Vissza a tartalomjegyzékhez

Hazafi Zsolt
Álmodni merünk

Ha most sikerül törvényekkel korlátozni az állam ciklikus túlköltekezését - ezt a célt szolgálja a parlament elé került közpénzügyi törvény - az jelentős előrelépést jelent, bár ezzel még nem jön el a Kánaán - nyilatkozta lapunknak Király Júlia, a Magyar Nemzeti Bank alelnöke, aki szerint öt-nyolc „erősen kézben tartott, fegyelmezett” évnek is el kell telnie, hogy Magyarországon „jó világ” legyen.

A kinevezése előtti és utáni interjúkat összevetve mintha időközben szigorúbb monetáris politika hívévé vált volna. A kamatdöntésekről kiszivárgó információk szerint ugyanis rendre az óvatos, visszafogott döntéseket támogatók oldalán találjuk. Mi az oka ennek?
- Az igaz, hogy a Monetáris Tanácson a kockázat kerülők közé tartozom, de ez nem jelenti azt, hogy a gazdaságfilozófiám alapjaiban változott volna. Magyarországon a kormányzati korlátozás és önkorlátozás következtében a kereslet radikálisan visszaesett. Én pedig tavaly is, idén is úgy gondolom, hogy ha egy gazdaság nem „túlfűtött”, hanem „alulhűtött” az inkább inflációscsökkentő semmint inflációs hatású. Ettől még nem vagyok galamblelkű.
Mikor 2007 júliusban bekerültem a MNB-be, akkor a fenti kép elkezdett árnyalódni. Nem látszott egyértelműen mennyiben alkalmazkodik a munkaerőpiac ehhez a megszorításhoz - a bérek növekedése igen erős volt. Ebben az időszakban kezdődött meg a búza, kukorica és a többi mezőgazdasági termék rendkívüli árnövekedése, ami egyre inkább tartósnak bizonyult. Ugyanebben az időben kezdődött azaz Egyesült Államokból kiinduló úgynevezett másodlagos jelzálogpiaci-válság, ami lehűtötte a nemzetközi pénzpiacok optimizmusát, és megváltoztatta a kedvező nemzetközi gazdasági környezetet. Ebben a helyzetben szükséges a jegybank óvatossága, hogy a zuhanás helyett mindig puhán landoljunk.
Azt gondoltam, talán azért lett „szigorúbb”, mert belülről jobban látszott, hogy nagy a baj?
- Valóban belülről sokkal több információt kapunk, mint mások. Ráadásul az MNB stábja hihetetlenül profi, a belső elemzések és előrejelzések a magyar gazdaságról is sokkal árnyaltabb képet adnak bármilyen más intézet adatainál. (Ma a piacon az MNB stábját tartják az ország legjobb szakmai műhelyének, amelynek szavára leginkább adnak a befektetők - a szerk.) Lehet, hogy ez is közrejátszik, hogy reálisan és árnyaltan tudjuk elemezni a gazdasági folyamatokat.
Tavaly amikor a miniszterelnök bemutatta a magyar nyelvre értelmesen lefordíthatatlan konvergencia tervet, akkor azt ígérte, hogy véget ér az 1970-es évektől tartó „húzd meg, ereszd meg” gazdaságpolitikai korszak, és nyugatos növekedési pályára állunk. Mikor lesz jó világ Magyarországon?
- Ha végignézzük közelmúltunkat, azt látjuk hogy a „húzd meg ereszd meg” ciklus kiválóan illeszkedett korábban a pártkongresszusok később a választási évek ciklikusságához. A politikusok egy-két évig mindig a „most már sokkal jobban fogunk élni” szlogenét adták el, hogy aztán vissza is szívják. Ha most először sikerül törvényekkel korlátozni az állam ciklikus túlköltekezését - ezt a célt szolgálja a parlament elé került közpénzügyi törvény - az jelentős előrelépést jelent, bár ezzel még nem jön el a Kánaán. Fontos, hogy ne váljunk közömbössé és apatikussá, hanem észrevegyük: most érdemes befektetni és tervezni, mert az állam kiszáll a nagyon erős újraelosztó szerepéből, mellyel ezt az idegőrlő hullámzást generálta. Igaz, ez nem két év programja, hanem erősen kézben tartott, fegyelmezett öt-nyolc évé.
