E hangverseny rendezője Kun Imre volt, a korszak legendás impresszáriója. Memoárjában (30 év művészek között. Zeneműkiadó, Budapest 2 1965, 150) idéz két további kritikából, a cikkíró megnevezése és a megjelenés dátuma nélkül. "Operaházunk fiatal karnagya az ifjú zenekari vezetők élvonalába került ezzel a hangversenyével." (Pesti Hírlap) "Örömmel állapítjuk meg, hogy Solti György a felfokozott várakozásnak teljes mértékben megfelelt. Igazi vérbeli muzsikus, nagytudású zenész, akinek ízlése, fantáziája, temperamentuma, szuggesztív egyénisége és elsőrangú technikai felkészültsége van." (Magyar Hírlap, valószínűleg Péterfi István.) "Péntek: Figaro házassága (C bérlet)" - tudatta a színházal következő heti műsorának rovatában Az Est című délutáni napilap 1938. március 6-i, vasárnapi száma (valójában március 5-én jelent meg, a délutáni-esti lapokat annak idején a következő nap dátumával nyomtatták ki). A kis hírek között március 10-i keltezéssel jelzi Az Est: "Karmesteravatás lesz csütörtökön az Operaházban. Solti György jelenik meg először a zenekar élén, és a Figaro házasságát vezényli. Solti eddig korrepetitor. volt."
A Figaro Sergio Failoni birtoka volt az 1937. április 16-i felújítás óta. A zseniális talján nem Mozartjairől híresült el - az olasz repertoár meg Wagner volt a specialitása -, de volt annyi stílusérzéke, hogy helyreállította a megelőző, 1926-os felújítás durva csonkításának áldozatul esett secco recitativókat. Aligha véletlen, hogy az idő tájt jobbára Ferencsik tartott Mozart-ügyeletet az Operaházban (Cosí fan tutte, Don Giovanni-felújítás). A tiszteletbeli magyarrá lett nagy olasz karmester idővel átadta repertoárdarabjait másoknak. Ferencsiktől tudható, ezt olykor váratlanul tette, nemegyszer vállalta át Failoni "birtokait" ő maga is beugrással, próba nélkül. Gyanítom, így került Solti pálcája alá a Figaro házassága - nem lehetett szokatlanul hosszú ideig, nyolc éven át parkolópályán tartott reménybeli karmestere iránt oly rideg és szeretetlen az Operaház, hogy zenekari próba nélkül dobja a mélyvízbe, ha bemutatkozását előre megtervezték. Márpedig Solti csupán az énekeseivel dolgozhatott egy délelőttnyit, s részben azt is hiába, mivel Osváth Júlia (Grófné) és Koréh Endre (Bartolo) az előadásra megbetegedett. Ily kényes ensemble-darabban nem karmesteri álom a szereplőváltozás. Egyebekben - utánanéztem - ez volt az évad utolsó Figaro-előadása. Nem arról szólt tehát a történet, hogy tartós használatra kapja meg a darabot. Alighogy elővette, pakolhatta is el ama marsallbotot, amelyet Péterfi István látott meg nála a Hovanscsina bemutatóján.
A BBC és az MTV koprodukciójában 96. születésnapjára készült, de - nálunk - 1997. október 18-án nekrológ helyett sugárzott másfél órás portréfilmben büszkén beszélte el Solti, hogy ő, a balatonfőkajári pék unokája volt a budapesti Opera első zsidó karmestere. Annyi évtized után persze megbotolhat a memória. Mert volt Mahler-éra a múlt században (talán épp az 1931/32-es tanévben hallhatott volna erről, ha a zenetörténet-órák alól nincs felmentve), de 1920-tól sokat foglalkoztatott, megbecsült karmestere volt Operánknak Fleischer Antal, Solti korrepetitori évei alatt is. Intézményes fajüldözés vádjával zenekultúránk még áttételesen-célzásokkal sem illethető. Máskülönben nem lehetett volna Kálmán Oszkár, Relle Gabriella az Operaház örökös tagja (e kitüntető címet a mindenkori kultuszminiszter rendeletére ítélték oda, nem éppen sokaknak). Máskülönben nem szabotálhatta volna el a Zeneakadémia a felsőoktatásban 1920-1926 között kötelező numerus clausust (miközben 5%-ban limitálták a zsidó diákok számarányát, az Akadémián 40,9% volt ez az arány). Máskülönben nem torpedózhatta volna meg Dohnányi az 1938-39-es "törvények" szigorú érvényesítésére szolgáló zenei kamara felállítását (meg is kapta érte "méltó" jutalmát az 1945-ben háborús bűnössé nyilvánított művész).
