Vissza a tartalomjegyzékhez

Gesztesi Márta
Boldogságkeresők
Sztárok küzdelme a depresszióval

„Tetszened kell a színpadon, a kamerák előtt, különben nem kapsz szerepet, vagy nem fogad el a közönség. Ez egy folyamatos nyomás az emberen. Aki ezt a hivatást választja, annak szembe kell néznie a kiszolgáltatottsággal. Egy színész vagy egy művész sokkal érzékenyebb, idealistább, mint az átlagember, és fontos számára, hogy meg is tudja őrizni a különleges érzékenységét. Másfelől viszont fel kell vérteznie magát a kudarcok ellen. Amíg egy üzletembernek van egy portékája, amivel kereskedik, addig egy színésznél ő maga az »áru« és az ő lelke” - vélekedik Détár Enikő színművésznő.


Havas Henrik
Médiaszemélyiség, kommunikációs egyetemi tanár

Mikor szembesült először azzal a ténnyel, hogy depressziós?
- A kilencvenes évek elején, amikor elkezdődött a Nap TV, a rádióval párhuzamosan hetente többször kellett műsort vezetnem. Akkor éreztem először, hogy nagy a nyomás. Jöttek a szédülések, a kézremegés. Aztán egyik pillanatról a másikra jött egy hirtelen rosszullét. A feleségem orvost hívott, mert azt hitte, hogy infarktus, de nem az volt. Kivizsgáltak, és kiderült, hogy nincs szervi bajom. Egyszerűen kimerült vagyok. Először menedzserbetegségnek nevezték, később világossá vált, hogy mániás depresszió. Ez a betegség genetikusan öröklődik. Úgy tudom, hogy az apám is depressziós volt.


Akkor tehát nem természetes körülményekből fakad?
- Nem hát! A depressziósok könnyen elhagyják magukat. Egy depressziós, ha komoly trauma éri, például ha elveszti a családtagját, vagy elveszti a munkáját, vagy valamilyen rossz helyzetbe került, könnyen öngyilkos lesz. Ezzel szemben az, aki nem beteg, mindig képes kihúzni magát a bajból.
A környezete, a családja hogyan viseli ilyenkor az ön állapotát?
- Nehezen. Nem tekintik betegségnek, azt gondolják, hogy ez egy alibi, hogy kikerüljem a dolgokat.
Jelenleg is depressziós?
- Kilencvenöt óta gyógyult vagyok, tünetmentes. Pár hónapos gyógyszeres kezelés után lényegében teljesen meggyógyultam.
Van valami olyan dolog, amire nagyon vágyik?
- Nincs. Semmire nem vágyom.
Mégis mi okoz önnek örömöt az életben?
- Nem igazán van olyan, ami örömöt okoz. Természetesnek veszem, hogy egészséges vagyok, hogy nem hullik a hajam, hogy sikeres a könyvem. Nekem ez természetes.
Nem is tud ezeknek egyáltalán örülni?
- Nem, nem örülök. Örüljek annak, hogy levegőt veszek?
Ennyire természetes minden? Az is, hogy sikeres a könyve?
- Hát persze. Ha nem lenne az, akkor nem írnék könyvet. És amikor már a tizenhatodik sikeres, akkor annyira nem vág földhöz a meglepetés.
Semmi kudarcélmény?
- Annak idején ígéretes költőnek indultam, de amikor rájöttem, hogy nem vagyok zseniális, azóta nem írok verset. Ebből az következik, hogy nincs kudarcélményem.
Csak van valami, ami fontos önnek, ami megvidámítja?
- Semmi ilyen nem jut eszembe. Talán az, amikor egyszer eszembe jutott, hogy szeretnék egy szép akváriumot. Elmentem, megvettem, azóta is gyönyörködöm benne. De nem adok hálát a jóistennek, hogy van egy akváriumom. Most vettem egy új autót is. Először örültem, két nap múlva pedig már nem. Ez csak egy autó. Mit örüljek egy autónak?
Hisz a természetfölöttiben?
- Isten létezése nem foglalkoztat egyáltalán, és nem hiszek a csillagjegyekben vagy az ezotériában sem. Az empíriában hiszek, a tapasztalatban. Ugyan volt egy-két élményem, ami ebben megingatott. Az egyik ilyen Jeruzsálemhez fűződik. Ahogy ott álltam, és néztem a várost, valami megérintett. Mintha földöntúli sugarak értek volna, megfoghatatlan valamivel találkoztam.
Ön szerint mit jelent az a szó: boldogság?
- Nem próbáltam még definiálni, hogy mit jelent. Nem is nagyon érdekel. Szeretem a jó pillanatokat.