Miként fordulhatott elő, hogy a közgazdász társadalom nem volt képes rákényszeríteni a politikai elitet a gazdasági racionalitásokra? Ha ez megtörtént volna, nem tartanánk itt.
- Édesapám bölcsész volt, mindig azt válaszolta az ilyen jellegű kérdésekre, hogy mert mi olyan jókais, kossuthos nép vagyunk, amely szeret nagyokat álmodozni, és utána kedvét vesztve, még a kis apró munkába se kezd már bele. Nem tudok igazán jó választ adni - magam is sokat töprengek ezen a kérdésen.
Biztos nem úgy változik meg ez a helyzet, hogy minden megoldást az államtól várunk, miközben minden rosszért az államot tesszük felelőssé. Talán, ha az országban meghatározó lesz a polgári kultúra, akkor egyszerűen nem mernek a politikus jókais álmokkal kiállni. Egyébként különös, hogy a szívünk mélyén mind polgárok szeretnénk lenni, együttesen mégis úgy viselkedünk, mint a délibábok hősei.
Pedig, ha öt-tíz tekintélyes közgazdász figyelmeztetett volna időben, talán a politikai elit nem kergeti önmagát és az országot a „gödörbe”.
- Mondja, ki az a tíz szakember, akit elfogad a társadalom vagy éppen a politikai elit tekintélynek? Egyébként időben jeleztek a közgazdászok, hogy baj van, de nem történt semmi. A választások előtt is sokan óvtak a hihetetlen ígéretektől. Egyszerűen nem a közgazdászoktól függ, hogy mennyire viselkednek az emberek polgárként, sem az, hogy milyen az ország politikai kultúrája. Sőt, mintha már unná a társadalom, hogy a közgazdászok a reformerek, akik mindig megmondják a tutit, hiszen a 1968-tól rájuk hivatkozva vezetik be a különféle átalakításokat és megszorításokat. Miért tőlük várják az ország megjobbítását?
Mert egy sor tudományág, mint például a politológia, úgynevezett puha tudománynak számít. Vannak, akik éppen ezért hasbeszédnek is tartják. A gazdaságban ellenben kőkemény számok vannak: a pénz mennyisége konkrétan mérhető, miként a haszon, vagy a veszteség is. A tényszerű megállapítások kiábrándíthatnak az illúziókból!
- Közgazdasági iskola és elmélet se egyfajta van, és ritka pillanat, mikor a közgazdász szakma valamiben egyetért. Például mindnyájan tudjuk hétköznapi életünkből is, hogy előrelátóan nem a pillanatnak engedelmeskedve kell terveznünk, hosszú távra kell építkeznünk, csak éppen ezt nagyon nem egyszerű megvalósítani, mert azért az a veréb csak jobb ma, mégha kicsi is. Mindezt vetítsük ki egy konkrét területre: a nyugdíjrendszer nagyon hosszú távú, több nemzedéket érintő társadalmi szerződés, amit nem szabad a pillanatra nézve formálgatnunk, miközben a nyugellátás pillanatnyi kérdései mindig napi és igen konkrét költségvetési terhet jelentenek.
A választások előtt mégis sikerült egy értekezés erejéig egyfajta közgazdász nagykoalíciót összehozni, melyhez olyan konzervatív és liberális szakemberek adták a nevüket, mint Járai Zsigmond volt és Simor András jelenlegi jegybank elnökök, vagy éppen Csaba László a CEU professzora és Jaksity György a Tőzsde egykori elnöke. Emlékeim szerint ezt az úgynevezett CEMI-tanulmány vetette fel először az Európában általános vizitdíj bevezetését, a közszféra radikális létszámcsökkentését és a különféle szociális ártámogatások radikális reformját. Mégis a konzervatív politikusok például a vizitdíj megszüntetését tűzték zászlajukra?
- A közgazdasági és politikai racionalitás sohasem lesz ugyanaz. Miközben elképesztően sok pozitívumot jelent a vizitdíj, mégis könnyű ellene kampányolni, mert a költségvetés szempontjából a jelentősége inkább szimbolikus, eltörlése nem is rengetné meg az államháztartást. Nem fogja elhinni, de az idei költségvetés radikális, látványos megváltozása, európai szintűvé válásához járult hozzá. Bebizonyította, hogy a horribilis összegekből fenntartott körzeti orvosi és egészségügyi hálózat nem társalgási klub.