Tóth Aladár - hogy Mozarthoz visszatérjünk - maximális lelkesedéssel méltatta az opera karmesteravatóját. Egyetlen bíráló megjegyzése: az utolsó felvonásból kimaradt Figaro áriája. Ez sem Soltit érinti, nem az ő húzása volt, így örökölte az előadást:
"Új magyar karmester mutatkozott be Operaházunkban a Figaro házassága előadásán: Solti György, az Operaház kiváló tehetségű fiatal korrepetitora, aki már a salzburgi ünnepi játékokon, mint Toscanini egyik asszisztense, magára vonta a zenei körök figyelmét. Mindjárt első ízben az operairodalom egyik legnagyobb igényű alkotásával kiállni a közönség elé, méghozzá pusztán a rendelkezésre álló egyetlen próba szűkre szabott előkészítő munkájával: olyan súlyos feladat, mely kiosztását elméletben a legkevésbé sem helyeselhetjük. Ezúttal azonban a gyakorlat szerencsésen rácáfolt az elméletre: Solti György ragyogó muzikalitású, pompás technikai rátermettsége diadalmaskodni tudott ott, ahol hasonló helyzetben a legtöbb fiatal karmester elbukott volna. Mozart remekét így fiatalos erőtől duzzadó, lendületes és amellett stílszerű, plasztikusan körvonalazott interpretációban élvezhettük végig. Olyan vérbeli karmestertalentum jutott itt szóhoz, akire a jövőben bízvást építhetünk, hiszen nemcsak a közönséget tudta egy csapásra meghódítani, hanem a ... Mozart-muzsika birodalmát is. (...)" (Tóth, id. mű, 416.)
Hol tanult Solti Mozartul? A nyelvet Weinertől, persze. Ami pedig a színpadi nyelvet illeti: kukta az Operában, amikor 1931-ben Knappertsbusch betanításában újítják fel a Don Giovannit, majd 1936-ban Kleiberrel a szöktetést. De kell szerencse is. 1937-ben a Salznurgi Fesztiválon megbetegszik Toscanini Varázsfuvola-korrepetitora. Solti épp kéznél van, s megkapja a Maestrótól a feladatot. Ő lesz Papageno harangjátékának cselesztása is Toscanini zenekarában. Akkor 1937-ben, közrműködését Toscanini Zauberflötéjében nem említi meg Tóth Aladár (id. mű 321-326). Lemezfelvétele még nem volt 1938-ban a Figarónak; valószínűleg nem ismerte Solti Fritz Busch glyndebourne-i Don Giovannijának és Cosíjának felvételét, de Salzburgban, 1937-ben bizonyosan hallotta Bruno Walter Figaro-vezénylését.
Hanem Tóth Aladár jóslata - nem az ő hibájából - nem teljesült. "Olyan vérbeli karmestertalentum jutott itt szóhoz, akire a jövőben bízvást építhetünk..."? A második zsidótörvény elfogadása után - 1939. május 5-én szavazta meg a Parlament - állami közhivatalt az érintettek nem tölthettek be többé. Mivel pedig Solti György, az Operaház tagja munkajogi szempontból köztisztviselőnek minősült, korrpetitori állása automatikusan megszűnt. Több mint kétséges, túléli-e a háborút, ha nem menekül Svájcba. Ifjúságáról Földes Andor írta Flórián Lászlónak (Munkásének... 61): "Tuljdonképpen három elválaszthatatlan barát volt abban az időben: Kuti, Solti György és én." Ketten életben maradtak, Földes Amerikában, Solti Svájcban - Kuti odaveszett egy németországi lágerben.
Budapesti Figarója után nyolcéves generálpauza szakította félbe karmesteri pályafutását. Mihelyt a háború véget ért, jelentkezett az Operaháznál szolgálattételre, ám - mint Tallián Tibor írja - "... Komáromy nem szerződtette". (Staud, id. mű 276). Talán jogilag is, de erkölcsileg mindenképp járt volna Solti Györgynek annyi jóvátétel, hogy visszakapja állását, melytől diszkriminatív törvény fosztotta meg, kivált, hogy az Operaház visszavette mindazon életben maradt tagjait, akiket 1939-ben származásuk okán kénytelen volt eltávolítani. Ötven évvel később Solti a kommunisták számlájára írta az elutasítását. Azonban ez látszik a legkevésbé valószínű forgatókönyvnek. Mert Komáromy Pál, az énekesből lett direktor nem volt bolsevik - miként más sem a dalszínház vezetésében -; egy korrepetitor visszavételéhez egyébként sem kellett pártpecsétes engedély 1945-ben. Solti inkább baloldalilag lehetett volna az idő tájt gyanús, mint Kuti Sándor legközelebbi, testi-lelki jó barátja (Kutit az 1930-as évek elején Gergely János, azaz Jean Gergely szervezte be az illegális KMP zeneakadémiai sejtjébe tagnak).
