Sebestyén István
Végén jött a fekete leves
Úgy kaptak ki, ahogy nyerni szoktak

Talán a küzdeni tudás és a drámai fordítások miatt jelentette az Európa-bajnokság egyik legnagyobb meglepetését a török válogatott szereplése. Mészöly Kálmán 1984 és 1986 között szövetségi kapitányként, majd a Fenerbahce edzõjeként is dolgozott Török­országban. Õt kérdeztük a török csodáról, amelyet Németország állított meg.

Amikor legutóbb beszélgettünk az Eb kapcsán, a törökök éppen a portugálok elleni vereség után voltak. Akkor azt mondta, hiba lenne leírni a csapatot. Azóta a portugálok már sehol, Fatih Terim gárdája viszont ott van a legjobb négy között, miután három mérkõzésen - Svájc, Csehország és Horvátország ellen - hátrányból, drámai körülmények között fordítottak. Mi a titkuk?
-Sokan a szerencsére hivatkoznak, de azt hiszem, ennek van a legkevésbé köze a sikereikhez. Már azon is meglepõdtem, hogy a portugálok ellen nem ment nekik a játék, mivel nagyon jó kis csapatot hozott össze Fatih Terim. Bár a selejtezõk során akadtak gondjaik, sok kritikát is kaptak, ám a Norvégia elleni idegenbeli gyõzelem és az Eb-re való kijutás õket igazolta, és nagy lendületet adott nekik.
A titkuk az, hogy Fatih Terim rendkívül szuggesztív személyiség, fanatizálni tudja a játékosait, akikkel egyébként szinte családias viszonyt ápol. Fiakként tekint rájuk, õk pedig apjukként tisztelik. Emlékezzünk a horvátok elleni meccsre: az utolsó utáni pillanatban történt török egyenlítés után, miközben Bilic a negyedik játékvezetõvel veszekedett, Terim a játékosaival foglalkozott, buzdította, sõt, simogatta õket. A horvátok persze eleve csalódottak voltak, hogy egy megnyert meccs kicsúszott a kezükbõl, de azt gondolom, ezeknek az apróságoknak is nagy szerepük volt abban, hogy a tizenegyespárbaj során õk maradtak alul.
Annak idején Fatih Terim még az ön keze alatt futballozott…
-Valóban volt játékosom a török válogatottban, de nem hosszú ideig. Alacsony volt, ráadásul fiatalítani kellett a csapatot, ezért elküldtem. Elõször ezt nem akarta megérteni, de végül is barátságban váltunk el. Utána elkezdett edzõs­ködni, sokat tanult, dolgozott Németországban, Angliában, Olasz­országban, három nyelven profin beszél. Kiváló szakember.

Két évtizede a török focit még nem jegyezték, 2002-ben viszont világbajnoki bronzérmes lett a válogatott, most pedig Európa legjobb négy csapata közé jutottak. Mit lehetne tanulni tõlük?
-Felemelkedésük azzal indult, hogy több nemzetközi hírû trénert szerzõdtettek a nyolcvanas évek elején. Emlékszem, hogy nekem is minden hónapban jelentést kellett írnom, hogy milyen változtatásokat javasolok a szövetségnek. Borzasztó rossz futballállapotok voltak akkor Törökországban. Alig voltak pályák, az utánpótlás romokban hevert, és a mentalitás is távol állt a profizmustól. Ha az edzés 8.30-ra volt meghirdetve, akkor jó esetben 9 órakor el tudtuk kezdeni. Ugyanakkor tudatosan építkeztek, és egyértelmûen üzleti befektetésként kezelték a futballt. Eljutottunk odáig, hogy a Boszporusz partján minifutballpályákon tömegek játszottak, valamint két utánpótlás-válogatottat is kiállítottak, ahol a játékosok össze voltak zárva, még klubcsapatokhoz sem engedték õket.
A muszlim vallási-kulturális háttérnek milyen hatása van a játékosok mentalitására?
-A vallásnak náluk rendkívüli jelentõsége van. Ennek tudható be szerintem, hogy a közösség érdekében rendkívüli módon motiválhatóak az emberek. Annak idején a Fenerbahcé-val a Bordeaux ellen játszottunk hazai pályán. Az asszisztensem, aki a budapesti Testnevelési Fõiskolán végzett és tudott magyarul, a mérkõzés elõtti este mondta, hogy gyere, menjünk ki a pályára. Mondom, minek, nincs ott senki. Azt mondja, csak gyere és meglátod. Elképesztõ volt: a stadion háromnegyedig megtelt szurkolókkal, akik énekeltek, ünnepeltek - egy nappal a mérkõzés elõtt…
A másik nagy különbség az európai mentalitáshoz képest a tekintélytisztelet. Az, hogy engem bármelyik játékos csak úgy Kálmánnak szólítson, elképzelhetetlen volt. A bevett megszólítás egy ilyen viszonyban ugyanis az „ábé” vagy a „hodzsa”. Az elõbbi jelentése báty, nagybácsi, az utóbbié tanár, tanító. Ha a tiszteletüket még jobban ki akarták fejezni, elõfordult, hogy kezet csókoltak…