Németh Sándor
A nap

A rós hasaná és a sátrak ünnepe közé eső második őszi zsidó ünnep, a jóm kippur Izrael nemzeti megtérésével áll összefüggésben, azaz a jövőben bekövetkező eseményre utal. Jelenlegi megünneplésének fehér díszítésbe öltöztetett zsinagógai rituáléja fájdalmasan fejezi ki azt, hogy a judaizmus a mai napig is a római nagy száműzetés súlyos vallási hozadékát kénytelen hordozni közel kétezer év óta.

A zsidóság nem önként, hanem a Római Impérium által kényszerítve hagyta el földjét, miután Titus légiói i. sz. 70-ben elpusztították Jeruzsálemet, a Templomot, s közel egymillió zsidót feszítettek keresztre. A megszállók mindent elkövettek, hogy az Erec soha ne lehessen többé a zsidóké. Még Dávid házának kiirtásától sem riadtak vissza (nem rajtuk múlott, hogy ez nem sikerült), csak hogy elejét vegyék a zsidóság saját földjén történő helyreállításának, újjászületésének.
A diaszpóra-izraeliták, főleg Jóchanán ben Zakkáj rabbi tanításából kiindulva - aki a Templom pusztulása miatt jajgató rabbitársát azzal vigasztalta: „Ne csüggedj, van nekünk más engesztelő áldozatunk, amely éppoly hatékony, mint ez” -, a véráldozat általi engesztelés helyett elkezdték inkább a jó cselekedetek (micvót) alapján keresni a bűnök bocsánatát. Így a jóm kippur rituáléjában elhomályosodott az ószövetségi engesztelő és helyettesítő áldozat szükségessége. Az ünnepnap jelenlegi szertartásrendje magában foglalja a judaizmus belső rendellenességét, nevezetesen azt, hogy a nemzetek uralma - legalábbis spirituális szempontból - a mai napig fennáll a zsidóság fölött, mert világpolitikai akadályai vannak annak, hogy az ünneplés eredeti tartalommal valósulhasson meg. A jóm kippur ellentmondásossága döntően abban áll, hogy e napon Izraelt megtérésre hívják a zsinagógákban, ugyanakkor még a bűnök ószövetségi befedezését (kippur) sem képes elérni a tradíció, mert a judaizmusnak ma nincs bűnért való engesztelő áldozata, nincs Temploma, nincs működő papsága, s ennek következtében a lévitai törvények sem érvényesülnek.
A modern Izraelt elsősorban a világ fosztja meg attól, hogy a mózesi istentiszteleti rendtartás alapján gyakorolhassa vallását. Egyetlen világvallásnak sem kell elszenvednie ily mértékű korlátozást, mint a judaizmusnak. A jóm kippur Jeruzsálem- és Templom-függő ünnep, melynek ószövetségi tartalmát csak akkor lehet megvalósítani, ha a Templom újra felépül, helyreállítják a mózesi áldozati rendszert, a papságot és a tevékenységüket szabályozó lévitai törvényeket. Az ünnephez ma kapcsolódó tradíciók legfeljebb a zsidóság igazi bűnbocsánat iránti fájdalmas vágyát képesek kifejezni, de nem adnak a bűn problémájára megoldást - vagyis Izrael mint nemzet ezen a napon sem írattatik be az Élet Könyvébe.
A bűntől való megváltás a teljes Szentírás alapján mindig szorosan kapcsolódott az engesztelő áldozathoz, a helyettesítő vérontáshoz. Mózes Törvénye szerint „a vér a benne levő élet által szerez engesztelést” (3Móz 17:11). Az Ószövetség az Újtestamentumhoz hasonlóan az Istennel való megbékélésnek, közösségnek alapját a helyettesítő vérontásban határozza meg („vérontás nélkül nincsen bűnbocsánat” - Zsid 9:22). Sokszor, sokan kérdezik tőlem, hogy a Biblia Istene miért ilyen „vérszomjas”. Válaszom: Izrael Istene nem vérszomjas; hanem az emberiség megsemmisülését, végső, kárhoztató ítéletét csak az Örökkévaló által meghatározott módon, az áldozati törvények betöltése révén lehet kikerülni. A végső megsemmisüléstől, kárhozattól való megmenekülés egyetlen útja Izrael és minden nemzet számára az, hogy aláveti magát Isten engesztelési eljárásának, és elfogadja azt. Isten sohasem az emberek vágyai, hanem teljes igazságossága alapján cselekszik. Ő nem hasonlik meg önmagával sohasem, tulajdonságait nem váltogatja, tökéletes, szuverén szellemi lény, aki lényegéhez való hűsége miatt sem adhatja föl a bűn és a gonosz fölszámolására vonatkozó tervének megvalósítását az általa létrehozott világban. Szentségével teljesen kibékíthetetlen ellentétben áll a látható világ. Az egész világmindenség, minden teremtmény alá van rendelve