Földvári Katalin
Albert Györgyi: talán eltűnök hirtelen
Szomorúan sikeres élet után tragikus halál

Hirtelen, de nem előzmények nélkül tűnt el Albert Györgyi. Sokat beszélt magáról, hol terápiának beállítva, hol a hasonló helyzetben levők iránti felelősségérzetet emlegetve. A média előtti feltárulkozásának köszönhetően sokat tudunk róla, de azt senki nem tudja, mi lehetett volna belőle, ha élete fontos pontjain másképp dönt.

Fotó: Somorjai László

Így csak annyit mondhatunk, hogy egy tehetséges ember tűnt el a személyében, a rendszerváltás időszakában megújulni vágyó média száguldó riportere, aki fénykorában „csak azzal nem készített interjút, akivel nem akart”. Ma a köztudatban személye mégis összeforrt a depresszióval, az értelmiségi alkoholizmus emblematikus figurája lett, akinek szinte az egész élete a férfitársadalom elleni vádirat.
Pszichológusok vitatkoznak a diagnózisán. Van, aki úgy véli, helyes volt antidepresszánsokkal és kibeszéléssel segíteni, mások úgy vélik, nem véletlen, hogy tíz év alatt sem történt az állapotában javulás, hiszen a helyes diagnózis borderline személyiségzavar lett volna, amihez más kezelési módot kellett volna találni. A veszteség miatt most sok jóérzésű ismerőse is úgy érzi, tehetett volna többet érte, ám valójában az látható, hogy bőven akadtak Györgyi életében olyanok, akik készek lettek volna segíteni. Akadtak, akik legszívesebben erővel is kirángatták volna az alkohol és a depresszió által ásott gödörből. De Györgyi felkészült értelmiségi válaszokat adott a nagyjából tudatos önpusztításra, sőt saját ideológiát épített az ellene elkövetett csoportos és egyéni vétségekből. Ahhoz azonban, hogy hány feleség emlegette keserű szívvel, annyi hozzáfűznivalója volt, hogy „a szerelemről nem tehet senki”… (Élet a halálból. Hetek, 2005. szeptember 23.)
A szerelem kedvéért eldobott életekkel, vagyis az abortuszaival kapcsolatban már sokkal tisztábban látott. „Ha nekem nem lettek volna ezek az abortuszok, akkor még ma is azt hajtogatnám, hogy felvilágosult nőként jogom van a testemhez, és hogy tizenkét hétig a magzat még nem ember. Ezzel szemben a tapasztalatom az volt, miután először feküdtem fel az asztalra, hogy a megfogantatás pillanatától kezdve az, és én egy ártatlan embert fosztottam meg attól, hogy kipróbálja, milyen az, élni. Úgy éreztem, valami ősbűnt követek el” - vallotta meg a fent idézett cikkben. Innentől kezdve vált az az életforma, amire úgy emlékezett vissza, hogy a városban minden valamirevaló férfi „megvolt” neki - akadt köztük, aki éveken át egyszerre tartott ki mellette és a felesége mellett, volt, akiről azt állítja, az esküvője előtt találtak ideiglenesen egymásra, mással a felesége terhessége idején volt kapcsolata -, szóval az abortuszok után vált ez az életforma alkoholtól csúszóssá a lába alatt. Pedig ő csak azt szerette volna, hogy szeressék…
Mindvégig makacsul megtartotta a szüleihez fűződő, megbocsátást nélkülöző viszonyát, valami olyan érv mentén, hogy ők tehetnek arról, hogy nem találja a helyét a világban. Ezzel minden tanács ellenére sem volt képes leszámolni, pedig érkeztek hozzá minden irányból. Valamiért úgy érezte, alanyi jogon jár neki ez a neheztelés, kiérdemelte a depressziójával. Olyannyira nyíltan beszélt magáról, a betegségéről, hullámzóan változó érzelmeiről, hogy ezzel többek szerint átlépett egy bizonyos határt, amit előtte még nem léptek át. A helyzet sajnos az volt, hogy a depressziósok és az alkoholisták nem sokat nyertek az általa levont tanulságokból, a valóságshow-k világában viszont éppenséggel kapóra jött egy végletekig spontán megnyilvánuló médiaszemélyiség. Az őszinteség elvét valló száguldó riporterből így lett reality-sztár…
Egyik utolsó próbálkozásaként a televízió nyilvánossága előtt egy hivatásos „látó”, Joshi Barat segítségével igyekezett értelmezni az értelmezhetetlent: miért úgy reagált az élete eseményeire, ahogy? Alig két héttel később egy budapesti taxi ülésén tragikus hirtelenséggel örökre lezárult a kérdés számára.
Nagyon nehéz elbúcsúzni egy negyvennégy éves embertől, akiről biztosan lehet tudni, hogy életének csak a felét élte meg, és szakmai sikerei ellenére sem lehet feltétlenül azt mondani, hogy éppenséggel a jobbik felét. Vajon azt mondta volna ő is, hogy „elpazaroltam mindenem, amiről számot kéne adnom”? Vajon úgy érezte-e, hogy volt élete a halál előtt? Azt, hogy van-e élete a halál után, most már biztosan tudja.