|
Hogy a zenekar megalakult, az biztos. De akárhányszor hallom is az együttes
hőskorának kivonatos történetét, mindig azt érzem: honfoglalásuk, majd helyzetük
megszilárdulása a magyar zenei életben éppoly fokozatosan történt, mint az a másik,
ezeregyszáz esztendővel korábbi honfoglalás. Csupán megegyezés kérdése, melyik
dátumot jelöljük ki utólag. A fiatal, zenebolond társaság tagjai hol templomokban
játszottak, hogy ki ne maradjanak egy Máté-passióból, máskor különféle neveken
(Bach vagy Budai Barokk Kamarazenekarként, vagy a hivatalos csengésű Liszt Ferenc
Zeneművészeti Főiskola Kamarazenekara címkével) léptek fel. A karrierje utolsó
másfél évtizedét a fiatal együttes felnevelésének szentelő Sándor Frigyest
1962 szeptemberében kérték fel vezetőjüknek, és ma érvényes időszámításuk szerint
1963 óta léteznek.
A megalakulás nem jelentette azt, hogy létrejött az együttes végleges működési
formája. Az önállóságra vágyó, s emiatt a mindenkori politikai hatalom szemében
kellemetlenül önfejűnek tartott zenekar 1973-ban újabb bátor lépést tett előre:
minden tag felmondta az állami állását (más zenekarban vagy zeneiskolában), és
a szabadságot választotta. A szabadság teljes volt, amennyiben csak további három
év elteltével, 1976-ban került a zenekar filharmóniai státuszba - sőt az sem volt
nyugdíjas állás, mert a szerződésüket mindig csak a következő évre újították meg,
a piaci helyzetnek megfelelően. A rendszerváltás idején, amikor az állam szinte
menekült kulturális kötelezettségei elől, az együttes gazdátlanul maradt, és egyesületalapítással,
valamint lázas szponzorkereséssel próbált meg talpon maradni - sikerrel. Jelenlegi
fenntartójuk Szolnok városa, támogatójuk a Magyar Külkereskedelmi Bank és a Danubia
Szabadalmi és Védjegy Iroda.
- Pályafutásunk elején a szakma családiasabban élt, mint ma, jobban odafigyeltünk
egymásra - mondja Rolla János hangversenymester, művészeti vezető. - Emlékszem,
1962-ben - még mielőtt a Filharmónia rákapott volna - felfedeztük magunknak a
Kiscelli Múzeum udvarát, és önhatalmúlag hangversenyt szerveztünk. Magunk gereblyéztünk,
mi cipeltük fel a székeket, az emberek pedig fölbattyogtak meghallgatni bennünket.
Ekkortájt javasolta Lovas György, hogy együttműködésünket állandóvá kellene
tennünk, és ekkor kértük fel Sándor Frigyest - aki amúgy is vezette a főiskolai
zenekari gyakorlatot -, hogy foglalkozzon a zenekarral.
Frici bácsi a szó legjobb értelmében vett régivágású tanár volt, aki személyes
kapcsolatot is tartott a növendékeivel. Nem az történt, hogy megtartotta a heti
egy órát, aztán "szervusz, fiam" hanem arra is tudott időt szakítani, hogy törődjön
velünk. Ha nehezebb feladatunk volt, fölmehettünk a lakására, emellett személyes
gondjainkkal is foglalkozott. Mindenki megbízott benne, és szerencsénkre egészen
a haláláig a vezetőnk is maradt. "Jól játszani nem lehet véletlenül" - szokta
mondani, s mi igyekeztünk is ennek a szellemében dolgozni. Hihetetlen érzéke volt
ahhoz, hogy hagyja a zenekart magában erjedni, érlelődni: bár vétójoggal rendelkezett,
mégis volt lelki ereje csak akkor beleszólni a munkába, amikor az már valóban
elkerülhetetlen volt. Még a személyi kérdésekhez is csak hozzászólt, tehát
a társulat kiválasztódását is nagyjából ránk bízta.
- Hogyan lett éppen ön a hangversenymester?
