Vissza a tartalomjegyzékhez

Kiss Tünde
Boldogtalan zsarnok
Leleplező könyv Catherine Deneuve-ről

Új életrajzi könyv jelent meg a legnagyobb francia színésznőnek tartott díva hazájában, Deneuve, a független nő címmel. A ma is aktív, hatvannégy éves sztár nem járult hozzá a kötet kiadásához, ami nem is meglepő, mivel a könyvből fény derül Deneuve édesapjának náci kollaboráns múltjára; az eddig afféle zárkózott, okos és kiegyensúlyozott filmcsillag képében mutatkozó díva helyett pedig egy rideg, számító és boldogtalan nő képe bontakozik ki.

Az életrajzot az a Bernard Violet francia újságíró publikálta, aki többek között Delon és Depardieu életét is megírta - és már ők sem hálálkodtak az író lázas kutatómunkájáért… Sőt, az életrajzíró számos tekintélyromboló művével olyan rettegett nevet szerzett, hogy Delon annak idején már akkor beperelte a szerzőt, mielőtt az egy sort is leírt volna tervezett könyvéből.
Catherine Deneuve anyja, Renée Deneuve, valamint apja, Maurice Dorléac a legendás Comédie Française társulatának tagjai voltak. Négy lányuk közül a hírneves harmadik a németek által megszállt Párizsban született 1943 októberében. Az újságíró a párizsi nemzeti levéltárakban fedezte fel a Dorléac papa kollaboráns tevékenységéről tanúskodó iratokat. Az angolellenes és antiszemita Radio-Paris műsoraiban való láthatatlan, de jól hallható szerepléséért Dorléac legalább tízezer fontnyi összeget kapott. A háborút követően Dorléacot bíróság elé állították, mivel „segítette Németországot, és aláásta a francia nemzet egységét”. Büntetése mindössze „nyilvános megszégyenítés” volt: eltiltották egy időre a színházi szerepléstől. A családfő a háború után külföldi filmek szinkronizálásával kereste a kenyerét. Érdekes módon Az utolsó metró című filmben Deneuve olyan nőt alakított, aki zsidó színháztulajdonos férjét hősiesen rejtegeti a pincéjükben a háború alatt.
A titkolózás és a leleményes manipuláció szemlátomást a nő találó vonása lett a valóságban is - éppen csak ellentétes előjellel.
Köztudottan Françoise Dorléac, Deneuve nővére volt családjuk szikrázóan tehetséges színésze - amíg élt. Françoise éppen a Catherine-nel töltött szabadságról indult vissza, amikor autóbalesetet szenvedett, és meghalt. A hír letaglózta húgát, ugyanakkor a későbbiekben kapóra is jött a tragédia, amelynek hatása állandó magyarázatul szolgált tartózkodó magatartásának - a tapintatos riporterek pedig évtizedekre szólóan partnerei voltak a közjátékban. Catherine maga is úgy érezte annak idején, hogy ő csak gyenge másolata lehet az alig másfél évvel idősebb nővérének, akit őszintén csodált és imádott. Apja bátorítására tizenhárom évesen vállalt először filmszerepet, majd elhatározta, hogy felveszi anyja leánykori nevét, amivel saját kilátásait is javította. Mellesleg sikerét éppen nővérének köszönhette, aki elvitte őt Jacques Démyhez 1964-ben, amikor forgatni kezdték A cherbourgi esernyők című, szívszaggató filmmusicalt, s a rendező neki adta a főszerepet. A nővérek a balesetet megelőzően még együtt szerepeltek Démynek A rochefort-i kisasszonyok című filmjében. Éppen a tragikus 1967-es év hozta meg Catherine elsöprő sikerét A nap szépe szürrealista film címszerepében. Innen rendületlen diadalmenet vezetett a bonyolult nőalakok megformálásában. Az Indokína a tengerentúli elismerést is meghozta. Az életrajzi könyv is elismeri, hogy Deneuve „a jeges külső mögötti tűz” megjelenítője, a gőgös, de törékeny, előkelően vonzó francia szépség szimbóluma.

