháborúban megsemmisült) harangok szólnak: a hatás a mai hallgató számára gigantikus. 1931-ben, hogy csökkentse a gazdasági válság hatását és elkerülje a csődöt, a két nagy rivális: a Gramophone Company és a Columbia Gramophone Company egyesül. Az új név: Electic and Musical Industries (EMI). A két jól bevezetett cégjelzés, a HMV és a Columbia megmarad. Újabb kulcsember lép színre a fiatal Walter Legge (Elisabeth Schwarzkopf későbbi férje) személyében. 1932-ben 16 éves csodagyerek készít EMI felvételt Elgar Hegedűversenyéből, szerzői vezénylettel: Yehudi Menuhin. 1934-ben az első kísérleti sztereó felvétel (Mozart: Jupiter-szimfónia - Londoni Filharmonikusok, Thomas Beecham). 1937-ben Gaisberg Prágában felveszi Dvořák Csellóversenyét Pablo Casalsszal, egy évvel később elkészülnek Wilhelm Furtwängler első HMV-felvételei. 1938-ban, alig néhány héttel az Anschluss előtt, Bécsben történelmi koncertfelvétel készül Mahler 9. szinfóniájáról- a Bécsi Filharmónikusokat a mű ajánlásának címzettje, Bruno Walter vezényli.
A háború után Walter Legge európai kapcsolatteremtő és tehetségkutató útjainak eredményeképpen olyan nevek jelennek meg az EMI-katalógusban, mint Karajan, Schwarzkopf, Hotter és - 1948-ban - Callas. Herbert von Karajan 1951-ben teljes Mesterdalnokok-felvételt készít: minden idők leghosszabb (34 lemezből álló) 78-as fordulatszámú kiadványát. 1952-ben jelennek meg az EMI első 45-ös fordulatszámú lemezei és LP-i (utóbbiak egyikén debütál Guido Cantelli, Csajkovszkij 5. szimfóniájának dirigenseként). A sztereó kiadványok (1958. Rimszkij-Korszakov: Seherezádé - Thomas Beecham), a digitális technika (1979, Debussy: Images, Egy faun délutánja – André Previn) és a kompaktlemez megjelenése (1982): a pop térhódítása a hanglemezkiadásban; a könnyű és komolyzenei előadó művészetet átformáló sztárkultusz kialakulása, no meg a legutóbbi évek eladási statisztikáinak mélyrepülése – mindez már ismerős a mai olvasó számára.
A jubileumi album szerkesztésmódjának erénye, hogy a 10+1 lemezen hallható 204+34 felvétel túlmutat egy cég történetén, de a hangfelvétel históriáján is: amin végigvezet, nem kevesebb, mint a zenei interpretáció fejlődésének legutóbbi évszázada. A legizgalmasabb hangdokumentumokon zeneszerzők játszanak vagy vezényelnek; ezeket fejhosszal követikazok, melyeken az előadó személye és kapcsolatai a romantika aranykorába vezetnek. A 72 éves Grieg a zord északot meghazudtoló meleg fényekkel és szerelmes rubatóval zongorázza A tavaszhoz, fiatalos életörömmel Norvég nászmenet című darabját; hasonló vitalitást és virtuozitást élvezhetünk a 84 (!) éves Saint-Saëns 1919-es párizsi felvételén, melyen a két évvel később Algírban meghalt szerző a Suite Algérienne egyik tételét adja elő. A Richard Strauss dokumentumok sorából a szerkesztő igazi ritkaságot választott: Strauss keze alatt 1926-ban Londonban A Rózsalovag filmzene-változata hangzik fel (az átdolgozés történetét Borgó András foglalta össze a Muzsika 1997/4. számában: Richard Strauss, a filmzeneszerző). Ahogyan Gustav Holst vezényli A bolygók Merkúr-tételét, az rugalmas dinamizmusával és színgazdagságával számomra először tárta fel e mű sajátos angol impresszionizmusának értékeit - ellentétben a sorozatról készült mai steril felvételekkel. Más értelemben, de szintén szerzői előadás dokumentumaként értékelhető, midőn Leoncavallo kíséri zongorán Carusót, saját szövegű és zenéjű Mattinatájában, vagy Debussy párás-mítikus atmoszférát lehelő zongorázása, a francia repertoárra specializálódott nagy skót szoprán, Mary Garden (az első Mélisande) énekének hátterében. És persze ide sorolhatjuk a már említett korai Menuhin-lemez részletét, melyen a 75 éves Elgar vezényli saját Hegedűversenyét. A magyar zenehallgató ismeri Bartók felvételeit, mégis jól esik, hogy ebben a válogatásban is felhangzik a Mikrokozmosz 6. füzetének Ostinatója a szerző hangsúlygazdag , szúrós-csontos előadásában.