- Amikor összejött a zenekar, már nem volt köztünk olyan zenész, aki kimondottan
szólistakarrierre vágyott. Akadtak viszont zenei mindenevők, akik a zenekari játék
mellett mindenféle összeállítású kamaraegyüttesekben is részt vettek. Közéjük
tartoztam én is. Úgy gondoltam, a magányos gyakorlásnál összehasonlíthatatlanul
szórakoztatóbb a kamarazenélés. Ilyen irányú ifjonti tapasztalataim ellenére adottnak
vettük, hogy Lovas György, a rangidős zenész és egyben a legnagyobb muzsikusígéret
lesz a koncertmester. Csakhogy ő 1963-ban - korhű műszóval élve - disszidált:
Gertler Endréhez ment tanulni az NSZK-ba. A zenekar válaszút elé került, aztán
egy alapos megbeszélés végén mellettem döntött. Frici bácsi közölte velem a verdiktet,
továbbá hogy ezentúl leszek szíves komolyabban venni a zenekar ügyeit. (Lovas
Gyuri pár évvel később "visszidált", és azóta is mellettem ül az első hegedű első
pultjánál.)
- Tanult dirigálni is?
- Soha. Nem is törtem karmesteri babérokra. Igaz, hogy a zenekarban ülve hátrányban
vagyok egy jó mozgású karmesterrel szemben, viszont előnyt jelent, hogy a hangszeren
meg tudom mutatni, mire gondolok. Tisztában vagyok vele, hogy a koncerten nem
állhatok fel hadonászva a pult mellől, hogy beleavatkozzam, de az együttes már
összeszokott annyira, hogy erre nincs is szükség. Kis mozdulatokból, összenézésekből
is megértjük egymást. A karmester nélküli játék természetesen a repertoárunkat
is behatárolja. Legvakmerőbb vállalkozásunk Bartók Zenéje volt: a bemutatót
hosszú próbasorozat előzte meg, mindenkinek szinte kívülről kellett tudnia a darabot,
és az utolsó taktusig igazi kamarazenészként kellett koncentrálnia.
- Hangverseny-látogatóként úgy éreztem, Sándor Frigyes fokozatosan és tervszerűen
vonult vissza a karmesteri dobogóról. Néhány év után már csak a koncertek egy-két
műsorszámát dirigálta, majd eljött a teljes önállóság időszaka.
- Amikor már mindannyian megszereztük a diplománkat, és külföldi meghívásokat
is kaptunk, a nézőtérről még mindig úgy látszott, hogy a pódiumon egy diákzenekar
ül, és a tanár bácsi vezényli őket. Pedig bennünk mindig megvolt az igyekezet,
hogy "majd mi megtanuljuk egyedül, majd mi eljátsszuk önállóan". Az Interkoncert
is úgy látta, könnyebb bennünket eladni, ha karmester nélkül lépünk fel - részben
azért, mert akkoriban jött ez divatba. Nagy inspirátorunk, az I Musici di Roma
(még Felix Ayóval) szintén így játszott. Emellett karnagyunk és köztünk
olyan nagy volt a korkülönbség, hogy praktikusnak látszott ezt eleve így bevezetni,
Frici bácsi pedig fantasztikus nagyvonalúsággal elfogadta ezt a gyakorlatot. Bizonyos
műveket vele tanultunk meg, és játszottunk vele is, meg önállóan is; más darabokkal
pedig már a próbán is magunk foglalkoztunk, Frici bácsi csak ült, mint egy kamarazene-tanár,
és úgy irányította a munkát: beledirigált, aztán megint csak hallgatta a játékunkat.
Ha nem vezényelt, a koncerteken akkor is mindig jelen volt - egy amerikai turnén
például 58 alkalommal. Az este végén pedig kijött meghajolni, mint művészeti vezető.
A jelenléte próbán is, előadáson is állandó kontrollt jelentett a zenekarnak.
Ilyen szelíd módszerekkel nevelte fel a társaságot. Amikor 1979-ben meghalt, automatikusan
megszűntünk volna, ha nem ezeket az alapokat kapjuk tőle. Csak hálásak lehetünk
neki, mert ez a fajta önzetlenség egészen kivételes.
- Nyilván a repertoárépítés, a sok tematikus hangversenysorozat is tudatos
döntés eredménye volt, afféle magas szintű stílusgyakorlat.
- Pontosan. Olyan bérleteket hirdettünk meg, melyekben sorozatokat játszottunk.
