Viszonylag kevés külsőséggel ünnepelte Ausztria 1996-ban milleniumát: az osztrák, ausztriai megjelölés oklevélben olvasható első előfordulásának ezredéves évfordulóját. Kínált azonban ez az ünneplés ötleteket, melyek alapján a polgár az ezer év alatt (nem könnyen) kialakult nemzet kulturális önazonosságát átélhette. A belvárosi Harrach-palotában A muzsika üzenete című kiállítás nyitvatartását kétszer kellett meghosszabbítani - turisták özönlöttek messze földről a remek tárlatra. A kiállítás nemcsak azért volt nagyszerű, mert a kezdetektől napjainkig tekintette át az osztrák zenetörténetet, hanem mert a bejáratnál kapott fejhallgató a teremről teremre, századról századra kalandozó látogató élményeit mindig az épp odaillő hangzó illusztrációval teljesítette ki. A kiállított tárgyak zöme nem sztereotíp kotta, metszet vagy plakátmásolat volt, hanem sok-sok személyes tárgy: Haydn, Beethoven, Liszt hangszerei, Mahler, Bruno Walter frakkmellénye, cvikkere, vezénylőpálcája - és így tovább. Egy másik, igen ötletes millenáris megemlékezés a schönbrunni kastélyparkban volt látható. Farostlemezből kivágva ezer azonos méretű ember-sziluettet állítottak sorba, egyforma betonkockákra, egyforma réz névtáblákkal: muzsikusokat és táncosokat, színházi és filmes hírességeket, orvosokat és filozófusokat, hadvezéreket, egyházi személyiségeket és politikusokat szedtek katonás rendbe. (Itt bizony némi birodalmi nosztalgia érvényesült: az ember vérmérséklete szerint mosolyogva vagy épp mérgesen szemléli, hogy a prágai Franz Kafkát éppúgy osztráknak vélte a rendező, mint a magyar Liszt Ferencet, Lehár Ferencet, Kálmán Imrét, Goldmark Károlyt, Molnár Ferencet...) A lényeg azonban az, hogy a kultúra - s kivált a zene - kitüntetett szerepet kapott az ünnepségsorozatban. A honfoglalás millecentenáriumán a magyar zene nem nyerte el ugyanezt a státust, és az ezredfordulós készülődésben megint méltatlanul kevés szó esik a muzsikáról. (A milleniumi emlékbizottság miniszteri biztosa, dr. Erdődy G ábor az egyik napilapnak decemberben adott kolumnás interjújában, amelyben a program előkészületeit ismertette, semmiféle említést nem tett zenei projektekről.) Pedig - szemben a németül beszélő Ausztriával - Magyarország mindig éppen a zene révén tudott kilépni a nyelvi elszigeteltségéből. Persze tudjuk, hogy a hétköznapokon bárhol, bármikor szívesen látott vendégek a magyar előadóművészek; hogy Kurtág Györgynek csak a közelmúltban két rangos (osztrák és német) kitüntetést ítéltek oda; hogy Ligeti György 75. születésnapja Európa kulturális életének fontos eseménye. Ám ezek hazai háttértől és ambícióktól független történések, s arra utalnak, hogy bár az értékszemlélet egyes vélemények szerint az egész kontinensen romlott, mégis mutat egészséges vonásokat is.
Úgy látszik, a milleniumi program a történelmi emlékek közül ismét az épített környezetre helyezi a súlyt. Ez rendjén is volna, hiszen a királyi és királynéi várak, városok, templomok helyreállítása, a barokk kastélyok rekonstrukciója látványos eredményeket hozhat. De igazuk van azoknak, akik úgy vélik, hogy az épületek, sőt a kiállítások százszor többet érnek, ha élet zajlik bennük - ha például a termekben megszólal az odaillő zene. A gödöllői királyi kastély újjáépítése jól halad, bíztató hírek láttak napvilágot arról, hogy a fertődi Esterházy-kastély felújítása is elkezdődhet, s talán a szépítésre szoruló keszthelyi Festetics-palota sem marad ki a tervekből. Nem hallottunk viszont arról, hogy érdemi koncepció készült volna e pompás helyszínek zenei hagyományainak újjáteremtéséről. Haydn három évtizedet töltött a történelmi Magyarország határai között, ebből húsz évig alkotott Eszterházán (Fertőd), és tízig a ma Ausztriához tartozó Kismartonban (Eisenstadt). A mester angliai tartózkodása ehhez képest csak "futó kaland", amelynek "PR"-ja a valós tartalomnál sokkal erőteljesebb. Fertődön a hallgató ma is abban a teremben foglalhat helyet, amelyben Haydn muzsikált, indokolt tehát - társulva a közeli Kismartonnal, ahol a komponista síremléke áll - a világ figyelmére méltó Haydn-centrumot, afféle kulturális zarándokhelyet hozni itt létre. Az egykori Esterházy-opera tervei fennmaradtak, a marionettszínház falai még állnak, és Gödöllőn szintén rekonstruálható a kastélyszínház. Ezekre az objektumokra azért lenne fontos pénzt költeni, mert az utolsó három évszázad magyar művészekhez kapcsolódó zenéje szólalhatna meg hiteles környezetben. Az a muzsika, amelyet Flesch Károly, Auer Lipót, Hubay Jenő, Reményi Ede, Szigeti József, Doráti Antal, Bartók Béla, Lajtha László, Ligeti György, Schiff András és még annyian mások tettek híressé - és amely így sajátosan vonzó programok témája lehetne az ezredforduló nagyszabású európai ünnepei között is.