|
"A budafoki kísérlet" - így emlegették sokáig Nemes László zenepedagógusnak,
a Magyar Zeneiskolák Szövetsége elnökének kezdeményését, aki 1970-ben tele ambícióval
megalapította a XXII. kerületi Nádasdy Kálmán Művészeti Iskolát. Ez az
intézmény volt a Dohnányi Ernő Szimfonikus Zenekar bölcsője, amely az idén
ünnepli hivatásos, önkormányzati együttessé válásának ötéves jubileumát. Ma már
- visszatekintve és látva, miként épült ki az alapfokú zeneoktatás egyik fellegvára
a fővárosban, látva a Dohnányi-zenekar sikereit és ismerve eddigi történetét -
"kísérlet" helyett inkább úgy illik fogalmaznunk: "a budafoki példa". Csak remélhetjük
ugyanis, hogy a Dohnányi-zenekar sajátos sikertörténete megismétlődik valahol,
valamikor a magyar zenei életben.
Sikertörténet ez, de a végén kérdőjelekkel: hogyan tovább? Mit tehet az önkormányzati
zenekar, amely mindent elért, amit lehetett, felnőtt, amennyire felnőhetett, amelynek
már a legrangosabb hazai együttesekkel kell megmérkőznie a porondon? Hogyan tarthatja
meg legjobb muzsikusait, akiket ő nevelt fel, de akik biztosabb megélhetésre,
fényesebb karrierre vágynak? Lehet-e esélye a közönségért vívott harcban? Vagy
érje be kevesebbel: kössön anyagi és minőségi kompromisszumokat, és maradjon meg
inkább "csak" budafoki zenekarnak?
Ahogy Nemes László emlékezik, a Nádasdy Kálmán Iskolát eleve a "zenekari partitúrára"
építette - akkor újszerűnek számító tanítási elvei szerint súlyt fektetett a közösségi
muzsikálásra, és az addig csupán négy-öt hangszerre korlátozott oktatást kiszélesítette-,
így gyorsan kialakultak egy ifjúsági zenekar éltre jöttének feltételei. Remek
hegedűtanárok tanítottak az intézményben. A magas színvonalú oktatás hamar országos
hírűvé vált, és meghozta gyümölcsét: az iskola vonós zenekara, amely már 1981-től
működött a Budafoki Művelődési Ház Támogatásával, 1984-ben I. díjat nyert egy
bécsi nemzetközi versenyen. A következő évben, az Első Európai Ifjúsági Zenei
Fesztivál idején az együttest szimfonikus zenekarrá bővítették. Úgy tervezték,
csak egy alkalomra, de a csapat Budafoki Ifjúsági Zenekar néven együtt
maradt. Ezt elősegítette, hogy 1985-ben Nemes László lett a művelődési ház igazgatója.
Az intézmény biztos hátteret kínált a fiatal együttesnek: otthont adott, irányította
és ellátta megfelelő feladatokkal. Mint a művészetoktatást, az amatőr ifjúsági
zenekart is befogadta és felkarolta a XXII. kerület. Sőt úgy támogatta - támogatja,
immár mint profit, jelenleg is töretlenül - , hogy az együttes teljes szakmai
önállóságot élvez, ez pedig nem csekélység. A budafoki önkormányzat ma is sajátjának
érzi a szimfonikusait, és büszke a sikereikre.
Akkoriban több kisebb zenekar is működött a fővárosban, ilyen volt a közalkalmazottak
szakszervezetének együttese, amelynek muzsikusai a nyolcvanas évek közepe táján
kezdtek kiöregedni. A szakszervezeti, illetve a budafoki ifjúsági zenekar véletlenül
egymásra talált, és felmerült összeolvadásuk gondolata. A fúzió új helyzetet teremtett.