Solti György elutasításának valódi okáról nem ismerünk dokumentumot. Lehetséges, hogy mire levele megérkezett Budapestre, beteltek a státusok (pénzügyileg 1945 sem volt éppen könnyű esztendeje az Operának). De az is lehetséges, hogy korrepetitorként konfliktusa volt Komáromy Pállal, a társulat megbecsült, bár nem élvonalbeli énekesével, a Figaro házassága vezénylésének "beugró" Bartolójával. Bármi történt is, az állását végleg elvesztő Soltit sikerült föld körüli pályára állítani, a világhír felé. A "rakétát" egy amerikás magyar, Edward Kilényi (1911-1968) indította el, Dohnányi zongora-művészképzőjének egykori növendéke, aki ismerte Soltit a Széher útról. Kilényi tisztként végigharcolta a háborút, 1945 után századosi rangban zenebiztosa lett Németország amerikai megszállási övezetének. Feladta a zenekultúra nácitlanítása (ebben a minőségben tisztázta Dohnányi Ernőt a háborús bűnösségével kapcsolatos rágalmak alól) és a megbénult zenei élet felélesztése. Nem maradthatott a helyén a több mint rangos müncheni Opera főigazgatója, Clemens Krauss, a kiváló karmester, de prominens náci. Solti György az ő posztját örökölte 32 évesen, egyetlen pesti operavezénylés tapasztalataival.
Mély megbántottság érződött rajta utóbb, 1945-ös elutasításának emlékeként. De ennek még nyoma sem volt a háború utáni első években. Kiderül ez Kun Imre invitáló levelére 1947. március 11-én kelt válaszából: "Nagyon örülök, hogy úgy te, mint az Opera érdeklődik utánam, és nagy örömmel készülődök haza. Legkorábban csak május 20-ika és június 8-adika között tudnék Pesten dirigálni, mert előzetesen itt (ti. Münchenben), B.J.) egy új Walkür-előadást tanítok be, majd egy berlini hangversenyt vezényelek. Kérlek, proponáld Tóth Aladárnak az Otellót, Carment, Fideliót, a Walkürt, esetleg a Don Juant. Koncertprogramjaimra választok a következő számokból: Beethoven VI., Mozart Haffner, Brahms IV., Richard Strauss Don Juan." (Kun, id. mű 150-151).
Dátum, program, minden másként alakult, nyilván készen volt már a tavaszi hangversenynaptár és az operai műsorterv. Solti 1948. január 15-én Beethoven-estet vezényelt a Mesterbérletben, a Székesfővárosi Zenekar élén, s kétszer az Aidát a közeli napokban. Szólistája Hernádi Lajos volt (Esz-dúr zongoraverseny).
Szervánszky Endre kritikájából idézek: "Solti György, a müncheni Operaház magyar származású főzeneigazgatója vendégszerepelt csütörtökön a Székesfővárosi Zenekar bérleti hangversenye keretében. Solti György karmesteri képességeit az élvonalbeli művészek szempontjából bíráljuk, mert hiszen kétségkívül igaz, hogy rendkívül nagy tehetég. Ha most bizonyos szempontok miatt elmarasztaljuk, ez semmiképpen tehetségét és kultúráját illeti, hanem azt, hogy nálunk Magyarországon Beethoven interpretálásának egész más hagyományai vannak. Solti György például a VII. szimfóniát úgy zengette-zúgatta, mintha valami ünnepi nyitánynak készült volna. A német iskola, elsősorban a berlini karmesteri felfogás hathatott legjobban Solti művészetére. A hangverseny fénypontja Hernádi Heimlich Lajos kiváló zongoraművészünk közreműködése volt..." (Szabad Nép, 1948. január 17.)
Hangversenyét nem hallottam, de arra még emlékezünk jó néhányan, hogy akkortájt Klemperer-lázban égett Budapest, az óriás pedig éppen a 7. szimfóniát vezényelte, hozzánk sok év után visszatérve, 1947 őszén. Ott voltam viszont Solti egyik Aidáján; úgy emlékszem - amennyire ötvenéves emlék releváns lehet egyáltalán -, hogy kőkemény, germán Verdit prezentált "ritorna vincitor" jeligével, szöges ellentétét ama italianitának, amelyet Egisto Tango honosított meg, s Failoni fejlesztett élő hagyománnyá nálunk.
Az egyébként - utólag visszagondolva - teljesen természetes, hogy Solti 1948-ban németre hangszerelt Aidát prezentált. Végtére Münchenben tanult meg Verdit vezényelni, németül éneklő szereplőkkel (akkor még nem vált szokássá az operák eredeti nyelven való előadása), s a zenekart sem itáliai karmesterek nevelték. Valószínűleg legalább annyira hatottak rá közreműködőinek előadói hagyományai, mint amennyit ő alakított amazokon. Későbbi Verdi-Puccini lemezein - igaz, latin nyelvterületről válogatott szólistákkal - perzselően süt az olasz intonáció.