Adtunk Händel op. 6-os concerto grossóit, aztán párosítottuk az összes Rossini-szonátát
a Mozart-divertimentókkal, eljátszottuk Corellitől is az op. 6-os tizenkét concerto
grossót, és így tovább. Frici bácsi koncepciója volt, hogy mindig egy évre előre
találjuk ki, mibe ássuk bele magunkat. A repertoár építését erősen befolyásolta,
hogy milyen feladat várt ránk a hanglemezstúdióban. Ugyanis a Hungaroton is a
repertoárját bővítette, s emiatt gyakran sorozatokat rögzített velünk. Mi viszont
nem akartunk lemezre venni olyan darabokat, amelyeket csak a lemezgyár kedvéért
tanultunk meg, és még nem próbáltunk ki, nem "játszottunk be" nyilvános hangversenyen.
Itt szeretném megjegyezni, hogy szebb idők voltak, amikor még a pannonhalmi apátság
kis kápolnájában készíthettünk lemezt, vagy Fertődön volt szerencsénk felvenni
egy Haydn-operát. Budapesten a stúdióbeosztás nagyon szoros, ráadásul ha kap az
ember mondjuk két óra szünetet, akkor ügyintézés miatt lohol, vagy hazaszalad
elmosogatni. Pannonhalmán kiültünk a napra, ölbe vettük az elemózsiát, és a szünetben
is a rögzítendő műről beszélgettünk, megállapodtunk, mi az, amit még egyszer fel
kellene vennünk - egyszóval benne éltünk a munkánkban, nem zavart semmiféle külső
körülmény. Mi egyébként sohasem voltunk képesek száz százalékosan steril, zörej-
és gikszermentes lemezeket készíteni, de igazából nem is erre, hanem stílusos
és jó hangulatú felvételekre törekedtünk.
- Nagyjából az együttes pályafutása alatt terjedt el a historikus előadásmód.
Hogyan befolyásolta ez a zenekar játékát?
- Meglepően tájékozottak voltunk: közösen hallgattunk lemezeket, s egy időben,
nem szégyellem, sokat tanultam belőlük. Igaz, más nyugati kapcsolatunk akkoriban
nem is nagyon volt. Sok lemezt kölcsönöztünk az angol követségi könyvtárból (amíg
le nem strapálták őket), és már a Benjamin Britten vezette Angol Kamarazenekart
vagy Raymond Leppard első felvételeit is jól ismertük. Az angol zenekarok hangzáskultúrája
nagyon tetszett, ők még a rövid hangokat is roppant elegánsan tudták játszani
- más előadók vaskosak, nehézkesek voltak hozzájuk képest. A Musici pedig
annyira egyéni, olasz hangon játszott, hogy az semmiképp sem volt követhető -
sem stílusban, sem a hangszerparkjukat tekintve. (Nekünk csak az egymilliomodik
lemezünk eladása után engedélyezte Marjai elvtárs, hogy néhány jobb hangszerhez
jussunk: egy nagybőgőt, egy brácsát és egy hegedűt kaptunk.) Elég az hozzá, hogy
az angol hangzást próbáltuk meg "utánozni". Nagyon szívesen besurrantam volna
valamelyik angol zenekar próbájára, hogy kilessem, hogyan állítják elő azt a hangzásképet.
A historikusokat is nyitott füllel hallgattuk. Amikor először hallottam Harnoncourt-t,
az őrületes, megdöbbentő élmény volt. Ugyanakkor bizonyos értelemben felszabadult
tőle az ember, mert kiderült, hogy addig rossz helyen kapisgáltunk barokk-ügyben,
különösen Magyarországon. Létezett egy rettenetesen merev hagyomány, amin nevelkedtünk:
legyen minden hang egyformán fontos, egyformán kiegyenlített, mert ez a zene olyan,
hogy vertikálisan kell pontosan stimmelnie. Aztán kinyílt a szemünk, láttuk, hogy
a barokk képzőművészet tele van szenvedéllyel, hogy a képeken szabadon röpködnek
az angyalkák - ez sehogyan sem passzolt a merev zenéléshez.