Az ifjúsági zenekar átvette a szakszervezetisek törzsközönségét a budapesti Városháza
dísztermében, és elkezdett muzsikusainak próbapénzt fizetni. (Hihetetlennek tűnik:
negyven forintot!...) Támogatóinak sorába a XXII. kerületi önkormányzat, illetve
a művelődési ház mellett mások is beléptek. A zenekar lendületet kapott, a sikerek
egyre intenzívebb munkára ösztönözték a fiatal zenészeket, bővült a repertoár,
emelkedett a színvonal. Már rangot jelentett az ifjúsági zenekarban játszani.
Neves szólistákat nyertek meg ügyüknek - koncerteztek például Kovács Dénessel,
Hegedűs Endrével, Zempléni Kornéllal, Jandó Jenővel -, és
kiváló vendégkarmestereket: ekkor került a zenekar látókörébe a későbbi vezető
karmester, Hollerung Gábor, dirigálta Medveczky Ádám, Gál Tamás,
Lukács Ervin, Ligeti András. Az együttes közben "kamasszá" cseperedett, tagjainak
zöme a Bartók Béla Zeneművészeti Szakiskolába járt, de volt köztük már zeneakadémista
is. A budafoki zenekar 1988-ban vette fel Dohnányi Ernő nevét, egyik törzsközönségbeli
rajongója javaslatára. A keresztelőre Nemes László merész lépésként emlékszik
vissza: akkor még majdnem politikai kérdés volt Dohnányi nevét zászlóra tűzni.
A Dohnányi Ernő Szimfonikus Zenekar első koncertjei közül az egyik legemlékezetesebb
az, amelyen (mint egykori Dohnányi-tanítvány) Fischer Annie volt a szólista
- hosszú szünet után ez volt az első és egyben utolsó zenekari fellépése a fővárosban.
Az egész magyar zenésztársadalom összegyűlt azon a hangversenyen. Az együttes
irányítását Nemes Lászlótól lassan Hollerung Gábor vette át, akit olyannyira megszerettek
a gyerekek, hogy bár rövid időre Kollár Imre váltotta őt a karmesteri dobogón,
1993-ban közfelkiáltással visszahívták a zenekar élére.
A rendszerváltozás a Dohnányi-zenekar életét is érintette. Az együttes - nem teljesen
szabad akaratából - megvált a budafoki művelődési háztól, és 1990-től egyesületként
működött tovább. Otthontalanul ugyan, egyre súlyosodó anyagi nehézségek közepette,
de a felszínen maradt. Sőt 1990-ben "bevonult" a Zeneakadémiára egy hét-nyolc
koncertből álló bérlettel, amely vitathatatlanul óriási sikert hozott. Fedél is
került a zenekar fölé: a Talentum (volt KISZ) Művészegyüttes Rottenbiller utcai
székházába költözött. (Itt bérli irodáit, itt próbálhat mind a mai napig.) A zeneakadémiai
bérlet meghirdetésével egyidőben a zenekari tagok zöme a Liszt Ferenc Zeneművészeti
Főiskola hallgatója lett. Az együttes tehát minden tekintetben felnőtt, egyre
több nagy sikerű - lelkes közönségének köszönhetően telt házas - hangversenyt
adott, és érezhető volt, hogy a folyamat, amely a hivatásossá válás felé vezet,
visszafordíthatatlan. A népszerűség, a kötöttségekkel járó munka, a magas színvonal
és mérce a muzsikusok igényeinek megnövekedését eredményezte. Miközben a háttérben
a menedzselési gondok egyre elviselhetetlenebbé váltak, Nemes Lászlónak naponta
a zenekar túléléséért kellett küzdenie, a zenészek - érthetően - egyre profibb
körülményekre vágytak. 1992-ben a Budapesti Fesztiválzenekar több mint tíz tehetséges
fiatalt csábított el az együttestől, ezzel is bizonyítva, hogy a pályakezdő művészek
kiváló "szimfonikus iskolában" nevelkedtek. Közben végveszélybe került a következő
évad finanszírozhatósága.
