Morvay Péter
A megalkuvás maga a vég
Natan Scsaranszkij a földöntúli kommunizmus és az identitásvesztés veszélyeiről

Scsaranszkij úr! Az ön pályafutását végigkísérte a szabadságért, függetlenségért folytatott küzdelem. Hogyan látja a most 60 éves Izrael jövõjét?
-Izrael jövõje szorosan kapcsolódik a szabad világ jövõjéhez. Izrael - mint a zsidó nép is egész történelme során - mindig úttörõ volt, vagy ahogy mi héberül mondjuk, haluc az emberiség fejlõdésének útján. Ma is annak a küzdelemnek a kellõs közepén vagyunk, amit a szabad világ folytat a totalitárius rezsimek ellen. Izrael egy nagyon kis sziget a totalitárius világ közepén.

Natan Scsaranszkij. A demokráciához szabad választás és szabad társadalom is szükséges
Fotó: Reuters

Egy kicsiny, nem muzulmán ország vagyunk a muzulmán világ óceánjában, annak a harcnak a közepén, amit a fundamentalisták folytatnak a „hitetlenek” ellen. Ugyanakkor a szabad világ részeként Izrael büszke nemzetállam a posztnacionalizmus, a multikulturalizmus idejében, amikor a nemzetállam eszméje némely ember számára már egyszerûen nevetséges. Izraelnek állandóan bizonyítania kell, hogy milyen mély kapcsolat van a szabadság és a nemzeti identitás között. Büszke nemzet vagyunk, ugyanakkor a szabad világ része is. Úgy vélem, Izraelnek ez lesz a legfontosabb szerepe a jövõben is: bizonyítani, hogy az identitás és a szabadság, a nemzeti történelem, gyökerek, hagyományok, vallás, valamint a szabadság és demokrácia együtt tudnak, és együtt kell hogy járjanak.
Izraeltõl a világ azt várja, hogy további területi engedményeket tegyen a békéért cserébe. Hogyan látja, mit jelentene ez az ország számára?
-Azoknak, akik tanácsokat szeretnek nekünk adni, meg kell érteniük, hogy ez nem földterületek miatt kialakult konfliktus, hanem az ideológiák konfliktusa. A tét az, hogy van-e jogunk szabad, nem muzulmán, zsidó demokratikus országként létezni a világnak ezen a részén. Ha csak földterületekkel kapcsolatos engedményekrõl lenne szó, Izrael már bizonyította, hogy - mint bármely más ország a világon - hajlandó fájdalmas engedményekre a valódi békéért. De meg kell érteni, hogy itt élet-halál harcról van szó, nem azon megy a küzdelem, hogy hol húzódjanak a határok. Meg kell érteni, hogy nem tudjuk megnyerni a békéért folytatott harcot anélkül, hogy ne foglalkoznánk az ellenségeink ideológiájával. Meggyõzõdésem, hogy a valódi béke nem akkor jön el, ha Izrael egyre több és több engedményt hajlandó tenni, mert akkor az engedményeknek nincs határa. A valódi béke akkor fog eljönni, ha már nem Izrael lesz az egyetlen demokrácia a térségben.
Önök és én, akik éltünk a szovjet rezsimben, illetve Kelet-Európában, nagyon kemény leckét voltunk kénytelenek megtanulni. Azt, hogy a diktátorok étvágyának csillapítása, akik saját ideológiájukat akarják rákényszeríteni a világra, nem segít semmit. Semmilyen területi engedmény sem tudta megmenteni a világot a náci agressziótól vagy a szovjet totalitárius kommunizmustól. Egy megoldás van, ha valódi kihívás elé állítjuk ezeket az ideológiákat. Azt a fegyvert próbálom felhasználni, amivel mi rendelkezünk: azt a vágyat, hogy az emberek általában szabadságban akarnak élni. E nélkül nem lesz béke. És ez igaz Izraelre is: akkor fog eljönni a béke, amikor demokrácia lesz körülöttünk, és nem Izrael lesz az egyetlen demokratikus ország a világnak ezen a részén. És amikor a fundamentalista ideológiák, amelyek hajlamosak arra, hogy elpusztítsanak mindent, ami nem muzulmán, vereséget szenvednek.
Irán nyíltan megsemmisítéssel fenyegeti Izraelt, és támogatja a palesztin terrorszervezeteket is. Ez a válság csak Izrael problémája vagy az egész világé is?
