Vissza a tartalomjegyzékhez

Peremiczky Szilvia
Kávéházi vélemények
Baloldali babonák és a Közel-Kelet

Megfelelő háttértudás hiányában az értelmiség állásfoglalásai nagyképű okoskodásokká torzulhatnak, s minden jóindulat ellenére félrevezetik a közvéleményt. Jól példázza ezt két, közelmúltban megjelent könyv az izraeli-arab konfliktusról, amelyek szerzői - különböző mértékben ugyan - ráolvasással, leegyszerűsítéssel akarják ráerőltetni nézőpontjukat a valóságra.


Mario Vargas Llosa

Amikor például semmilyen vagy legalábbis minimális katonai, rendészeti, titkosszolgálati múlttal nem rendelkező írók, újságírók, történészek mondanak határozott véleményt katonai, nemzetbiztonsági problémákról, szakkérdésekről, akkor nem a feladatukat teljesítik. Amikor hamis mítoszokat fogadnak el tényként, nem vizsgálják meg a médiában látott, olvasott információ valóságtartalmát, utóéletét, és ezen történetek határozzák meg véleményüket, akkor a legalapvetőbb értelmiségi attitűdnek - a kutatásnak, keresésnek - mondanak búcsút.
Nehéz másnak látni a kiváló perui író, Mario Vargas Llosa nemrég magyarul is megjelent könyvét (Izrael, Palesztina), mint állatorvosi lónak. Azon értelmiségiek orvosi lovának, akik azt hiszik, hogy ha pár évente néhány hetet eltöltenek a Közel-Keleten, elolvasnak egy-egy könyvet, nézik a televíziót, elolvassák az újságokat és megszerveznek néhány találkozót, kísérőikkel elmennek néhány tüntetésre, akkor máris a térség avatott ismerőivé válnak. Mindez fontos, de nem elég. Az, aki nem ismeri a térség kultúráját, vallásait, történelmét és lehetőleg legalább egyik nyelvét, csak a legritkább esetben értheti meg a konfliktus valódi dimenzióit. Vargas Llosa pedig ezen nem ritka személyek közé tartozik. Könyve tele van rengeteg olyan információval, amelyeket felülírt a történelem. Noha a kötet 2006-ban jelent meg, semmi nyoma annak, hogy a 2001-2003 közötti cikkeiben szereplő események utóéletének, az azóta napvilágra került tényeknek utánaolvasott volna. Már 2001 nyarán is, de 2006-ban különösen kínos arra hivatkozni, hogy a második intifáda kiváltó oka Saron templom-hegyi sétája volt, mivel elemzések tucatjai mutatták ki és palesztin vezetők ismerték el, hogy már akkor - 2000 tavaszán - készültek az intifádára, s hordták fel hónapokon át a fegyverként használt köveket a Templom-hegyre, amikor Saron látogatásáról még szó sem volt. Három évvel a hivatalos ENSZ-vizsgálat, az emberi jogi szervezetek és palesztin vezetők nyilatkozatai után nem lehet Dzseninről úgy beszélni, mint népirtás helyszínéről, mivel már tudjuk, hogy a harcokban ötvenkét palesztin esett el, akikből ötven biztosan fegyveres volt, s tudjuk, hogyan próbálta a palesztin propaganda népirtás látszatát kelteni.
A perui író azonban nemcsak ezeket a tényeket mulasztja el legalább egy lábjegyzet erejéig megemlíteni, hanem a menekültkérdés kialakulásának szakirodalmát is két történész, Benny Morris és Ilan Pape munkáira redukálja. Figyelmen kívül hagyja, hogy kettejük eredményeit, történészi módszereit nemcsak politikai, hanem szakmai szempontokból is sokan bírálták - elég többek között a Commentary című folyóirat 2004. áprilisi számában elolvasni Morris és Ephraim Karsh történész levélben lefolytatott vitáját. Eszerint nem vettek figyelembe többek között olyan forrásokat, mint például a haifai brit parancsnokság jelentései, az arab politikusok nyilatkozatai, amelyek alaptézisüket - miszerint a palesztin menekültek nagy részét a zsidók üldözték el - árnyalták vagy megkérdőjelezték volna, s amelyek az arab vezetők felelősségét támasztják alá. Erről a felelősségről nem esik szó, hanem csak egy-egy olyan bizonyított esetet általánosítanak, amikor valóban az izraeli hadsereg katonái űzték el egy falu lakóit. A vitákról, hiányosságokról nem szól Vargas Llosa, nem szól az arab országokból elüldözött, szintén több százezer zsidóról, és nem szól Benny Morris pálfordulásáról sem. A palesztinügy Nyugaton dédelgetett izraeli apostola a második intifáda után, látva, hogy a béke érdekében hozott tudományos kompromisszumai - az arab felelősség negligálása abban a reményben, hogy a palesztin fél is önvizsgálatot tart - nem hoztak eredményt, hirtelen héjábbá vált a héjáknál, s immár azon kesergett, hogy miért nem űztek el minden arabot. S ez a váltás bizony addigi történészi munkásságának komolyságát is megkérdőjelezi.