Arra is gondoltunk, ne próbáljuk-e meg egyetlen koncerten belül a barokk zenét
barokk hangszereken eljátszani, Bartók Divertimentóját pedig modern instrumentumokkal,
hiszen a lelkünk mélyén nem akartunk lemondni azokról a lehetőségekről sem. Sajnos
a két dolog nem fért össze. (Egyes angol zenészeknél persze az ellenkezőjére is
láttam példát: ha az illető Gardinerhez megy, a régi szerszámot szedi elő, a Philharmonia
zenekarnál meg a másikat.) Ugyanakkor lehetetlennek éreztem, hogy egyik napról
a másikra teljesen levetkőzzük mindazt, ami születésünktől fogva ránk ragadt.
A fülünk már meg van fertőzve, és nem tudunk úgy Bachhoz nyúlni, hogy közben azt
színleljük: a másfél évszázaddal később született Brahmsot nem is ismerjük. Nem
inkubátorban nőttünk fel, a kezünkben benne él az Auer-hagyomány, a Hubay-iskola.
Hallatszik és látszik, hogy modern hangszeren, modern játékmóddal is rengeteg
dolgot meg lehet valósítani. Ugyanakkor azt hiszem, felmentést ad maradiságunkra
(ha már így kell nevezni, hogy a modern előadásmód mellett döntöttünk),
hogy ezek a szerzők, élükön Bachhal, éltek-haltak az újdonságokért. Ha kitaláltak
egy új cirokhegedűt, Bach máris írt rá fél tucat versenyművvet, hogy a jól temperált
zongorát ne is említsem. Mindez nem jelenti azt, hogy nem figyeltem oda Kuijkenékre,
Pinnockra vagy másokra. Úgy érzem azonban, hogy a barokk - például a későbbi századokhoz
képest hiányosabb lejegyzése miatt is - ugyanúgy megadja a szabadságot nekünk,
modern hangszereseknek, mint másoknak.
- Mindez nem hátráltatta külföldi kapcsolataikat.
- Nem, de ebben a legnagyobb szerepe annak volt, hogy azzal mentünk fel a pódiumra
játszani: ha a koncert után nem hívnak meg minket újra, akkor az előadás sikertelen
volt. És igyekeztünk alkalmazkodni is. Kitanultuk, hogy Halléban a poroszosabb
Händelt szeretik, Angliában pedig az elegánsat; hogy mást várnak tőlünk Amerikában
és mást Hollandiában, a historikus játékmód egyik szülőhazájában. A legnehezebben
Bécsben, a Musikverein közönségével sikerült elfogadtatni magunkat, ott mindig
úgy néznek ránk, mint szegény rokonra, a "Pußta Barock" kódis képviselőire.
(Ennek ellenére mi játszottunk a teremben, az első, csak Bartók-művekből álló
programot.) A másik véglet Anglia. Gondolom, az ottani közönség is tudja, hogy
a (volt) vasfüggöny mögül érkezünk, de képesek ezt a hangverseny idejére teljesen
elfelejteni. Emberként elfogadnak, zenészként pedig csak a teljesítményünk számít.
Nagyon kellemes érzés! Miként az is, hogy nemcsak sok, de nagyon sokféle külföldi
partnerrel sikerült jó és tartós kapcsolatot kialakítanunk. Említhetem Jean-Pierre
Rampalt - neki köszönhetjük, hogy a magunkfajta keleti idegenekkel nem túl
barátságos Franciaországban a legjobbak a kapcsolataink. Vagy Richtert,
aki olyan elképesztő alázattal közelített a zenéhez, hogy a próbán nyomban elmúlt
a gyomrunkból az ideges görcs. A próba után pedig, amikor meglátta a hangverseny
plakátját, felháborodott, hogy az ő nevét sokkal nagyobb betűből szedték, mint
a zenekarét.
- Bizonyos együttesek - például operaházak vagy szimfonikus zenekarok - örök
életűnek tűnnek. Nemzedékek jönnek, nemzedékek mennek, de attól még a Bécsi Filharmonikusok
együttese ugyanaz az intézmény marad. Ez a létezési mód már igencsak szokatlannak
számítana egy vonósnégyesnél. Ott, ha kiöregszik a négy játékos, becsukják a boltot.
Ez a zenekar vajon melyik típushoz áll közelebb?