-Én nem annyira Iránról, mint inkább az iráni rezsimrõl beszélnék, mert szerintem az irániak többsége semmiképp nem az ellenségünk, sõt egy igen fontos kultúra és civilizáció részesei. Vannak iráni demokratikus ellenzéki barátaim, akik ugyanúgy látják a világot, mint én. Az iráni rezsim fenyegeti azzal Izraelt, hogy eltörli a föld színérõl. Úgy gondolják, hogy ez a legnagyobb jó, amit a világnak tehetnek, és aztán eljön a paradicsom. Egy holokauszttúlélõt megkérdeztek, hogy mi a holokauszt tanulsága. Azt válaszolta, hogy amikor valaki azzal fenyeget, hogy el akarja a zsidókat pusztítani, akkor azt komolyan kell venni.
Ezért nagyon komolyan kell venni az iráni vezetésnek ezeket a mondatait. Ez az ideológia ráadásul nem csak Iránban dívik. Ezt az ideológiát vallja a Hamasz és Hezbollah is, amelyek ott vannak az északi és déli határainkon. Ezek olyan erõk, amelyek meg akarnak bennünket semmisíteni. Nincs más választásunk, mint hogy harcoljunk ezekkel az erõkkel. A világnak meg kell értenie, hogy az iráni veszély az egész szabad világot fenyegeti. Fõként, ha ez a nem hagyományos rezsim nem hagyományos fegyverekre tesz szert.
Azoknak, akik azt gondolják, hogy el tudjuk rettenteni ezt a rezsimet is, pontosan úgy, ahogyan a Szovjetuniót elrettentettük, nem szabad figyelmen kívül hagyniuk egy alapvetõ elvet. A szovjet vezetõk, bár veszélyes volt az ideológiájuk, ezen a világon akartak kommunizmust, ezek a vezetõk viszont a másvilágon akarnak kommunizmust. Tehát nem lehet elrettenteni õket úgy, ahogy a szovjeteket. Izraelnek meg kell akadályoznia, hogy az iráni rezsim nukleáris fegyverekre tegyen szert. Ez az érdeke és egyben a feladata is az egész szabad világnak.
Tudjuk, hogy Nyugat-Európa és az oroszok adtak el nukleáris technológiát Iránnak. Sem Nyugat-Európa, sem Oroszország nem mutat elég felelõsségérzetet, és nem tesz lépéseket annak megakadályozására, hogy Irán atomfegyverekhez jusson, de ma már lehet, hogy csak más eszközökkel tudják ezt megtenni.

Miért támogatja Moszkva az iráni programot?
-Csak a személyes tapasztalataimról tudok beszámolni. 1997-ben én voltam az elsõ izraeli miniszter, aki elkezdte erre a veszélyre figyelmeztetni a világot. Megpróbáltuk meggyõzni Oroszországot, hogy ne engedje idegen kézbe kerülni az orosz nukleáris technológiát, mert tíz év múlva Iránnak atombombája lehet, ha a világ nem tesz semmit. Az orosz vezetõk igyekeztek biztosítani bennünket, hogy ez rájuk nézve is veszélyes lenne. Azt mondták, alapvetõ érdekük, hogy ne bátorítsák a muzulmán szélsõségeseket. Mivel nekik is van ilyen problémájuk, ezért nem akarják, hogy Irán atomfegyverek birtokába jusson - mondták. Az azonban már akkor is világos volt, hogy az oroszoknak Amerikával folytatott játszmájukban Irán fontos kártya. Azt akarják bebizonyítani, hogy sokkal komolyabban kell õket venni, és Iránt az Amerika elleni fenyegetésként akarják használni. Ez egy igen felelõtlen és veszélyes játék volt. A szuperhatalmak közötti játszmának a végén Izrael lehet az áldozata. De mi nem fogjuk ezt megengedni. Sok megbeszélést folytattunk az oroszokkal, és az volt az érzésünk, hogy nem fedik fel nekünk a teljes igazságot. Putyin elnök egyszer azt mondta nekem: „Önök nem bíznak abban, hogy mindent megteszünk annak megakadályozására, hogy Irán atomfegyverhez jusson. Amikor azonban majd minden tény napvilágra jön, világos lesz, hogy nem mi adjuk el Iránnak a legfejlettebb technológiát, hanem Európa.” Késõbb valóban kiderült, hogy bár Oroszország soha nem állította le a technológia eladását, az urándúsításhoz használt legfejlettebb technológia Angliából, Németországból és Hollandiából származott. A szabad világ egyes országai elég felelõtlenek voltak ahhoz, hogy Iránt ellássák ezekkel a felszerelésekkel. Most viszont mindannyiunk felelõssége, hogy Iránt leállítsuk.