Sosem tartozott a befolyásolható nők közé, tizenhét évesen ellentmondott az általa mélyen tisztelt és imádott családnak, és összeköltözött a nőcsábász hírében álló Roger Vadim filmrendezővel. Az újságíróknak ezerszer nyilatkozta, hogy azért mondott a sokéves együttélés ellenére a filmrendező házassági ajánlataira nemet, mert ellene volt az efféle hivatalos formalitásoknak. Pedig valójában hajszál híján férjhez ment Vadimhoz, a Dorléac szülők azonban ragaszkodtak egy házassági szerződés megkötéséhez, amelyben a válás esetén létrejövő vagyonmegosztás részletei között olyan kitételek szerepeltek, mint: „Az egyik fél halála esetén a konyhai eszközök a másik birtokába mennek át.” Az örömittas vőlegényt ez már kihozta a sodrából: „Azt nem kéne írásba foglalni, hogy kiéi lesznek a hamutartók?” - kérdezte, s az esküvőt elhalasztották - örökre.
Catherine-nek bakfisként két titkos vágya volt. Az egyik, hogy színésznő, a másik, hogy anya legyen. Egészen fiatalon őrületes vágy élt benne egy gyerek után, alig lett nagykorú, nőgyógyászokhoz járkált, hogy kezeljék meddőségét. Végül tizenkilenc évesen megszülte Christian fiát. Amikor mindkét álom teljesülni látszott Vadim oldalán, az igazi természete kezdett felszínre törni. Minden oka megvolt arra, hogy boldognak érezze magát, mégis örökké elégedetlen volt. A kívülállók szemében egy kiegyensúlyozott, határozott nő benyomását keltette, de néha teljesen irreálisan viselkedett, zsarnokoskodott környezetével - elkezdett sztárként viselkedni. Hamarosan szőkén, kihívón és magabiztosan kezdett mutatkozni. Ez idő tájt bontakozott ki öltözködési mániája, melynek eredményeképpen kialakult a jellegzetes Deneuve-stílus, és egy hatalmas ruhatár, a legalább kétszáz pár cipőből álló gyűjteményéről már nem is beszélve. Nem vesztegette az időt, minél gyorsabban el akarta érni a céljait. Bár Vadim szerint Deneuve nem az a fajta volt, aki az érzelmeit alárendelte volna az érdekeinek: „Intelligens volt, kiváló humorérzékkel tudott szurkálódni, és hideg, tartózkodó külseje mögött rendkívüli szenvedély lobogott”, de a nő uralkodási vágya kikezdte kapcsolatukat.
Miután Vadimmal szétváltak útjaik, és a férfi egy másik színésznőt vezetett az oltárhoz 1965 nyarán, rá öt napra Deneuve hozzáment David Bailey-hez, a híres angol fotóművészhez, de házasságuk már két év múltán zátonyra futott. A könyv szerint Deneuve túl fárasztónak tartotta, hogy angolul beszéljen a férjével. Deneuve egyébként több nyelven is beszél. Olaszul például anyanyelvi szinten, jobban is megértette magát Marcello Mastroiannival, akitől Chiara lánya is született. Azután az olasz lovag is feladta a harcot, és kiviharzott a díva életéből. A híres szeretők garmadája után kifacsart nőt életrajzírója nem véletlenül mutatja be hidegnek, önhatalmúnak, mélységesen boldogtalannak. A 2005-ös Berlini Filmfesztivál fakuló színfoltjaként egyik új filmje, a Változó idők bemutatóján a művésznő két cigaretta között, meglehetősen rezignáltan azt is kifejtette, hogy abszolút nem hisz a film témájául szolgáló örök szerelem létezésében. Ráadásul Deneuve, akinek mindig a család volt a legfőbb érték, épp e téren kudarcot vallott: „A színészet szenvedés. Borzasztó nehéz a színészkedés mellett egy jó életet élni” - vallotta be egy ízben.
A francia film bálványát állítólag rögeszmésen foglalkoztatja a pénz. Közszerepléseinek árát is megpróbálja mind feljebb srófolni, és alvilági kapcsolatai miatt is sűrűn járt a rendőrségre. A színésznő imázsa amúgy a baloldali gondolkozással és humanitárius ügyekkel fonódott össze. A rajongótábor nem is hagyja imádata tárgyát meghúzkodni: „Catherine Deneuve a világ egyik leggyönyörűbb asszonya. Hadd ünnepeljük! A szépség önmagában is elismerésre érdemes érték. Gyönyörködjünk benne! Miért rombolnánk le?” - mondta egyik hódolója Deneuve-ről, akiről a Francia Köztársaságot megtestesítő Marianne mellszobrát is megmintázták.