- Mit mondjak erre? Tény, hogy a zenekarban bőséggel találni "családi vonásokat",
s ezek miatt talán a kvartettekhez állunk közelebb. A létszámunk felét ma is az
alapító tagok teszik ki - beszámítom a két éve nyugdíjba vonult, de kezdettől
csak velünk játszó nagybőgősünket, Som Lászlót is. Az is a családias jellegre
utal, hogy a zenekarban mindig voltak házaspárok - egyszer egyidejűleg négy! -,
de, csodák csodája, ez sohasem zilálta szét a társaságot. A zenekar nagyjából
egykorú, várhatóan egyszerre dől majd ki. Nagy szerencsénk, hogy betegség miatt
még soha nem kellett semmit lemondanunk, minden turnét teljesítettünk. Ugyanakkor
játszanak az együttesben fiatalabbak is, az új bőgősünk, Martos Attila
előtt pedig, mi tagadás, még ott az élet.
Törtem én már a fejem ezen a kérdésen, de végérvényes kijelentést nem tudok tenni.
Mivel csak kamarazenekar vagyunk, a legnagyobb nyugati zenekaroknál működő "inasrendszert"
nyilván nem tudjuk átvenni. Viszont mivel az utóbbi időben amúgy is gyakrabban
adunk elő nagyobb apparátusú darabokat, megtehetjük, hogy kisegítőnek rendszeresen
fiatalokat kérünk fel. Ezenkívül mostanában kurzusokat is tart a zenekar, hogy
az évtizedek alatt összegyűlt tapasztalatainkat továbbadjuk. Ez egyébként is kötelességünk,
mert a magyar zenekari kultúra - az utolsó pár év pezsgését leszámítva - sajnos
nem áll biztos lábakon. Szintén a saját hagyományainkat adja tovább Áldor Lili
az Erkel Ferenc, Kostyál Kálmán pedig a Sándor Frigyes Kamarazenekarnak. Itt elsősorban
velem van a baj, mert csak passzív szemlélője tudok lenni az efféle nevelő tevékenységnek.
Ugyanis nélunk még mindig én tartom az összes próbát, fellépek mindegyik hangversenyen,
és a zenekar ügyeiben is sokat szaladgálok.
Liszt Ferenc tér - NDK - Liszt Ferenc Kamarazenekar
Klepoch Ernő a Liszt Ferenc Kamarazenekar brácsaszólamának vezetője. A zenekar
számos tagjához hasonlóan ő is Zipernovszky Mária növendéke volt, de csak hosszú,
tizenöt éves kitérő után tért vissza végleg korábbi tanulótársaihoz.
- 1962-ben próbajátékon vettem részt egy NDK-beli zenei szakbizottság előtt
- magyar vonósokat kerestek a keletnémet zenekarok számára. A "használható"
muzsikusok közé engem is beválasztottak (akkor még hegedűskén). Később megtudtam,
hogy meghívnak koncertmesternek a kelet-berlini Staatliches Volkskunst-Ensemble
der DDR-hez, ha a zenekar előtti próbajátékon is megállom a helyem. Megálltam.
Az együttes műsorában a vonós tánczenekar és a német népi együttes profilja
keveredett. Kihasználva, hogy a hangversenymester magyar, repertoárjukat magyar,
illetve magyar vonatkozású darabokkal frissítették fel. Játszottak például Bágya
András Contertóját, Hubay Jenő Csárdajeleneteit, magyar népdalok és dallamok
feldolgozásait. Ha énekes szólista is fellépett velünk - természetesen német
szöveggel -, akkor engem lobogó ujjú magyaros gyolcsingbe öltöztettek (gatyára
nem emlékszem), még árvalányhajas kalapot is kaptam, s úgy húztam a nótát az
énekesnő fülébe.
Abban az időben a lipcsei Rádiózenekar koncertmestere és a lipcsei Zeneművészeti
Főiskola hegedűtanára Garay György volt. Hogy nála tanulhassak, megcéloztam
egy hangversenymesteri állást a lipcsei rádió Unterhaltungsorchesterénél.
Volt mit megcélozni: tucatjával hirdették a betöltetlen zenekari állásokat (az
NDK-nak akkor 84 hivatásos zenekara volt!). Egy évig dolgoztam ennél a vonós
tánczenekarnál. Eleinte élveztem az újdonságot, a sok szólisztikus feladatot,
de aztán ráuntam, és a következő évben átmentem a Garay-féle zenekar prímszólamába.