Akik a nagy romantikusok kezét fogják: Nyikolaj Figner, Csajkovszkij barátja, A pikk dáma első Hermannja, aki gyönyörű, homogén tenorján ebből a szerepből énekel; Brahms életének tanúja, Josef Joachim aki 72 évesen is bámulatba ejtő tűzzel és virtuozitással játssza a 2. magyar táncot (ha idős fejjel így hegedült, milyen lehetett fénykorában?), Pablo de Sarasate (Bruch-, Lalo és Saint-Saëns-dedikációk címzettje), aki 1903-ban Baszk capricciójában a csillagot is lehegedüli az égről, a g-húron olyan hatalmas tónust zengetve, mintha ágyút tartana az álla alatt; a Liszt-tanítvány Ferruccio Busoni, aki Beethoven Écossaise-ében megmutatja, hogy a daliás idők szabad előadásmódja és kiélezett ritmusértelmezése összeegyeztethető a pontossággal és a kristályos faktúrával; a szintén Liszt-iskolát járt (de Karol Mikuli növendékeként Chopin-unokának is tekinthető) Moritz Rosenthal, aki 1930-ban, Chopin e-moll koncertjének legelső hangfelvételén a tartás nemes méltóságával gyönyörködtet.
Az eddigiekben vegyesen említettem énekeseket és hangszeres muzsikusokat. Ideje leszögezni (bár statisztikát nem készítettem), hogy a tíz lemez közül a valóban historikus kincseket rejtő - azaz a nagy határvonal, 1945 előtti korszakot szemléző - első öt CD legfőbb hozama mégis az énekesek elképesztően színes és gazdag felvonulása. Itt fokozottan érzékelhető a szerkesztés körültekintő előzékenysége: vokális Amerikából jöttem játékot hallunk - mindenki azzal perdül a színre, ami mestersége címere. Ha Pol Plancon a Saljapin előtti korszak legnagyobb Mefisztója, hát e szerep gúnyosan kimért alakítójaként halljuk (Vous qui faties l’endormie). Ha Emma Calvé a századvég leghíresebb Carmenja, természetesen fátyolos erotikáju Habanerával szerepel a gyűjteményben. Ha a holland Anton van Rooy kora legjelesebb Wagner-baritonjainak egyike, a Walkür Wotanjaként énekel tömören formállt s mégis megindító Leb’wohlt. Ha Verdi és a sors jóvoltából Francesco Tamagno a zenetörténet első Otellója, már nem is csodáljuk, hogy sistergő, tüzes Esultatéval lép elénk. Az már csak magától értődik, hogy Nellie Melba aki pályája kezdetén magas koloratúrszopránként aratott sikereket, Lucia gyöngyöző trilláival és futamaival tündököl. Alapvetően más karakterű szólamtársát, Lilli Lehmannt alapvetően más karakterű szerepben: Donna Anna I. felvonásbeli Or sai chi l’ onore áriájában állítják elénk a szerkesztők. A cseh származású Emmy Destinn Smetana Daliborjából ad elő részletet eredeti nyelven, átütő drámai erővel. A szintén cseh Maria Jeritzát, aki két Richard Strauss-opera ősbemutatóján is énekelt, fénykorában halljuk kifejező és átszellemült Ariadneként (Es gibt ein Reich). Selma Kurz trilláiról volt híres - a lemezen megmutatja, hogy Oszkár valóban tudja (Saper vorreste). Toscanini kedvenc Falstaffja, Mariano Stabile mi mást adhatna elő, mint a Becsületmonológot - nem akárhogy: 1924-ben a bariton pályája csúcsán állt, tökéletesen intakt hangon, a figurával azonosulva, szólamát gazdagon kidolgozva énekelt. A mesterségem címere játék kivétele az ős-Kalaf, a spanyol Miguel Fleta, aki pompás, kiélezett Mantuai herceg-áriát (La donna e mobile) tolmácsol (igaz, a felvétel idején, 1923-ban bajosan is adhatott volna elő Turandot-részletet). A Lehár favorit Richard Tauber A mosoly országában mézes-aranylón énekli, hogy vágyik egy nő után (a német szövegben: Dein is nein Ganzes Herz); Saljapin Borisza tragikus márványszobor és romlandó húsvér ember egyszerre - torokra forrasztja a lélegzetet.