De a Dohnányi Ernő Szimfonikus Zenekara külső segítséggel ismét előre menekült:
a budafoki önkormányzat 1993 februárjában intézményesítette, s ezzel lehetővé
tette további fennmaradását. Tizenegy muzsikus-státuszt hozott létre, négymillió
forintot szavazva meg a zenekar számára. Az együttes igazgatója - pályázat útján
- Nemes László lett, először megbízott, majd '94-től kinevezett vezető karmestere
pedig Hollerung Gábor. Ma is ők vezetik a csapatot.
Önkormányzati, hivatásos együttesként a Dohnányi-zenekar az elmúlt öt évben is
tovább fejlődött. Jelenleg közalkalmazotti státuszban foglalkoztatott muzsikusok
száma meghaladja az ötvenet. A többi muzsikus próbadíjért dolgozik. A tagok kilencven
százaléka diplomás, kétharmada a Zeneakadémián végzett. Ma már évente mintegy
hatvan hangversenyt adnak, ami igen nagy szám, ebből 42 bérletes. Hagyományosan
fellépnek a Zeneakadémián ( ezekre a koncertekre fél évre előre elkelnek a jegyek).
Budafokon koncertsorozatot adnak felnőtteknek, valamint külön sorozatot az elsős
elemistáknak (ingyen), a kisiskolásoknak és a felső tagozatos diákoknak. A lokálpatriotizmusáról
híres kerületben a zenekar igen népszerű. A Dohnányi-zenekar Budafokon pezsgő
zenei életet teremtett. Újdonság, hogy idén a Pesti Vigadóba is hirdettek ifjúsági
bérletet zenei ismeretterjesztéssel, Nagytétényben pedig igényes operettsorozatot
játszanak. Emellett évente hat-hét zeneakadémiai diplomakoncertet, nyári fellépéseket
vállalnak. Repertoárjuk igen gazdag, nem csak a szimfonikus, az oratorikus is.
Talán csak egy valami hiányzik életükből: külföldre ritkán utaznak.
Látszólag semmi okuk nem lehet tehát panaszra, boldogan jubilálhatnak. A színfalak
mögött azonban - mint azt Nemes László és Hollerung Gábor elárulja - az együttes
jelenleg is súlyos anyagi problémákkal küzd. Hiába ugyanis az áldozatos, a kerület
erejéhez mérten bőkezű budafoki támogatás - idén húszmillió forint-, hiába kapnak
szponzoroktól, nyernek pályázatokon további összegeket (utóbbiak közül kiemelkedik
az önkormányzati zenekarok állami támogatása), a többi zenekarhoz képest csak
minimális bért fizethetnek az együttes tagjainak. Ezért eleve olyan próbarendet
tartanak, hogy a muzsikusok máshol is dolgozhassanak, különben nem tudnának megélni.
A legjobbakat elcsábítja a többi zenekar. Hollerung Gábor szerint az alacsony
bérek előbb-utóbb a zenekar széteséséhez vezetnek. Ráadásul a honoráriumok társadalombiztosítási
járulékkal való megterhelése az együttest a működésképtelenség határára sodorta.
A hangversenytermek bérleti díját egyre nehezebben fizetik, hangszereik egyre
rosszabb állapotban vannak, újakat nincs miből vásárolniuk. Lassan tehát felélik
tartalékaikat. Kinőtték a zenekar eddigi kereteit, de előre már nem nagyon lehet
menekülni. Itt következnek a kérdőjelek: hogyan tovább? Bármilyen választ is ad
majd a zenei élet, arra feltétlenül oda kell figyelnünk, hogy Budapest egyik kerülete,
a XXII., öt éve olyan szimfonikus zenekart működtet, amely fiatal művészek műhelye,
és amely évente hatvan telt házas, magas színvonalú koncerttel szerez örömöt közönségének.
Ez példaértékű.
|