Később itt lettem szólóbrácsás, havi 11 szolgálattal (ez vonzott legjobban a
brácsázáshoz). Reméltem, hogy itt majd marad időm hegedülni is. Valóban maradt:
a szimfonikus zenekar mellett hét együttesnek voltam állandó tagja. Játszottam
vonósnégyesben, két régizenei együttesben (barokk hegedűn és viola d'amorén),
és egy avantgárd, Hanns Eisler nevét viselő kortárs zenei csoportban. Néha napi
15-18 órát zenéltem. Egyik próbáról robogtam a másikra, dupla hangszertokkal
(hegedű és brácsa), s mindenhonnan elkéstem.
1974-ben a Liszt Ferenc Kamarazenekar, pontosabban Rolla János kérésére
kisegítettem egy franciaországi, majd egy hathetes amerikai turnén. Úgy emlékszem,
meg voltunk egymással elégedve. Nekem óriási élményt jelentett az a felszabadult,
lendületes és vérbő muzsikálás, amely a zenekart már akkor jellemezte. (Sándor
Frigyes professzor a turnékon nem vezényelt, így szoktatta hozzá Rolla Jánost
a nagyobb felelősséghez, az együttest pedig az önállósághoz.)
A régi iskolatársakkal való találkozás - Rolla a zenei gimnáziumban a legjobb
barátom volt -, a nagyszerű hangulat, a pompás együttmuzsikálás olyan erős honvágyat
ébresztett bennem, amilyet az első NDK-beli évem óta nem éreztem. Ettől fogva
elviselhetetlennek találtam lipcsei karmesterem, Herbert Kegel minden
mozdulatát. Zavart az addigi jónak tartott ritmikai precizitása, amelynek alárendelte
az előadást. Zavart a munkastílusa, már csak a "katonakarmestert" és a zsarnokot
láttam benne, aki zenei kérdésekben nem tűr ellentmondást. Úgy éreztem, mintha
gúzsba kötöttek volna. Elkezdtem rendszeresen hazajárni Liszt Ferencékhez, végre
otthon is együtt koncertezhettünk. Végleges hazatérésem lakásgondok miatt csak
1977-ben vált lehetségessé.
A kamarazenekarban némi nyugtalansággal figyeltem a próbák enyhén szólva temperamentumos
menetét. (Sándor Frigyes ugyanis a próbákon is gyakran hagyott bennünket egyedül
dolgozni. Partitúrával a kezében, szinte kívülállóként hallgatta a próbát, s
így adott néha tanácsot.) A jövőre nézve bizonytalansággal töltött el, ami voltaképp
tetszett nekem: a próbákon mindenki mondhatta - és mondta is - a magáét, finomkodás
nélkül (ezt a szokásunkat a mai napig is megtartottuk). Úgy hittem, ha Frici
bácsi egyszer elhagy bennünket, az erőteljes zenei nézeteltérések az együttes
felosztásához fognak vezetni. De ő azzal nyugtatott meg, hogy nem eszik a kását
olyan forrón, ezek a gyerekek sokkal jobban szeretik a zenét és egymást annál,
hogysem nyugtalankodni kellene a nagyszájúság miatt. Igaza volt. A próbafolyamat
közös alkotómunkája után a hangversenyen fegyelmezetten alkalmazkodunk egymáshoz,
s úgy éreztük valamennyiünk egyéni ízlése, felfogása is érvényre jut.
Rolla János ösztönös és biztos stílusérzékkel vezeti az együttest. Különösen
Mozart és Bach, de az egész barokk zenéje iránt roppant fogékony. Nagy erénye,
hogy képes a változtatásra. A régen betanult és megcsontosodott darabokat felfrissíti
- a ritmusokat jobban kiélezi vagy éppen tompítja, tempót, karaktert változtat
- anélkül, hogy kiesne a stílusból. Mi, zenekari tagok ilyenkor természetesen
ellenkezünk, ragaszkodunk a régihez, a megszokotthoz. De ahogy többször eljátsszuk,
a fülünk megszokja az újat, és rájövünk, hogy ugyanannak a műnek mutatjuk meg
a másik arcát.
|