Mennyi mindenről kellene még szólni! Dehogy is akarom eltitkolni, hogy a gyűjteményben az említetteken kívül hallható a pergő technikájú Maria Ivogün (Martern aller Arten); a remek Don José Georges Thill; Aureliano Pertile; Claudia Muzio; a másik (a negyven évvel fiatalabb) Lehmann: Lotte (vele a csodálatos Lauritz Melchiott énekel pátosszal teljes és reményittas Winterstürmét a Walkürből). A későbbi évtizedeket reprezentáló lemezeken pedig szerepel Beniamino Gigli, Giacomo Lauri-Volpi, Jussi Björling, Peter Pears, Ljuba Welitsch, Giuseppe di Stefano, Erich Kunz, Kathleen Ferrier, Dietrich Fischer-Dieskau, Kristen Flagstad, Maria Callas, Elisabeth Schwarzkopf, Victoria de los Angeles, Hans Hotter - majd a jelenhez még közelebb: Mirella Freni, Alfredo Kraus, Joan Sutherland, Janet Baker, Renata Scotto, Luciano Pavarotti, Montserrat Caballé, Plácido Domingo, José Carreras, Agnes Baltsa, Jessye Norman, Olaf Bär, Barbara Hendricks - és így tovább (a neveket nem a teljesség igényével és nem szigorú kronológia szerint, hanem a lemezeken való megjelenés rendjében soroltam). Lehet, hogy nem volt igazságos ennyire a múltat részesíteni előnyben - de a jelent úgyis jobban ismerjűk.
Akadnak a tíz lemezen különleges szituációk, különleges emberek. Elena Gerhardt lipcsei konzervatóriumi növendék - később korának nagy Schubert-dalénekesnője - már korai művészetével úgy elbűvölte a tanintézet igazgatóját, hogy az vállalkozott az ifjú mezzo bemutatkozó koncerjének zongorakísérői szerepkörére. Az igazgató: Nikisch Artúr (An die Musik). Ma már felkapjuk a fejünket arra, hogy az ünnepelt angol bariton, Sir George Henschel saját zongorakíséretével adja elő (mai ízlés számára kissé sebbel-lobbal) a Das Wandernt: a sokoldalúság e fajtája mostanra kihalt. (Itt jegyzem meg, hogy a korai évtizedeket reprezentáló lemezek abszolút plaszticitással állítják elénk a századforduló és századelő opera- és daléneklésének érettségi foka közti különbséget, majd a századközép táján Pears, Hotter, Schwarzkopf, Dieskau felvételeivel a daléneklés hatalmas árfolyamemelkedését – és bizony, később az ereszkedést is, még ha olyan színvonalon is, mint amilyent Olaf Bär finoman visszafogott Lindenbaumja képvisel.) Ritka élmény 1908-ból Elvira de Hidalgo rendkívül mozgékony és konzisztens hangú, virtuóz Rosináját hallani (Una voce poco fa) – nemcsak azért, mert a nagy spanyol szoprán 16 (!) éves korában, Nápolyban épp e szerepben debütált elsöprő sikerrel, de azért is, mert később az athéni konzervatóriumban ő volt Maria Callas tanára... Kuriózum az antológiában nem egyszer szereplő Nellie Melba mint búcsúzó Mimi (Donde lieta usci) - Covent Garden-beli búcsúgáláján: 1926-ban, 65 (!) évesen, szinte sértetlen hang birtokosaként, tökéletesen illúziókeltő alakításban. (A felvétel értékéből aligha von le, hogy Melba, mint arról olvasmányaim felvilágosítottak, visszavonulása előtt számtalan búcsúhangversenyt adott...) Számomra nem is különleges, egyenesen leírhatatlan tapasztalat az angol Clara Butt egy patetikus, hazafias himnuszban (Elgar: Land of Hope and Glory): ezt a természeti tüneménnyel felérő, minden fekvésben egyforma gazdagsággal zengő, mély regiszterében emberfelettien hatalmas altot hallgatva értettem meg, hogy Kathleen Ferrier orgánuma nem a semmiből, hanem az angol vokalitás élő humuszából sarjadt (magyar lexikonok Buttról nem tudnak: Dieskau Schubert-könyvét fellapozva elégedetten olvastam, hogy ő is Ferrierhez hasonlítja).