Több mint húszmillió muzulmán él Európában, és egyes vélemények szerint növekszik közöttük a radikális iszlám befolyása. Befolyásolhatja ez a nyugati demokráciák mûködését?
-Semmi kétség, hogy Európára, az európai civilizációra a muzulmán fundamentalizmus jelenti a legnagyobb veszélyt. A számukat tekintve még nem lennének veszélyesek, hiszen legfeljebb húszmillióan vannak, miközben az Európai Unióban közel hatszázmillióan élnek. Ez az arány még nem veszélyes, fõleg mivel a muzulmánok többsége a befogadó ország hûséges polgára akar lenni. Európa azonban kétségtelenül szembetalálta magát a fundamentalizmus veszélyével, és ez összefügg az identitás kérdésével.
Európában azt mondták, hogy két generáció alatt teljesen eltüntetik az emberek eredeti identitását. Elõször a marxisták próbálták meg ezt, majd utána jött a posztmodern, multikulturális kísérlet. A második világháború után az emberek úgy érezték, hogy a háború a nacionalizmus miatt tört ki, ezért ki akarták szorítani a nacionalizmust. Azt mondták, kezeljük a világ minden kultúráját egyenlõként: mindegy, kik jönnek a muzulmán világból, nem fontosak az elveink, mert minden kultúra és minden rezsim relatív.
A demokratikus társadalmaknak ma nincs identitásuk. Szemben áll velük azonban egy olyan társadalom, amelynek van identitása, és igen erõsek a vallásos hiedelmei, de nem kötelezte el magát a demokrácia mellett. Senki nem követelte meg tõlük, hogy integrálódjanak a demokratikus Európába. Láthatjuk: Európa hirtelen teljesen tehetetlennek érzi magát. Egy újságíró errõl azt mondta: megtanultuk, hogyan élvezzük a szabadságot, de azt nem tanultuk meg, hogyan védjük meg. Nemzedékeken keresztül ment a propaganda, hogy legyen olyan a világ, amelyben nincs semmi, amiért érdemes lenne meghalni. Ez John Lennon világa: ahol nincsenek vallások és határok, ahol semmi nincs, amiért meg kéne halni.
Azonban ha a nyugati világ nem hajlandó semmiért meghalni, akkor nem tudja sem magát, sem a saját értékes szabadságát megvédeni. Európa ma csak a meghunyászkodást tudja felkínálni. A múltban már volt rá példa, hogy a fenyegetõ ellenséggel szemben ezt kínálta fel, és elbukott. Ha a muzulmán fundamentalizmussal szemben is csak ez a válasza, akkor az az európai civilizáció végét jelentheti. Európának ezért nem csak arra kell készen állnia, hogy értékelje és élvezze a szabadságot, hanem arra is, hogy harcoljon érte.

Putyin Teheránban. Veszélyes játék Iránnal

Ön a Szovjetunióban és Izraelben is mindig kiállt az emberi jogokért. Társaival együtt sikerült felhívnia a közvélemény figyelmét a szovjet diktatúra kegyetlenségére. Ugyanakkor azt látjuk, hogy a világ sok jogsértéssel kapcsolatban ma hallgat. Mi lehet ennek az oka?
-Abban a küzdelemben, amit az emberi jogokért folytattunk, mindig volt egy akadály, amibe beleütköztünk. Rendszeresen találkoztunk olyan emberekkel, akik azt mondták: nézd, itt vannak például az oroszok vagy a kínaiak. Soha nem éltek demokratikus országban, ezért ne beszéljünk velük demokráciáról. Kereskedjünk velük, építsünk ki jó kapcsolatokat, aztán bizonyos távolságból talán segíthetünk nekik. Mesteremmel, Andrej Szaharov professzorral igyekeztünk elmagyarázni, hogy ezeknek a rezsimeknek a természete más. A demokráciák számára a háború az utolsó lehetõség. A diktatúrák számára viszont a konfliktus az egyedüli lehetõség arra, hogy továbbra is uralmuk alatt tartsák az embereket. Ezért van szükségük a szabad világra mint ellenségre. Azok, akik saját népüket sem tartják tiszteletben, nem fogják tiszteletben tartani a velünk kötött szerzõdést sem.
