Vissza a tartalomjegyzékhez

Széchey Noémi
Elfelejtett hősök
Az iraki veteránok kálváriája otthon is folytatódik

„Soha nem áldoztak még ilyen kevesen ilyen sokat, ilyen sok emberért” - mondta a Sivatagi Vihar egy veteránja az iraki háború kapcsán. A második világháborúban 12 millió amerikai harcolt egy 130 milliós nemzetért. Minden negyedik amerikai férfi megjárta a frontot - ahonnan hősként tértek haza egy olyan országba, amely kész volt minden lehetséges módon támogatni a veteránokat. Ötven évvel később alig másfél millióan harcolnak 300 millió emberért, egy népszerűtlen háborúban, ahonnan hazatérve egy újabb háborúban találják magukat, amit az amerikai kormányzattal szemben kell vívniuk azért, hogy legalább emberhez méltó körülmények között élhessenek, ha már az országért feláldozták az ifjúságukat.


Ty Ziegel és Renée Kline. A jegyespár a fiú bevonulása előtt és az esküvői fotón

Ty Ziegel ma már kedvesen mosolyog baseball sapkája alól, ám egykor kisfiús arcát a felismerhetetlenségig eltorzította egy öngyilkos merénylő bombája Feludzsában, 2004 karácsonya előtt három nappal. Ty két méter magas, kisportolt, jóképű fiatalember volt egykor, aki a középnyugat-amerikai Illinois állam egy kisvárosában, farmercsalád gyermekeként látta meg a napot 1982-ben. 2001. szeptember 11-e után állt be az akkor alig 19 éves Ty az amerikai hadseregbe, hogy megvédje hazáját, ám elutazása előtt még eljegyezte gyerekkori szerelmét, Renee Kline-t, megígérve neki, hogy amint hazatér, megtartják az esküvőt.
Kiképzését követően Ty-t Irak egy aránylag biztonságos tartományába vezényelték, ahol a helyi lakosok nem szerették, de nem is bántották a járőröző amerikai tengerészgyalogosokat, az utakat, iskolákat építő külföldieket. Ám második szolgálati ideje alatt, 2004 decemberében egy férfi megpróbálta feltartóztatni az utcán áthaladó amerikai konvojt. A sor élén haladó dzsip nem állt meg, csak lassított, ám ez elég volt ahhoz, hogy a férfi egy csomagot dobjon a dzsip alá. A hatalmas robbanástól a konvoj első két teherautója, a Ziegelt szállító dzsippel együtt hatalmas lángok között ezer darabban repült a levegőbe. Két amerikai katona azonnal meghalt, Ty eszméletlenül feküdt az égő dzsipben, míg életben maradt társai kihúzták a kocsiból.
Az életveszélyesen megsérült Ziegelt előbb Bagdadba, majd Németországba, később pedig az USA legnagyobb és legjobban felszerelt katonai kórházába, a texasi Brooke Army Medical Centerbe szállították. Az akkor 22 éves fiatalember hónapokig kómában feküdt, összesen több mint 50 műtétet hajtottak rajta végre, és még legalább egy tucat vár rá. A fejéről és arcáról teljesen leégett bőrt a testének más részeiről átültetett bőrrel pótolták, az orr- és fülnyílások helyén egy-egy kis lyukat hagyva a műtét során. A koponyájából hiányzó tenyérnyi csontdarabot műanyaggal pótolták, ám agyának egy részét végleg elvesztette. Bal szemére teljesen, jobb szemére 80 százalékban megvakult. Bal alkarját, és részben megbénult jobb kezéről két ujját amputálni kellett.
Renée mindezek ellenére kitartott mellette, és tavaly októberben megtartották az esküvőt. Zach Ziegel, Ty 22 éves öccse pedig augusztus óta Irakban szolgál. Ty büszke öccsére, és legszívesebben ő is visszamenne a frontra, ha megtehetné.