Az ismeret hiányáról tanúskodik Vargas Llosa azon kijelentése is, hogy az oktatáshoz, az egészségügyhöz nem férnek hozzá az izraeli arabok. 2000 nyarán, amikor szóba került Jeruzsálem megosztása, a város arab elővárosai, a környező falvak polgármesterei tiltakoztak az ellen, hogy a leendő palesztin államhoz kapcsolják közösségüket - többek között éppen a segélyek, az egészségügyi ellátás miatt, amelyeket izraeli állampolgárként élveznek. Ugyanilyen pontatlanság, hogy az izraeli kormányok nem teljesítették az oslói békeszerződésben vállalt kötelezettségeket - mivel azokat legfeljebb felfüggesztették egy-egy merénylet után. Tájékozatlanságát jelzi az is, hogy a 2002-es választások nagy reménységeként ünnepli a munkapárti Amram Micnát, akinek valójában esélye sem volt a választások megnyerésére - és ennek kiderítéséhez elég lett volna valamelyik izraeli lap angol kiadásába belenéznie. Az amerikai média nagyhatású liberális képviselőit - a The New York Timest meg is nevezi - Izrael-barátként számon tartani már-már megmosolyogtató, s a semmivel sem tájékozottabb, felkészültebb európai média nézőpontját emlegetni pozitív példaként pedig már meghökkentő tájékozatlanságot és naivságot mutat.
Vargas Llosa nem azért hallgatja el az információkat, mert hazudik, hanem mert nem ismeri az események utóéletét, a valódi helyzetet, másrészt az egész izraeli-palesztin konfliktusról vallott véleményét, sőt, egész baloldali érvelésmódját felül kellene vizsgálnia, hogy ezek az információk értelmet nyerjenek. El kellene ismernie, hogy katonai és biztonságpolitikai kérdésekre nincs rálátása. Ebben a momentumban rejlik a könyv tragikuma. Vargas Llosa nem antiszemita és nem anticionista, nem Izrael-ellenes, éppen ellenkezőleg: a könyv előszavából, hangneméből újra és újra kicseng, hogy szereti az országot, csodálja technológiai és kulturális sikereit, demokratikus berendezkedését, tiszteli, hogy több izraeli szervezet, magánszemély védi a palesztinokat. A 155. oldalon elismeri: „Sajnos hiányoznak palesztin oldalon a hasonló példák.” Vargas Llosa tehát látja a lényeget, érzékeli az ellentmondást saját logikájában, de nem vonja le a következtetéseket, nem tudatosítja magában, hogy a béke egyik legfőbb akadályát ragadta meg ebben a kulcsmondatban. Ehhez ugyanis újra kellene gondolnia az olyan toposzokat, amelyek alapján a közel-keleti valóságot nem ismerő baloldali értelmiségiek próbálják a konfliktust értelmezni: gyarmatosítás, apartheid, elnyomó-elnyomott harca. És nem utolsósorban választ kellene találnia arra a kérdésre, hogy a hadseregnek, a rendőrségnek, a titkosszolgálatnak milyen módon kellene kiszűrnie a terroristákat, ha a biztonsági kerítést, az útzárakat és a célzott likvidálásokat elveti.
A sztereotípiák, a féltájékozottság és a politikai ideológiák szorítása még a Vargas Llosához hasonló tisztességes gondolkodókat is torz következtetésekre vezetheti. Ez a fajta kávéházi értelmiségi politizálás, mely a valóság és az álmok, a tények és a média képe, illetve az elmélet és a gyakorlat között egyszerűen nem látja a szakadékot, a nyugati értelmiség legnagyobb problémája. Ezzel a problémával küzd Amosz Oz is, akinek szintén most jelent meg egy esszékötete a Közel-Kelet problémáinak lehetséges kezeléséről. Ő látja ennek az értelmiségi magatartásnak a buktatóit, és írása ennyivel pontosabb és józanabb is. Attitűdje is elfogadhatóbb: bár megoldást kínál, de saját értelmiségi szerepét iróniával szemléli, nem tartja magát tévedhetetlennek..