Kun Imre Solti vendégszerepléséhez hozzáfűzi: "... ez időben tárgyalások folytak arról, hogy évenként bizonyos számú előadást vezényeljen az Operában" (id. mű 151). Ennek már van írásos nyoma is, Tóth Aladár 1949. október 25-én kelt, a Kultúrkapcsolatok Intézete elnökéhez küldött levele:
Solti György neves magyar karmester, a müncheni Áll. Opera első karnagya, aki már a tavalyi évadban is vendégszerepelt a budapesti Operánál, ismét meghívást kapott Budapestre, ahol 1950. év februárjában 4 estén vezényelne az Operaházban.
Solti György magyar útlevelének meghosszabbítása iránti kérelmével egyidejűleg felesége számára külön útlevél engedelyezését is kérelmezte a berni magyar nagykövetségen keresztül.
Tekintettel arra, hogy Operaházunk célul tűzte ki a külföldre származott magyar művészek hazai vendégszerepeltetését, hogy kapcsolatuk a magyar zenekultúrával ne szűnjék meg, s a magyar közönség művészetükkel megismerkedjék, tisztelettel kérem, hogy Solti György és felesége útlevélkérelmét a belügyminiszter úrnál támogatni szíveskedjék." (Szerk. Berlász Melinda és Tallián Tibor: Iratok a magyar zeneélet történetéhez 1945-1956. II. kötet. MTA Zenetudományi Intézet, Budapest, 1986. 45) A dokumentumhoz fűzött szerkesztői jegyzet: "Az irat mellett megtalálható Solti György német nyelvű levele, melyben az Operaház igazgatójának közbenjárását kéri magyar útlevele meghosszabbításának ügyében."
Eszerint Solti svájci illetékességű magyar állampolgárként volt müncheni lakos. Ha a belügyminiszter úr - Kádár János - meghosszabbítja úti passzusának érvényességét, az okmány 1950 februárjában csak hazautazásra lett volna használható, mert valószínűleg már Hegyeshalomnál elkobozzák. Úgy jár, mint Svéd Sándor, kit hasztalan figyelmeztettek a budapesti amerikai követségen, utazzék el, míg teheti, mert jogilag magyar állampolgárnak tekintendő. Svédnek nem volt szíve lemondani utolsó budapesti fellépéseit, itt hagyni az esténként 4000 forintos gázsit (a "kis" Kossuth-díjhoz járt 10 000 forint; ez ma, ha nem tévedek, közel kétmillió). A Met, a Scala, a bécsi Staatsoper ünnepelt sztárja azután hét jó évét töltötte el a vasfüggyöny mögött.
Soltit figyelmeztethették a jóakarói, milyen kockázattal jár egy budapesti út 1950-ben; meglehet, csupán az újságot olvasta. Ha meghosszabbították az útlevele érvényét, ha nem, ő óvatosan távol maradt. Tóth Aladár nemes idealizmusa, a kinti magyar muzsikusokkal való kapcsolattartás szándéka egyébként is belefagyott a hidegháborúba. Mind távolmaradtak az Opera korábbi magyar vendégei (Anday Piroska, Carelli Gábor, Doráti Antal, Ernster Dezső, az 1952-ben színpadi baleset áldozatául esett fenomenális baritonista, Böhm Endre).
Feltételezem, együtt munkálhatott Solti Györgyben az 1939-ben őt (is) ért kollektív és az 1945-ben megtapasztalt névre szóló diszkrimináció annak lehetőségével, hogy foglyul ejthették volna az 1950-es évek, ha elfogadja az Operaház meghívását. Mindez együttesen áshatott benne egyre mélyebbre. Amikor 1970 tavaszán vendégkarmesterként Münchenben járt, a Süddeutsche Zeitung riporterének kérdésére, vállalna-e fellépést Magyarországon, így válaszolt: "Csak olyan országokban koncertezem, ahol nyugodtan járhatok az utcán, mert nem kell attól félnem, hogy váratlanul letartóztatnak." Moszkvába bezzeg elvitte a Chicago Symphonyt, pedig ott nagyobb sansza lehetett volna efféle meglepetésre.
Úgy látszott, 1948 januárjában véglegesen búcsút vesz tőlünk. 36 éves volt akkor, túl az ifjúságán, bár karmesternek, mindössze négy esztendei folyamatos praxissal, még fiatal. Diadalmas visszatérését (Aida) szinte napra pontosan három évtized múlva, 1978. január 13-án és 14-én rendezte meg, a Wiener Philharmonikerrel, az Erkel Színházban. Ifjúságán - s ez írás határain is - messze túl.