Isten törvényének, melynek egyik lényeges alkotóelemét Pál apostol így summázta: „A bűn zsoldja a halál.” A világ - beleértve minden nemzetet - azért áll a Mindenható ítélete előtt, mert az Ő igazságosságának egyik alapvető követelménye: a bűnt - az igazságosság ellentétét - meg kell ítélni ahhoz, hogy az isteni jogrend, jelenlét és uralom helyreálljon a földön. A Törvény határozza meg a bűn mibenlétét, s azt fizikai és végső halállal - Isten jó adományaiból és dolgaiból való végleges és teljes kirekesztéssel - sújtja. Ezt nevezzük kárhoztatásnak, amelynek ideiglenes büntetési helye a pokol; a bűnhődés végleges helyszíne pedig a gyehenna.
Az Isten igazságosságának második alapelve: az Úr megáldja az engedelmességet. Az áldást azonban a bűn emberiségen való egyetemes uralma miatt senki sem tudta elnyerni. Dávid szerint az emberek között „nincs, aki jót cselekedjék, nincsen csak egy sem”. (Zsolt 14:3) Isten az emberek iránti kegyelmét azzal fejezte ki, hogy lehetővé tette a büntetés helyettesítését, ami azt jelenti: a bűnös helyett egy ártatlan halála is elfogadható számára, ha a bűnös elismeri, hogy őérte történt az ártatlan helyettesítő áldozata, és teljes szívéből megtér az igaz Istenhez.
Az ószövetségi szentek is világosan látták előre, hogy ezt a két alapelvet csak a Messiás képes betölteni: ártatlanul feláldozza életét Izraelért, a nemzetekért, a világért; és tökéletes engedelmessége által megszerzi számukra Isten áldását. „Ábrahám magvának” igazságossága által kerülhet be mindenki az Élet Könyvébe, az Úr áldásaiba, ha a pátriárkához hasonlóan hisz abban, aki a halottakat föltámasztja, az istentelent megigazítja, és mentesíti a bűn és minden következménye alól. Mózes a Messiás áldozatára nézve rendelte el a bárányok, bikák, bakok vérének föláldozását.
Jóm kippurkor a főpapért, a papságért, az egész népért engesztelést mutattak be az élő Istennek az ószövetségi korban. Egész évben csak ezen a napon mehetett be a fiatal bika és kecskebak vérével a főpap a Szentek Szentjébe, a Templomnak abba a részébe, ahol a Sechina lakott. Nagy kérdés, hogy az ószövetségi áldozati rendszer helyreállítása esetén a jóm kippuri engesztelési szertartásnak lesz-e hatékonysága. Mindenesetre az engesztelés napjához kötődő arámi muszaf ima tükrözi az ünnep megoldatlan problémáját: „Igaz Messiásunk eltávozott tőlünk, rettegés száll reánk, és nincs, aki megigazítson minket…”
A keresztény álláspont közismert: a Messiás a Názáreti Jézusban jelent meg, aki saját magát áldozta föl az élő Istennek, hogy elvegye - s nem csupán befedje - a világ bűneit. Engesztelő és helyettesítő áldozatának érvényességét, Istennek való teljes engedelmességét a pokolból való feljövetele, a sírból való föltámadása igazolta; vérének ártatlanságát, tisztaságát, szentségét pedig az áldás (bűnbocsánat, örök élet) megnyerése, mennyei megkoronázása és a Szentlélek kiáradása bizonyítja. Az evangélium lényege ebben áll: Isten elfogadta Jézus vérét örökérvényű engesztelő áldozatnak a világ bűneiért. Aki hiszi, hogy Jézus helyette halt meg, érte támadt föl a halálból, az Istentől Krisztus áldozata miatt bűnbocsánatot, kegyelmet nyer, és igaz embernek nyilváníttatik. A bűnös nem csupán a Jézus Krisztus halálával, föltámadásával való azonosulás által szabadul meg Isten ítélete alól, hanem szükséges az is, hogy teljes szívéből megtérjen az élő, igaz Istenhez.
Az apostolok az evangéliummal keresték föl a zsinagógákat, majd később a római provinciákat. Hangsúlyozták azt is: aki az evangéliumot megveti, az Isten ítélete alatt marad, nem nyer bűnbocsánatot. Az igazi egyház számára a mai napig is ez a kőszikla. Ennek alapján végzi a nemzetek evangelizálását; azonban az utóbbi évtizedekben egyre több keresztény előtt vált világossá, hogy a Messiás munkája folytatódni fog a jövőben a földön, s ennek középpontjában a jóm kippur által jelzett prófétai esemény földi beteljesedése lesz: Izrael nemzeti megtérése az élő Istenhez. Az alábbiakban a Biblia alapján kísérletet teszünk, hogy Izrael nemzeti megtéréséhez, újjászületéséhez vezető útját fölvázoljuk.