A technikai fejlődésnek köszönhetően nemcsak a fegyverek lettek sokkal hatékonyabbak az elmúlt évtizedekben, hanem az életmentő orvosi technika is hatalmas fejlődésen ment keresztül. Míg a második világháborúban minden második sebesült katona belehalt sérüléseibe, addig az iraki sebesültek közül csak minden 16. sebesülés végződik halállal. Ma, ha egy katona túléli a támadás utáni első két-három percet, akkor 98 százalék, hogy életben marad.
Ám ez nem feltétlen könnyíti meg a túlélők - és hozzátartozóik - életét. Az öngyilkos merénylők bombáitól és egyéb fegyverektől szerzett sérülések élethosszig tartó, gyakran többszörös fogyatékosságot okoznak. „Egy pilóta pusztító sérülést szenvedett Irakban, 2004 decemberében, de túlélte. Akárcsak a 36 órás műtétet és a hetekig tartó intenzív ápolást. Orvosilag ez hatalmas előrelépést jelent, korábbi háborúkban egy ilyen sérülésbe biztos, hogy belehalt volna” - állítja Atul Gawande, a Harvard Medical School adjunktusa. Ám a pilóta elvesztette mindkét lábát, a jobb kezét, és arcának egy részét. „Milyen élet ez?” - teszi fel a kérdést Gawanda. „Hogyan fog ez a katona - és a hozzá hasonló sorsú ezrek - és családtagjai megküzdeni ezzel a helyzettel élete hátralevő részében?”
A terror elleni háborúban eddig közel másfél millió amerikai katona vett részt Irakban és Afganisztánban, közülük eddig 3 873 katona vesztette életét, és mintegy 28 500 katona sérült meg csak Irakban. A Harvard Egyetem egy nemrég megjelent tanulmánya szerint a sebesült katonák egész életen át tartó orvosi és anyagi támogatása legalább 600 milliárd dollárba fog még kerülni az amerikai költségvetésnek. Az amerikai kormányzat, azon belül is a veteránok ügyeivel foglalkozó Veterans Association (VA) azonban láthatólag több szempontból sincs felkészülve erre a sebesültáradatra.
A VA már amúgy is leterhelt rendszere mind nehezebben tudja kezelni a háborúból hazatérő, de mind nagyobb arányban ellátásra szoruló veteránok ügyeit. A fizikai sérüléseken túl ugyanis a legnagyobb gondot a poszttraumás idegrendszeri problémák (PTSD) okozzák. Eddig az iraki veteránok mintegy 35 százaléka jelentkezett a VA-nél pszichés problémákkal, az iraki háború 2003-as megindítása óta közel 600 ezer kérelmet adtak be a hivatalhoz. A szervezet azonban nemcsak az iraki veteránok ügyeivel foglalkozik, hanem valamennyi korábbi háborúkat megjárt veterán is hozzá tartozik. A helyzetet pedig csak tovább súlyosbítja, hogy a vietnámi veteránok is egyre nagyobb arányban jelentkeznek, mivel a háborús sebek - akár fizikai, akár pszichés sérülésről legyen szó - csak súlyosbodnak az évek múltával, a nyugdíjkorhatár elérésével pedig még több anyagi támogatásra van szükségük a volt katonáknak. A túlterhelt rendszerben pedig egy kérelem elbírálása akár több hónapot is igénybe vehet, ami rendkívül nehéz helyzetbe sodorja a munkaképtelenné vált veteránokat, nem beszélve a mind gyakoribbá váló adminisztrációs hibákról.
Miután Ty Ziegel kétéves kórházi ápolás után újra kilépett a civil életbe, nem talált munkát. Remélte, hogy a VA-n keresztül járó rokkantnyugdíjból azért majd szerényen bár, de tisztességesen megél. Ám nemcsak hogy hosszú hónapokig nem kapott semmit, hanem mikor - többszöri utánajárásnak köszönhetően - végre megérkezett a csekk, jóval kisebb volt a rajta szereplő összeg, mint amire Ty számított. Az indoklás szerint: arcsérülése 80, balkezének amputálása 60, míg koponyasérülése és agykárosodása, bal szemének elvesztése pedig 10 százalékos rokkantságnak minősül. „Nehezen húzom fel magam, de ezen sikerült” - mondta Ty a CNN-nek adott interjújában. „Amikor ez szóba kerül, úgy érzem, képes lennék a Fehér Ház ajtaját is bezúzni. Nem vágyom luxuskörülmények közé, csak hogy nyugodt körülmények között családot alapíthassak” - tette hozzá. Miután idén nyáron a CNN leadta a Ziegellel készített riportot, 48 órán belül 100 százalékosra módosították Ty rokkantságának fokát, megemelve ezzel a havi járandóságát is.
