Janota Gábor fagottművész lemeze sok ilyen újrafelfedezést kínál. Bevallom, általában nem rajongok az olyan hangversenyekért és lemezfelvételekért, amelyeken hangszeres szólisták mutatják be a hangszerükre írt (gyakran személyesen nekik ajánlott) kortárs darabokat. Az az érzésem, a zeneirodalomnak ez a része igen nagy százalékban felesleges túltermelés. A virtuóz doromb vagy okarinaművész játszanivalót kér haverjától, a haver ismerősétől - az persze gyorsan ír neki egyet. Magyarán: a művész áligényt teremt, amit a szerző rögvest kielégít. Mindketten úgy tesznek, mintha ez a közönség ( a "zeneművészet") érdekében (azaz a "mi" érdekünkben) történne. Holott egyszerű seftről van szó csupán, olyan üzletről, ahol a cechet végső soron velünk akarják megfizettetni. Senki sem tagadja, hogy egy Severino Gazzeloni vagy Vinko Globokar valaha "hatott" a komponistákra, és különleges képességeivel új ötletekre késztette őket. Ezek azonban kivételek. A mai cikória-Gazzellonik és Nes-Globokarok csak tortaszelethez szeretnének jutni, s ennek érdekében hajlandók felezni a komponistával is, abban a reményben, hogy a mazsolára és tejszihabra-valót majd csak megadja valamilyen alapítvány, szponzor (végső soron persze a lakosságnak az a része, amelyiknek a zsebéből az adóhatóság ki tudja passzírozni a forintokat).
Janota Gábor azonban nem tartozik "nyuszi és üzletfelei" eme belső körébe. Nem pengeti a fagottot, s nem húzza vonóval, nem ver vele réztányért vagy konyhai edényeket. Egyszerűen elfújogatja, amit a kottában elé tesznek. Jól fújogatja el - ezért sokan szívesen teszik elé a kottát. Ennyi a titka, semmi egyéb. Jó a fagottos nézőpontból kiválasztott zenetörténeti keresztmetszet az utóbbi négy évtized magyar muzsiájából. Jó, mert a fagottos érezhető örömmel és lelkesedéssel teszi a dolgát, mert kísérője, Kocsis Zoltán illetve néhány felvételen Körmendi Klára ugyanilyen örömmel és lelkesedéssel muzsikál. S jó, mert egyetlen olyan darab sincs, amelyet végighallgatva bosszankodnánk az elvesztegetett idő miatt.
Bozay Attila 1959-ben készült , op.2-es jelzésű Episodi ciklusa például meglepően frissnek hat ma is. A sok tercmenet ugyan elég bartókossá teszi, de manapság ez a legkevésbé sem a konzervativizmus jele. Főleg a gyorsabb tempójú szakaszok hallatlan műgonddal és árnyérzékkel kialakított zenei szövete bizonyítja az akkoriban még pályája kezdetén álló alkotó rendkívüli tehetségét.
Petrovics Emil öt évvel későbbi Passacaglia in Blues-a bizonyosan szerepel majd a huszadik századi magyar zene később megírandó összefoglalásában, mint különleges jelentőségű opusz. Hiszen Petrovics a huszadik századi zenének két olyan ágát egyesíti ebben a látszólag ártatlan kamaradarabban, amelyek külön-külön is számos ráncot okozhattak hajdan elhivatott pártbürokraták homlokán: a jazz hangját (pfuj, burzsoá amerikai Samu bácsi!) a dodekafóniával (amelyről Hruscsov elvtárs személyesen jelentette ki: ő ugyan nem tudja, mit takar, de emlékezteti a kakofóniára, így hát jó dolog nem lehet). Mondhatnánk: politikai "tett" volt annak idején e mű komponálása. Az már isteni szerencse, hogy a darab nem csupán "történetileg" jelentős, hanem ma is élvezetes zene - amely kiállta az idő próbáját.
Ugyanez mondható el Dubrovay roppant profi 1967-es Öt darabjáról és Vidovszky László több mint évtizeddel később papírra vetett, "obligát kiséretekkel" ellátott "szólóiról" is. Ezek már a "puha" diktatúra zenészek számára néha nagyon is kemény időszakában keltettek felháborodást azok körében, akik ilyen akusztikai megnyilvánulásoktól féltették a szocializmus világméretű győzelmét. Ma visszahalgatva a Cd-re vett "variánsokat" (mivelhogy a"mű" a szólók és kíséretek sokféle kombinációját teszi lehetővé), azt kell mondanunk, a szerző bámulatos érzékkel találta ki a játékszabályokat. Alkotása valóban "opusz", abban az értelemben, ahogy a barokk és kora klasszika mesterei használták e szót, akik mindíg azt érzékeltették, hogy a "mű" teljessége csakis változatokon keresztül közelíthető meg. Azaz "opusszá" csakis tucatnyi (legalább féltucatnyi), önmagában is több tételes, egymás mellé rendelt concerto vagy szonáta válhat.