A nehézséget az okozza, hogy az elmúlt harminc évben ez a negyedik hullám, amikor a politikusok azt ígérik, hogy most utoljára megszorítunk, aztán ráállunk egy növekedési pályára. Az még inkább frusztráló, hogy a 1995-os egyensúlyteremtésnek köszönhetően ugyan rátaláltunk a helyes útra, sőt, mi voltunk Kelet-Európa éllovasa, ahonnét aztán visszacsúsztunk.
Akkor én is visszatalálnék a kemény számokhoz: a gazdaság növekedése drámaian alacsony, 1,1 százalék, miközben az infláció a vártnál magasabb, 8 százalék feletti. Hogyan lesz ebből felzárkózás?
- A költségvetési megszorításból származó egyedi hatások nem megkerülhető többlet inflációt jelentenek. Ha megnézi a legfrissebb inflációs jelentésüket, vagy a kormány konvergenciaprogramját, amit a napokban frissítettek, mindkettőben az áll, hogy 2008-ban és 2009-ben lassan meginduló növekedésre és egy egyértelműen alacsonyabb inflációra számítunk.
Kétségtelen, most több olyan kockázatot látunk, amelyek óvatosságra intenek, különösen azért, mert ezek közül többet nem tudunk befolyásolni, csak számolni tudunk vele. Ilyen a nyers élelmiszerek és az olaj világpiaci árának emelkedése, illetve a már említett jelzálogpiaci-válság hatása az európai pénzpiacokra.
Nem éppen ezek a kockázati tényezők mutatják, hogy mennyire törékeny a helyzet? A jelzálogpiaci fiaskó miatt a nemzeti bankoknak dollár és euró milliárdokat kellett pumpálnia a pénzpiacokra, hogy ne alakuljon ki súlyos válság.
- Az az érdekes, hogy mióta globális lett a pénz és tőkepiac, azóta sokkal erősebb, mert ugyan a globális pénzügyi piac terjeszti is, de egyben tompítja is a válságot. A jelzálog ügyekből a világháború előtt az 1929-hez hasonló világválság alakult volna ki.
Ráadásul ma globálisan bőven van pénz a világban. Óriási ütemben termel Kína, és India, ugyanakkor a fogyasztása még csekély, hihetetlenül sok pénz termelődik, ami mind befektetést keres. Emellett a nagy állami befektetési alapok is tele vannak pénzzel, ezért nem lesz globális összeomlás.
Mindez nem jelenti azt, hogy nyár óta ne vennénk észre a gyülekező fekete fellegeket. Az elmúlt években a világban nagyon alacsonyak voltak a kamatok, és a piaci szereplők minden olyan alkalmat megragadtak, ami picikét több hozammal kecsegtetett. A pénzügyi piacokon a mohóság az óvatosságot is háttérbe szorította. Az amerikai bankok például egyre többet hiteleztek a nem éppen megbízható adósoknak - majd gyorsan kötvényekbe csomagolták és el is adták ezeket a hiteleket a betéti kamatoknál nagyobb hozamban reménykedő befektetőknek. A vevők egy része „átcsomagolta” ezeket a kötvényeket, újabb, még magasabb hozammal kecsegtető kötvényeket kreált belőlük, és ők is továbbadták. Ezek a kötvények lassan szétterjedtek az egész világon európai, amerikai, ázsiai bankokhoz, befektetési társaságokhoz jutottak el. Időközben Amerikában elkezdtek zuhanni az ingatlanárak, a könnyelműen megfinanszírozott hitelfelvevők egyre nagyobb része volt képtelen visszafizetni hiteleit, az ezekre a hitelekre alapozott kötvények és újracsomagolt kötvények ára esni kezdett - és a piacon a mohóság helyett úrrá lett a félelem. Bank nem adott másik banknak hitelt - mert bizalmatlanná vált, nem tudta már bízhat-e még szomszédjában. A nemzeti bankok pedig igyekeztek a rendelkezésre álló eszközökkel csillapítani a válság hullámait. De még egy ideig a sötét felhők velünk maradnak, és csak hosz-szabb távon bízhatunk a biztonságos repülést zavaró légörvény, a pénzügyi turbulencia végleges elmúlásában.