A szintén illinois-beli Garrett Andersonnak a jobb kezét szakította le Irakban egy bomba repesze. A VA azonban elutasította a kérelmét arra hivatkozva, hogy sérülését „nem szolgálat teljesítése közben szerezte”. Dick Durbin illinois-i szenátor közbenjárására végül a VA elfogadta Anderson kérelmét, és jóváhagyta a rokkantsági járulék folyósítását. „Felháborító, hogy csak befolyásos emberek segítségével lehet a VA-nél valamit is elérni” - mondta Anderson.
Steve Edwards 2004 decemberében szerzett fejsérülést Irakban. Miután 2005 februárjában hazatért, egyre gyakrabban voltak rémálmai, dührohamai, álmatlansággal és félelmekkel küszködött. Emiatt munkát sem tudott vállalni, ezért segélyért folyamodott a VA-hez. A válaszra több mint egy évet kellett várnia. „Egy hét elég volt ahhoz, hogy bevonuljak. Az alig több mint kétezer dolláros segély kiutalása 14 hónapba telt. Nem kéne ennek így lennie” - mondta.
A PTSD-tünetekkel jelentkező veteránok rendkívül magas számát többek között az okozza, hogy az Irakban bevetett katonák 30 százaléka 18 és 24 év közötti tartalékos és nemzeti gárdista, akik nagyon kevés kiképzésben részesültek, sokkal kevésbé vannak felkészítve a háborús helyzetek okozta traumák feldolgozására, mint a normál állományú társaik. A felkészületlenség miatt mind kevesebben bírnak megbirkózni az utcai harcok jelentette feszültséggel, a láthatatlan frontvonalakkal, azzal a morális ellentmondással, amit a civil ruhába öltözött milicistákkal való leszámolás jelent. A tünetek gyakran nem közvetlenül a trauma átélése után jelentkeznek, sokszor hónapok is eltelnek, mire a tünetek olyan súlyossá válnak, hogy orvosi segítségre van szükség. A vér és a halál borzalmának feldolgozását pedig tovább nehezíti, hogy a katonákra se a harctéren, se otthon nem felszabadítóként, hanem megszállóként tekintenek. Az amerikai demokraták vezette háborúellenes propaganda pedig csak az ellenség malmára hajtja a vizet, mivel az amerikai katonáról kialakított képet szennyezi be világszerte.
A rendszer hiányosságait mutatja, hogy jelenleg mintegy 400 ezer hajléktalan veterán - köztük sok ezer nő - él az amerikai városok utcán. Nagy kérdés, hogy számuk mennyivel fog gyarapodni, ahogy fokozatosan térnek haza Irakból a katonák. A terror elleni háborúban ugyanis legnagyobb arányban alsó- és középosztályból származó katonák vesznek részt, akik nem rendelkeznek semmilyen anyagi háttérrel. Így a háborúban munkaképtelenné válva nem tudnak a saját megélhetésükről, lakhatásukról sem gondoskodni, aminek eredményeképpen nagy részük rövid időn belül az utcán találja magát.

Komoly teher hárul a Bush-kormányzatra, és még számos, utána következő kormányzatra is, hogy megfelelő válaszokat adjanak az országukért harcoló, de hazatérve ellátásra szoruló veteránok gondjaira, különben a rendkívül súlyos következményekkel nemcsak a veteránoknak - és közvetve a harctéren küzdő katonáknak -, hanem családjaiknak, gyermekeiknek, és így az amerikai társadalom egészének kell majd szembenézniük.