Nem mondhatom el, hogy sikerült meggyõznünk a Nyugatot, de mivel a Szovjetunió csapatokat küldött Magyarországra, Csehszlovákiába, Angolába, Kubába, végül a segítségünkre volt abban, hogy a szabad világ elfogadja a Helsinki-megközelítést. A hidegháború nagy gyõzelmet hozott a Szovjetunióval szemben, és ennek egyik fõ oka az volt, hogy a nemzetközi kapcsolatokat az emberi jogok betartásától tettük függõvé. Ezt az összefüggést azonban ma ismét elhanyagolják. Az emberi jogok ügyét kivették azoknak a kezébõl, akik valóban hisznek bennük, és átadták azoknak a diktátoroknak, akik még polgáraik alapvetõ emberi jogait sem tartják be, és megengedik nekik, hogy emberi jogi nyelven beszéljenek. Hogy történhetett meg mindez? A relativizmus atmoszférája miatt. Az olyan emberi jogi szervezetek, mint az Amnesty International is, azt mondják, nincs jogunk eldönteni, melyik rendszer jó vagy rossz. Csak annyit állapíthatunk meg, hogy mely cselekedetek rosszak vagy jók. Ennek eredményeképpen a diktatórikus rezsimeket ugyanolyan jónak állíthatják be, mint a demokráciákat. Ebből fakadóan Jasszer Arafat lehetett a béke egyetlen reménye, akit lehetett szeretni és tisztelni, míg Izraelt, az egyetlen demokráciát a térségben, szabadon lehet bírálni és elítélni az emberi jogi sérelmek miatt. Ez a szabad világ képmutatása és kettõs mércéje. Ez nem más, mint morális relativizmus és egyenlõsdi. Tagadása annak, hogy egyértelmûen van jó és rossz, hogy nyilvánvaló a határ a jó és a gonosz között. Ma ezért könnyû a diktátoroknak mozgósítani a Nyugatot a demokrácia elleni küzdelmükben, és az olyan országok is, mint Kína, könnyen megúszhatják.

Békemenet Európában. Áldozatok nélkül nincs szabadság

Az Egyesült Államok sok áldozatot hozott más nemzetek szabadságáért. Az iraki háború nehézségei miatt azonban sokan azt sürgetik, hogy Amerika vonuljon ki a Közel-Keletrõl. Valóban békét hozna ez a térség számára?
-Óriási a felelõsségük azoknak, akik azt mondják, hogy az Egyesült Államok feltétel nélkül hagyja el Irakot és a térséget. Etnikai tisztogatások következnének ugyanis ez után, amelyben akár milliók is életüket veszíthetik. Nem szabad elfelejtenünk, mi történt az után, hogy Amerika otthagyta Vietnamot, miután több mint negyvenezer katona életét vesztette Vietnamban. Akik azt követelték, hogy Amerika azonnal vonuljon ki Vietnamból, a jogos érvek mellett egy dologról elfeledkeztek. Arról, hogy több millió embert öltek meg Kambodzsában. Ezek a szörnyû emberi jogi sérelmek egyenes következményei voltak annak, hogy Amerika hirtelen és feltétel nélkül elhagyta Vietnamot. Akik ezt elérték, soha nem vállalták érte a felelõsséget.
George W. Bush újra összekapcsolta az emberi jogok kérdését a biztonsággal. Ezért hála illeti. De adódott közben két probléma. Az egyik nemzetközi: Bush nagyon magányos lett, mivel az Egyesült Államok sok erõs szövetségese megijedt, és inkább a meghunyászkodás politikáját választotta. Ráadásul sokan - még az elnök köreiben is, sõt maga Bush is - összekeverték a választásokat a demokráciával. Írtam egy könyvet a demokráciáról, amelyet Bush elnök is méltatott. Ez a könyv hangsúlyozza, hogy a demokrácia nem egyenlõ pusztán a választásokkal. A demokráciához a szabad választások mellett a szabad társadalom a másik alapfeltétel. Amikor a totalitárius rezsimekben választásokat tartanak, akkor csak egyetlen jelölt van. Gázában például csak a Hamaszra és Jasszer Arafat gengsztereire szavazhattak. A Fatah tíz évig élvezte a teljes szabad világ támogatását. Õk voltak a béke reményei. Az ellenzék pedig a Hamasz „nemes” terroristái voltak, akik terroristák voltak ugyan, de legalább foglalkoztak a szegényekkel és gyengékkel is.