Sári Józsefnek egy darabja Janota Gábor lemezén is hallható: további műveit a Nemzeti Kulturális Alap által támogatott kiadvány jóvoltából hallgathatja meg az érdeklődő. A legtöbbről már beszámolt a Muzsika kritikai rovata- mégpedig, ha jól emlékszem, kivétel nélkül az elismerés hangján. Csatlakozom az előttem szólókhoz

Sári József irigylésre méltóan markáns arcélű komponista, annak ellenére, hogy nem ismételgeti önmagát (sokan ugyanis azt gondolják, akkor válnak félreismerhetetlen egyéniséggé, ha mindíg ugyanazt csinálják). Egy új Sári-művel szemben a hallgató soha nem mehet "biztosra" - kivéve egyet: arra mérget vehet, hogy a felvetett zenei ötletek érdekesek, különlegesek lesznek.
Rokonszenves, hogy Sárinak a szigorú polifon szerkesztő elvek iránti vonzódása nem válik ön- és közönségsanyargató aszkézissé. Volt idő mikor e tekintetben egyes szerzők nem ismertek tréfát: megelégedtek a "szép" struktúra kialakításával, s fütyültek rá, mit szól a hangzáshoz a közönség. Sári nem gyomorbeteg Savonarolaként hadakozik az érzékiség ördögével. Nem enged az olcsó hatásvadászatnak és a szentimentalizmusnak - de a szellem fehér fényét sem irányítja szűrés nélkül reánk, hogy rögtön belevakuljunk. Emberi mértékkel mér. Erőfeszítésre készteti a befogadót, de nem riasztja el. Felfelé mutat, az ideák birodalma felé, de közben felénk fordul, másik kezével szinte keresi a mi kezünket. Nincs nála "civilebb" a mai magyar komponisták közt. Hozzá képest mindenki intoleráns "politikusnak" és pártembernek tűnik, vagy éppen hadvezérnek, aki úgy hiszi lovon ül, s rohamot vezényel...
Hogy eljön-e egyszer úgy a Sári József féle muzsikusok és antipolitikusok országa, mint ahogy az utóbbi évek talán legzseniálisabb magyar zongoradarabjában, az Elidegenített idézetekben előtűnik a rejtett, izgalmasan denaturált, preparáltzongora-hangzatok mögül a vezérlő alapgondolat, Bach e-moll fúgája? A kérdés költői. A józan értelem egyértelmű nemet súgna feleletként. De azért ne veszítsük el a reményt...

Nem, a reményt nem szabad feladni. Egy évtizede szinte hagymázos álomnak tűnt, hogy erdélyi magyar komponista műveinek felvétele a Hungarotonnál jelenjen meg, méghozzá erdélyi magyar és román művészek előadásában. Ezüstös kacajjal fogadták volna azt, aki effélét komolyan állít. És ma valóság, ami egykor képtelenségnek tetszett. Itt van, kézbe vehetjük a kolozsvári Szegő Péter szerzői Cd-jét.
Szegő zenéjével persze nem most először találkozhat a kortárs muzsika iránt érdeklődő budapesti zenebarát. Többször is járt nálunk az elmúlt években, például a Korunk Zenéje fesztiválon. Bizonyos kép tehát kialakulhatott művészetéről. Ezt a portrét a CD kicsit árnyalja ugyan, de alapvetően nem módosítja.
Szegőnek ugyanúgy van stílusa, mint Sári Józsefnek. Néhány másodperc után rá lehet ismerni. A leginkább talán Varése Intégrales-jának hangzásvilágához áll közel legtöbb opuszának rézfúvós és ütős színeket vegyítő, soha nem szentimentális világa. Egyes műveknél ez a hangzás részben távoli kultúrák zenéjének hatásával is magyarázható. Így például a talányos című, M.O.M. feliratú kompozícióban az ismertető szerint a tibeti zene lett volna a legfőbb ihlető forrás - az általam hallott tibeti ritus-zenék ismeretében ez az állítás megalapozottnak látszik. Valóban himalájai fagyos energiát árasztanak a havasi kürtre emlékeztető hangok, tibeti szertartás makacs csörgését-zörgését eleveníti fel az ütőszekció. Igen hatásos az ősi szertartások, rítusok komor hangulatát idéző Incantations. Szinte hihetőnek tűnik, hogy mamutra vadászó eleink efféle dallamokkal és ritmusokkal bódították magukat. Kevésbé győz meg a szerző a trombitákra és ütőkre írt Koncertdarabban. Itt mintha szószátyár lenne, s papírízű motivikus munkával (ide tritonusz, oda kvart stb.) pótolná az ihletet. Fáradtabb a Reverberációk című vibrafondarab is, amolyan tipikus modernzenei fesztiválzene (címe is jellegzetes fesztivál-halandzsa). Roppant érdekes, és a szerző másfajta érdeklődéséről tanúskodik viszont a hegedű-cselló Duó. Hogy az ismertető szerint kétféle princípium közti "harcot" bemutató műben mindenki azt véli a pozitív oldal hangjának, amit a komponista sugall, abban persze nem vagyok biztos. Számomra például az éteri magasságokba kúszó hegedűdallam ma már kissé elcsépeltnek és ezért inkább taszítónak tűnik, a fürge-ritmikus kezdet a maga lüktetésével viszont annál vonzóbb - mintha az erdélyi paraszti hangszeres muzsika kristályos levegőjét szívnánk vele városi gázoktól-bűzöktől agyonszennyezett tüdőnkbe.