1. Az Ezékiel könyve 38-39. fejezeteiben található próféciák egy jövőben bekövetkező háborúra utalnak: az Izrael és bizonyos iszlám hatalmak, valamint szövetségeseik közötti katonai konfliktusba az Úr látványosan beavatkozik népe oldalán, hogy az ellenség (Góg, Magóg, Mések, Tubál, Rós stb.) pusztító szándékától megszabadítsa. Ez a háború és következményei a világban uralkodó agnosztikus időszak végét jelentik majd, és kezdetét veszi az apokaliptikus időszak, melyben gyakorivá válnak az isteni beavatkozások a földi politikai eseményekbe is.

2. Izrael és a világ nagyhatalmai között átfogó békekötésre kerül sor. A „béke és biztonság” (Pál nevezi így) éveiben Izrael nem csupán Kelet-Jeruzsálemet kapja meg, hanem engedélyezik számára a Templom felépítését, s a mózesi Törvény alapján a papság, az áldozati rendszer, a lévitai törvények helyreállítását. A világot ezekben az években hatalmas gazdasági fellendülés jellemzi majd, különösen a Közel-Kelet áll az újjáépítés fókuszában, amelynek eredményeképpen a világ egyik legfontosabb pénzügyi-gazdasági centrumává válik. Több prófécia arra is utal, hogy az ókori Babilon nem csupán a világ kulturális központja, hanem gazdasági, politikai és vallási hatalom székhelye is lesz ebben az időben. A judaizmus jelentős megújuláson megy keresztül, az Úr tavaszi és őszi ünnepeinek ószövetségi tartalmát helyreállítják, s a diaszpóra tradíciói háttérbe szorulnak, elveszítik spirituális jelentőségüket. A háború utáni euforikus, millenniumi világhangulat számos nemzetben hatalmas energiákat szabadít föl az alkotásra, prosperitásra. A prófétai jelzésekből azonban úgy tűnik, hogy a természeti és katonai csodákat, melyek lehetővé tették Izrael számára, hogy közel kétezer éves hányattatás után újra a Templomban végezhesse istentiszteletét, sokan tévesen értékelik és túlbecsülik. Ők úgy vélik, hogy a messiási aranykor alapjait rakják le ezekben az években. A keresztény világ alapvetően két részre szakad: egyik ágazata szerint az egyháznak integrálódnia kell a világba, hogy közösen felépítsék a béke és biztonság messianisztikus korát. A másik ágazata viszont Isten ítéletének a közelségét hangsúlyozza, és világméretekben megújult erővel végzi a nemzetek evangelizálását bibliai csodák kíséretében, valamint készül az Úr visszajövetelére, az igazak föltámadására. Feltételezés szerint erre az időre tehető az igazi egyház elragadtatása is, ami földi pályafutásának beteljesedését hozza el.