Miközben Amerika a nemzetközi válságokkal küzd, Oroszország szépen gyarapodik, fejleszti hadseregét, és növeli befolyását Közép-Ázsiában. Ön hogy látja Putyin Oroszországát?
- Rossz úton jár, aki Putyin Oroszországát Brezsnyev vagy pláne Sztálin Oroszországával hasonítja össze. Sztálin és Brezsnyev Oroszországa ugyanis a Gulágra épült, ahol több millió embert tartottak fogva. Az egész országot a félelem tartotta egyben. Több millióan dolgoztak a KGB-nek. Ahhoz, hogy ezt a rendszert visszaállítsák, nagyon sok embert meg kellene ölni. Most, hogy már sok évig nem éltek félelemben az emberek, ez lehetetlen. Legalábbis nem hiszem, hogy ez megtörténne.

Prágában Bush elnökkel és Aznar volt spanyol miniszterelnökkel

Kétségtelen ugyanakkor, hogy Putyin utolsó elnöki éveiben igen súlyos visszaesés következett be a demokratikus folyamatokban. Erõs befolyást épített ki a médiában, és igyekezett uralma alá vonni a független üzletembereket. Hodorkovszkij letartóztatása fontos momentuma volt az ellenõrzés kiépítésének. Sokan úgy látják, hogy a bíróságok is függenek a központtól döntéseik meghozatalában. Vannak nagyon vészjósló jelek, és a szabad világnak ezekre reagálnia kell. Oroszországot az olajár-emelkedés tette erõssé az elmúlt években. A szabadság szempontjából most mélypont van, de remélem, hogy a következõ években túllendülnek ezen. A szabad világ számára az a legfontosabb, hogy a szabadság, demokrácia és emberi jogok témáját mindig tartsák nemzetközi kapcsolataik elõterében, akár Kínával, Oroszországgal, akár a közel-keleti országokkal foglalkoznak.
Továbbra is aktívan közremûködik az oroszországi emberi jogi mozgalomban?
-Közel húsz éve már izraeli állampolgár és közszereplõ vagyok, ezért figyelmem elsõsorban ide irányul. De tavaly nyáron Václav Havel, José María Aznar és az én kezdeményezésemre összeült egy konferencia Prágában, ahol az európai biztonság és stabilitás kérdéseirõl volt szó. Valójában azonban a demokratikus ellenzékiek világtalálkozójává változtattuk a rendezvényt. Bush elnök is eljött, és beszédet tartott. Több tucat demokratikus ellenzéki volt ott Egyiptomból, Libanonból, palesztinok és szírek, oroszok, kínaiak, és voltak az új orosz demokratikus mozgalomból is, például ott volt Garri Kaszparov is. Azzal dedikáltam neki a demokráciáról írott könyvemet, hogy „az ellenzéki Kaszparovnak a sakkjátékos Scsaranszkijtól”. Együtt érzek azokkal, akik megpróbálják a szabadság ügyét elõmozdítani a világnak azon a részén is.
Említette Václav Havelt. Õ jóval pesszimistább Oroszországgal kapcsolatban. Nemrég azt nyilatkozta, hogy Oroszország a kommunizmus és a kapitalizmus legrosszabb tulajdonságait párosítja, és a KGB meg a maffia irányítja nemcsak Oroszországot, hanem rajta keresztül a kelet-európai országokat. Egyetért ezzel a megállapítással?
-Egyet tudok érteni a kritikák jó részével. Václav Havel nemcsak hogy kiváló ember, hanem éles elme is: tudja, hogyan kell meglátni az összefüggéseket. Egy dologgal azonban nem értek egyet. Ha azt állítjuk, hogy Oroszország a kommunizmus legrosszabb tulajdonságait mutatja, akkor már elfelejtettük, milyen volt a kommunizmus legrosszabb idõszaka: a borzalmas bûntettek és a több tízmillió áldozat, akiket kivégeztek, meggyilkoltak, megégettek abban a borzalmas rendszerben.
Több mint egymillió orosz bevándorló érkezett az elmúlt húsz évben Izraelbe. Ön sokat tett azért, hogy minél gyorsabban be tudjanak illeszkedni a társadalomba. Sikerült már megoldani a legnagyobb problémákat?
