Vissza a tartalomjegyzékhez

Hajdú Sándor
Potyautasok

A költségvetés racionalizálása során az elmúlt évtizedekben minden párt gondosan kerülgette a tabunak számító területeket. Az egyik ilyen tabu a szociális segélyezettek és a rokkantsági nyugdíjból élõk helyzetének felülvizsgálata.

A szociális tárcánál 140 ezer álláskeresési segélyre már nem jogosult, regisztrált munkanélküli van, míg a rokkantsági és a baleseti rokkantsági nyugdíjból élõk száma megközelíti a 800 ezret. Ez az adófizetõknek éves szinten mintegy 586 milliárd forintjába kerül. A segélyezési rendszer legfõbb hibája az ellenõrzés hiánya, amit sokan kihasználnak, és feketén végzett munka mellett veszik fel az önkormányzatoktól a segélyeket. A szociális tárca hangzatos, Út a munkához címmel bocsátott korábban társadalmi vitára egy új programot. A vitairat szerint a szociális rendszer átalakítása után a jelenleg szociális segélyben részesülõk jó részét bevonnák a közfoglalkoztatásba, és csak azok lesznek jogosultak a segélyre, akik mentális egészségi állapotuk miatt nem képesek munkát végezni.
Az MSZP dilemmája óriási: a baloldali eszmények elárulása, ha elfordulnak a legszegényebbektõl, és megvonják a halmozottan hátrányos rétegektõl a segélyt. Ugyanakkor a szociális kiadások visszavágása, a munkára való ösztönzés esélyt biztosítana a bevételi oldalon az adók csökkentésére, ami a gazdaság felpörgetésének a záloga - magyarázza az egyik szocialista frakciótag. A népszerûtlen intézkedések meghozására jó indok a gazdasági válság, de sok frakciótag így is fél a még nagyobb népszerûségvesztéstõl.
A munkahelyek elvesztése után sokan egyszerû megoldáshoz folyamodtak: a rokkantsági nyugdíj intézményébe igyekeztek bekerülni. A dolog nem volt túl bonyolult, százezer forintért már nyugodtan mehetett a delikvens az orvosi bizottság elé. Az egyik békési faluban élõ István mindig is hadilábon állt a tanulással, betanított munkásként dolgozott szerény fizetésért. Miután megszûnt a munkahelye, maradt a közmunkaprogram, de a sepregetésbõl nem igazán tudott megélni. Emberünk még húszas éveinek végét taposta, amikor egy szóváltás után valaki este fejbe vágta egy sötét utcán, aminek nyomán többhetes kórházi kezelésre szorult. A kontrollokra járva egy betegtárs felvilágosította, hogy akár le is százalékoltathatja magát. Ismerõsei segítségével, akik már ismerték az orvosi bizottságok útvesztõit, ötvenezer forint árán István rokkantnyugdíjas lett, és havi huszonötezret kasszíroz. Szégyent nem érez: neki tényleges oka van a nyugdíjra, hiszen fejbe csapták, miközben környezetében többen csip-csup, kitalált ügyekkel vannak leszázalékolva. A településen még mindig emlegetnek egy jó pár éve történt esetet, amikor az egyik ügyeskedõt valaki feljelentette a nyugdíjfolyósítónál. Emberünk komoly gerincproblémákkal ágyban fekvõ betegként volt jogosult a nyugdíjra. Feljelentõ haragosa azonban tudta, hogy a beteg tizenkét órákat is a szántóföldön tölt paprikatermesztéssel. Fotókat készített, és beküldte a nyugdíjbiztosítóhoz. Az ügy a nyugdíj elvesztésével zárult, de azt beszélik, hogy most komoly keringési problémák miatt újra a bizottság elé kerül emberünk.
A szociális segélyre való jogosultságot senki nem ellenõrzi, így a kifizetõ önkormányzatok sem. Az egyik kistelepülés polgármestere nem tagadja, tisztában vannak azzal, hogy ki a rászorult és ki nem. A probléma megoldását azonban nem merik felvállalni, mert az olyan botrányt vonna maga után, ami „nem hiányzik senkinek”.