3. Izrael megkezdi a Dániel próféta által kinyilatkoztatott „utolsó évhetét”. Dániel ugyanis hetvenszer hét évben határozta meg az Izraellel kapcsolatos prófétai események vázlatát. Artaxerxésztől a Messiás kivégzéséig 483 (azaz 69-szer 7) évnek kellett eltelnie (Dán 9:25-26). A prófétai előrejelzésnek megfelelően ebben az időben feszítették Jézust keresztre Jeruzsálemben. Ezután meg nem határozott időintervallum következett. A Messiás visszatért Istenhez, és várta Izrael megtérését: „Elmegyek, visszatérek helyemre, mígnem megismerik, hogy vétkeztek, és keresni fogják az én orcámat. Nyomorúságukban keresnek majd engem!” (Hós 5:15) Ezt az időintervallumot a „nemzetek idejének” is nevezik, melynek végét a próféta konkrétan nem határozta meg. E korszakban a nemzetek elpusztították Jeruzsálemet, a Templomot, Izrael földjét szinte a világkorszak végéig megszállásuk alatt tartják. Az „idő-rés” végén Izrael szövetséget köt a Templomot elpusztító birodalom eszkatologikus szuper-világhatalmával. Az utolsó évhét visszaszámlálása valószínűleg a Templom fölszentelésével, az áldozati rendszer helyreállításával veszi kezdetét. Nem kizárható az sem, hogy minderre az egyik első őszi ünnepen, a kürtfúvás napján kerül sor.

4. Az évhét felén azonban drámai, negatív fordulatot vesznek a világ eseményei. Egy hatalomtól megszállott, kivételes tehetséggel rendelkező, népszerű világuralkodó (Armilus) megszentségteleníti az újjáépített Templomot. Ünnepélyesen bevonul a Szentek Szentjébe, Messiásnak kiáltja ki önmagát, személyének Izraeltől és a nemzetektől isteni tiszteletet, imádást követel; megszünteti a mózesi áldozati rendszert, helyette fölállítja saját képmását imádás tárgyául a szent helyen. Az őt elutasító zsidók egy része a pusztába menekül (lásd Jézus próféciáját), ahol a Messiás kijelenti magát nekik. A zsidók másik része szembefordul a Törvénytaposóval, és városi gerillaharcot folytat ellene Jeruzsálemben; sokakat pedig deportálnak közülük. Világméretekben újra fellángol a zsidók végleges megsemmisítésének indulata. Ezt az időszakot nevezik Nagy Nyomorúságnak (Tribulációnak), melynek időtartamát három és fél évben (negyvenkét hónapban, 1260 napban) több helyen is megadja a Biblia. A jóm kippurnak a népre vonatkozó rendelete, „sanyargassátok meg magatokat…” (3Móz 23:27) ezekre az évekre utal szimbolikusan.

5. Kitör az utolsó világháború, Isten a nemzetek hadseregeit
Armageddonba (Megiddóba) gyűjti. Zakariás próféta szerint az emberiség egyharmada az apokaliptikus háborúk áldozata lesz. A Názáreti szerint „nagy nyomorúság lesz, amilyen nem volt a világ kezdete óta mind ez ideig, és nem is lesz soha! És ha azok a napok meg nem rövidíttetnének, egyetlen ember sem menekülhetne meg; de a választottakért megrövidíttetnek majd azok a napok.” (Mt 24:21-22)

6. Végül beteljesedik Ézsaiás próféta jövendölése, mely szerint „eljő Sionból a szabadító, és elfordítja Jákobtól a gonoszságokat”. Hadra kel Izraelért, letöri a nemzetek elnyomásának igáját népe nyakáról. Izrael nemzete egyetlen nap alatt fog bibliai nemzetté születni, bűnbocsánatot nyer, és beteljesedik a jóm kippur: a kiválasztott nemzet megtér az élő Istenhez, s a Messiás e napon látható lesz az egész nép számára: „A Dávid házára és Jeruzsálem lakosaira pedig kiöntöm a kegyelemnek és könyörületességnek szellemét, és reám tekintenek, akit átszegeztek, és siratják őt, amint siratják az egyetlen fiút, és keseregnek utána, amint keseregnek az elsőszülött után.” (Zak 12:10)