-Oroszországgal kapcsolatban sikerélményem van. Nemcsak azért, mert lebontottuk a vasfüggönyt, és egymillió bevándorló érkezett ide, hanem azért is, mert ma már nagyobb a szabadság Oroszországban. Természetesen sok feladat volt az egymillió orosz zsidó bevándorlóval. Az egyik vezetõje voltam a jogaikért folytatott küzdelemnek. Az ország lakossága hirtelen egyötödével megnõtt. Az orvosok és mérnökök száma duplájára nõtt. Sok idõsebb ember egyszer csak otthon nélkül találta magát. Az orvosok pedig nem találtak munkát. Ha most, 10-15 évvel késõbb megnézzük õket, hihetetlen sikert látunk. Rengeteg nagy tudású ember érkezett hatalmas ambíciókkal, sikervággyal, akik megváltoztatták az életüket és az országot is. Az orosz bevándorlók átlagfizetése magasabb, mint az izraeli átlagfizetés - éppen az ambíciójuk, a tudásuk és sikervágyuk miatt. Ha megnézzük az ország kórházait, egyetemeit, a high-tech ipart, ami az izraeli gazdaság gerincét képezi, akkor látszik, hogy 20-50 százaléka az ott dolgozóknak az egykori Szovjetunióból érkezett. Ez hatalmas siker az országnak és az embereknek is.
És mennyire volt nehéz önnek és családjának a beilleszkedés?
-Nekem nagyon könnyû volt: a KGB gondoskodott róla, hogy egyszerû legyen az alijám. Egy napon ugyanis kihoztak a börtönbõl, feltettek a repülõre, és Berlinen keresztül másnap megérkeztem Izraelbe. Elindultam a Gulágról, és a jeruzsálemi Nyugati falnál kötöttem ki a feleségemmel, akit már tizenkét éve nem láttam. Egyenes út vezetett a pokolból a paradicsomba. Persze amikor az ember a mennyben találja magát, akkor onnan már csak lefelé lehet jönni. Az elmúlt húsz évben mindig egy kicsit lejjebb jöttem, közelebb a földhöz: egyre több nehézséget és problémát látok. De azért még húsz év után is érzem, hogy a paradicsomban vagyok, és minden napot élvezek ebben a nehéz, kihívásokkal teli, versenyszellemû környezetben. Elképesztõen érdekes és szép is élni ebben a nagyszerû országban.
Mégis visszavonult az aktív politikától. Miért döntött így?
-Életemben már számos feladatot elláttam. A Szovjetunióban emberi jogi aktivista voltam, emiatt lelkiismereti okokból bebörtönöztek, így lettem „Cion foglya”. Izraelben is aktivista lettem az új bevándorlók érdekében. Politikus is voltam, most pedig író vagyok. Éppen most fejeztem be a harmadik könyvem. Ezek azonban csak formális dolgok. Valójában egész életemben ugyanazokért az elvekért, eszmékért küzdöttem, ugyanazt az ügyet igyekszem elõre vinni. Ebbõl a szempontból kormánypozíciót vállalni is csak egy eszköz azért, hogy az eszméimet megvalósítsam. Akkor léptem ki, amikor úgy éreztem, hogy nem tudok közösséget vállalni azzal, amit a kormány tesz. A kormánypozíciót ugyanis nem munkahelynek tekintem, amit az ember elvégez, aztán megkapja érte a pénzét, hanem küldetésnek tekintem. Ha az ember úgy érzi, hogy eszméinek és meggyõzõdésének nem felel meg a kormány, akkor egyszerûen kilép. Nagyon elégedett vagyok amiatt, hogy lemondtam. Már akkor megírtam, hogy a gázai kivonulás nem más, mint meghunyászkodás a terroristák elõtt, ami késõbb igaznak bizonyult.
Végleges volt az elhatározása? Nem tervezi azt, hogy egyszer visszatér a politikába?
-Természetesen, ha megfelelõ lenne a politikai környezet, és olyan kormány alakulna, amelyrõl tudom, hogy ha tagja leszek, egy év után nem kell lemondanom, akkor megfontolnám a lehetõséget. Számomra ez nem a karriert jelenti, hanem az a kérdés, hogy egy pozícióban elõre tudom-e vinni az eszméimet, meggyõzõdésemet a szabadság hatalmáról és az identitásról.