A mindentudás és a tévedhetetlenség mítosza az, amely Vargas Llosát és sok más európai értelmiségit csapdába ejt - vátesz ugyanis csak az lehet, aki birtokában van a szükséges tudásnak. Különösen ironikus, hogy az a posztmodern értelmiség, amely egyébként a világ teljes megismerésének lehetetlenségét hirdetve zárja be magát saját tudományának egy-egy részterületébe, teljes biztonsággal nyilatkozik háborúról és békéről, biztonságpolitikáról, a modern világ problémáiról. Oz egy másik ironikus momentumot vesz észre ebben a magatartásban: ugyanez a magabiztos értelmiség gyakran saját személyes problémáit sem képes felnőttként, felelősséggel kezelni. Néhány évvel ezelőtt magyarul Félálom címmel megjelent regényében egy ilyen figurát mutat be. Fima nagy műveltségű, tehetséges; nagy ívű koncepciókban vázolja fel a közel-keleti konfliktus megoldását - de az élete kész csőd, barátain és gazdag apján élősködik, egy nőgyógyászati rendelőben dolgozik, mert az egyetemet sem tudta rendesen befejezni.
Ezt a finom, de egyértelmű iróniát kell felfedeznünk a most megjelent Hogyan gyógyítsuk a fanatikust? soraiban is. A könyv válasz a Vargas Llosa képviselte nyugati értelmiségi magatartásra, melyet Oz így fogalmaz meg: „Európai emberek folyton csodálatos meghívókat küldenek nekem, hogy töltsek el nyugodtan egy-egy gondtalan hétvégét valamely varázslatos pihenőhelyen palesztin partnerekkel, palesztin kollégákkal, palesztin rokon lelkekkel, hogy ott megismerhessük egymást, megkedvelhessük egymást, igyunk egy csésze kávét együtt, s közben felfedezzük, hogy valójában egyikünknek sincs szarva és patája - és a probléma elmúlik. Ez a gondolat azon a széles körben elterjedt európai nézeten alapul, mely szerint minden konfliktus lényegében csupán félreértés. Egy kis csoportterápia, némi tanácsadás, és mindenki boldogan él, amíg meg nem hal. Hát először kezdem a rossz hírrel: vannak nagyon is valós konfliktusok…” Ugyan Oznál is olvashatunk néhány meghökkentő kijelentést (ilyen az, hogy Európa több száz éven át nyomta el és gyarmatosította az arab világot), és túlzottan leegyszerűsítő az az álláspontja, hogy egyszerűen csak egy elmélyült birtokvitáról lenne szó. Rezignált megoldási javaslata, a fanatizmus gyógyítása bár szellemes, de szintén naiv. A fanatikust ugyanis - Oz véleményével ellentétben - nem gyógyítja, ha gyerekszeretetére, jóérzésére apellálunk, és csak a legritkább esetekben tartja viszsza, hogy áldozataik között gyerekek és csecsemők is lehetnek. A fanatikus természetrajzának leírása szintén elnagyolt, ahogyan az a vélekedése is, hogy a szétválás után mindkét oldalon lassan lenyugszanak a kedélyek, s nemzedékek múlva beköszönthet
a valódi béke. Oz ezzel éppen a fanatikus egyik legfontosabb tulajdonságát nem veszi figyelembe, hogy számára nincs kompromisszum a győzelem és a halál között.
Oz európai értelemben vett értelmiségiként gondolkozik akkor, amikor elfogadja, hogy a politikai konfliktusok alapja valamilyen társadalmi-gazdasági probléma, és amikor a területvita hátterében is kizárólag ilyen problémákat feltételez, figyelmen kívül hagyva a vallási-ideológiai motivációkat. Jelentős különbség azonban, hogy Oz Vargas Llosával ellentétben valóban ismeri a témát, amiről ír, s nemcsak feltételezi, hogy ismeri. A tévedések és naiv javaslatok ellenére álláspontja, bár sokban egyezik Vargas Llosáéval, mégis megalapozottabb és közelebb áll a valósághoz, az általa képviselt értelmiségi szerep is önkritikusabb. Mindkét könyv tisztességes alapokról indul, de Vargas Llosa torz félinformációi, ragaszkodása a baloldali babonákhoz és a feltétlen megszólalás vágya minden témában, mely a nyugati értelmiségre általában jellemző félreértelmezett értelmiségi szerep, a perui író könyvét csak egy szempontból teszi érdekessé, s nem a közel-keleti konfliktus megismerése miatt, hanem a jóindulatú, de rossz értelmiségi magatartás pontos látleleteként.


Amosz Oz