Napnál világosabb, hogy ez a gyűjtemény tanít - nem középiskolás fokon. Másképp aligha szerepelne egyazon lemezen, szoros egymásutánban Wilhelm Backhaus, Wladimir Pachmann és Alfred Cortot egy-egy lényegében azonos időben (1925-26) készült felvétele - két generáció és három gyökeresen eltérő magatartás reprezentánsaként: Backhaus Lisztje szenvedélyes, Pachmann Chopinje extravagáns, Cartot-é tárgyilagos. A hallgatóra kacsintva szavak nélkül sugall ama szekesztői ötletet, melynek az antológiában többször is haszonélvezői lehetünk. egymástól nagy időbeli távolságban, más lemezen, más előadóval ugyanaz a mű szerepel. Ha valaki megkérdi, miként változott a hegedűjáték száz év alatt, játsszuk le neki Joachim már méltatott 1903-as Brahms-felvételét, majd ugyanazt a 2. magyar táncot Sarah Chang boszorkányosan virtuóz, ám túlbalanszírozott, éttermi hangulatú előadásában. De a szerkesztés párhuzamai korántsem kizárólag a minden hanyatlik falstaffi rosszkedvét szuggerálják, tudván: declinazione ragozás is jelent, nemcsak alászállást. A ragozott alak nem kevesebb, csupán más. Lilli Lehmann már említett nemes fűtöttségű, szabad lélegzetű Or sai chi l' onore áriája árnyékában nincs szégyellnivalója Cheryl Studernak ugyane hangok nem kevésbé drámai, de feszesebb mozgású előadójaként. Francesco Tamagno élesebb-hangsúlyosabb és Giacomo Lauri-Volpi kantábilisabb Esulatéja 37 év távolából (1903-1940) hozza egyensúlyba a kvalitások mérlegét. Erőltetett volna minőség-különbséget keresni Nikisch Artúr és a Berlini Filharmónikusok 1913-as, illetve Otto Klemperer és a Philharmonia Zenekar 1955-ös Beethoven-felvétele (5. szimfónia, nyitótétel) között: mindkettő fegyelemre törkvő, feszes értelmezés, ezen belül érdekes módon talán Nikisché a klasszikusabb-zártabb, az idős Klemperében több az akcentus és az indulatkitörés. (A hangzás eltéréseiből is félrevezető volna következtetést levonni, hiszen a tízes években a zenekari felvételek még kényszerűen redukált létszámmal készültek.) Maria Callas Habanerája (1964) Emma Calvé felvétele (1902) után gazdagodás: a későbbi tolmácsolás nem kevésbé távolságtartó, mint a korábbi, de sűrűbb-erotikusabb leheletű, s inkább magában hordozza a tragédia előérzetét. Ha nem is azonos művet, de azonos szerzőt és műfajt kínál az a három felvétel, melyen egy-egy Bach szólószvit-tételt hallunk Pablo Casals (1938), Paul Tortelier (1960) és Msztyiszlav Rosztropovics (1992) csellóján: az első felvétel a nagyformátumú és szabad, romantikus közelitésmódot, a második a hanszeres perfekciót abszolutizáló szellemet képviseli, a harmadik az első kettő erényeit egyesíti.
Az antológiát vitathatatlanul a klasszikus-romantikus alaprepertoár és annak kedvelt műfajai-apparátusai mentén szerkesztették. Ennek megfelelően a legtöbb felvételen énekes vagy zenekari számokat, zongorát, hegedűt vagy csellót hallunk. Jelzésszerűen jelen vannak azonban a ritkább hangszerek is. Csembalózik a gyűjteményben Wanda Landowska (Bachot, ma is érvényes, sallangtalan értelmezésben), orgonál Albert Schweitzer, halljuk Andrés Segovia gitárjátékát, Dennis Brian bársonyos kürt- és Maurice André hasonlíthatatlan derűt árasztó trombitahangját (utóbbit természetesen aranyló hummeli Esz-dúrban); a Karajan-konfliktusról elhíresült Sabine Meyer a klarinétot képviseli (természetesen Weber-concertinóban). A század második felének előadóművészetére gyakorolt hatáshoz képest viszonylag kevés felvétel ad ízelitőt a historikus régizene-előadópraxisból - az a kevés viszont magas színvonalú és reprezentatív: a Cambridge-i King's College Kórusa, David Munrow Early Music Consortja, A Hilliard Ensemble, Jordi Savall, a Taverner Consort, Bob van Asperen, a London Classical Players. Mint elhintett mag, századunk zenéje is jelen van a lemezeken (Satie, Ives, Prokofjev, Barber, Gershwin, Orff).
Lehet, a recenzenst e sorok írásakor túlságosan is fénykörébe vonta a múlt, s amellett túlságosan is szürkének látszott a ma. De ki a jelent nem becsüli, az a jövőt nem érdemli: ha korunkban kevesebb is az óriás, s ha művészek helyett mostanság inkább hallani mestereket, záruljon a beszámoló mégis a már megidézett János, a szatirikus Sir John pesszimizmusa után e név egy másik viselője, a rezignáltan megbékélő Sachs szellemében, kinek monológját (Verachtet mir die Meister nicht) a szerkesztő aligha véletlenül illesztette az utolsó lemez végére Brend Weikl erőteljes előadásában. A jubileumi Emi-lemezen hallható Maurizio Pollini, Martha Argerich, Itzhank Perlman, Msztyiszlav Rosztropovics, Carlos Kleiber, Roger Norrington, Simon Rattle, Kiri te Kanawa, Agnes Baltsa, Anne Sofie von Otter. Ők a jelent képviselve szólalnak meg hiteles hangon arra ösztönözve minden korok zenehallgatóját, hogy a mestert ne vesse meg,s becsülje énekét.