Albert Györgyi
Újságíró, műsorvezető

Szerintem a depresszió egy - többnyire - nem realisztikus életkép, amikor az ember a saját életét konkrétan és a világot általában nem reálisnak, hanem sokkal-sokkal rosszabbnak, pesszimistábbnak és kilátástalanabbnak éli meg, mint amilyen az valójában. Hogy a világhírű amerikai írót, William Styront idézzem: „Depresszió: a látható sötétség.”
Szerintem nem lehet tőle megszabadulni, ezzel szemben csakúgy, mint például a cukorbetegség esetében, meg lehet tanulni vele együtt élni. Nem tagadom, hogy életem depressziós epizódjai nem függetleníthetők a sikertelen párkapcsolataimtól. De hogy azért lettek-e sikertelenek, mert depressziós voltam azokban az időszakokban, vagy a sikertelenségük miatt lettem-e depressziós… Az erre való választ most is keresem.
Azt szokták mondani, hogy negyven év felett a szüleidet okolni az életedért már-már nevetséges. Mégis, nincs olyan pszichológiai iskola, amely egy beteg elemzését ne a szüleivel, az édesanyjával ápolt gyerekkori viszonyával kezdené. Hiányoznak szülők az életemből, de ha a konkrét szüleimre gondolok: elbizonytalanodom, hogy ők lennének-e azok. Persze jobb lenne velük békében, de ebben a pillanatban erre nem sok esélyt látok. Egy biztos, ha idős korukra szükségük lenne támogatásra, ápolásra: ott lennék mellettük.
Öröm? Ha süt a nap, ha egy jó filmet vagy színházi előadást látok, ha a három legkedvesebb barátnőmmel tudunk szakítani legalább egy órát egymásra egy kávé erejéig ebben a rohanó, rémes világban. Egy szép utazás. Az egzisztenciális biztonság, ha a számláimat ki tudom fizetni. És ami a legtöbb, ha szerethetek és szeretnek.


Détár Enikő
Színművésznő, az RTL Klub Reflektor című magazinjának műsorvezetője

A lányom születése után volt egy mély völgy az életemben. Ez egy nehéz időszak volt, és nem volt könnyű belőle talpra állni. Mindig is érzékenyebben éltem meg a dolgokat, mint más. Aztán egyszer csak jött egy őszinteségi roham, és minden, ami bennem volt, kifakadt. Nem volt könnyű, de gyorsan túlléptem rajta, mert tudatosan ki akartam jönni ebből az állapotból. A szülés után azzal volt a legnehezebb megküzdenem, hogy most én ki vagyok, és mi vagyok, és mi lehetek? Hogy innentől kezdve én már csak anya lehetek, mert ezt várja el tőlem a társadalom? Vagy azért még lehetek színésznő, lehetek nő? Ehhez kellett egy kis idő, amíg ezt el tudtam rendezni magamban, és ehhez sok segítséget kaptam a családomtól és a barátaimtól.
És hogy mi az, ami visszahúzza az embert a realitás talajára? A gyerekek, a család. De ugyanakkor ugyanezek teszik nehezebbé az életet.
A mi szakmánkban folyamatosan, mindennap több ember előtt meg kell felelni. Tetszened kell a színpadon, a kamerák előtt, különben nem kapsz szerepet, vagy nem fogad el a közönség. Ez egy folyamatos nyomás az emberen. Aki ezt a hivatást választja, annak szembe kell néznie a kiszolgáltatottsággal. Egy színész vagy egy művész sokkal érzékenyebb, idealistább, mint az átlagember, és fontos számára, hogy meg is tudja őrizni a különleges érzékenységét. Másfelől viszont fel kell vérteznie magát a kudarcok ellen. Ahogy mennek az évek, ugyanúgy izgulunk vagy talán még jobban. Mert mennél feljebb kapaszkodsz, annál inkább érzed, hogy milyen nagyot lehet zuhanni. Ez nem könnyű. Nem véletlen, hogy van, aki a kajába menekül, van, aki a piába, van, aki shoppingol, és ebben éli ki magát. Van, aki agresszív, van, aki falja a nőket vagy a férfiakat, és van, aki alkoholista lesz vagy kábítószeres.
Amíg egy üzletembernek van egy portékája, amivel kereskedik, addig egy színésznél ő maga az „áru”, és az ő lelke.


Detre Annamária
Színművésznő, pszichológus

Nehéz feldolgozni, ha valaki sikertelen, de azt sem könnyű, ha sikeres. Mivel a sztárok túlságos reflektorfényben vannak, gyorsan elszakadhatnak a realitástól. Azt gondolhatják, hogy nekik mindent lehet, mert ők nem egyszerű földi halandók. Közben tele vannak feszültségekkel, melyeket nem tudnak jól kezelni, nem tudnak feloldani, miközben a feszültség csak gyűlik, gyűlik, gyűlik, és egyszer csak kirobban.
Nehéz világot élünk. Ezt nem pszichológusként, hanem színésznőként mondom. Az ember könnyedén lecserélhető, leváltható. Egyik sztár után jön a másik. Minden azt sugallja, hogy ma még te kellesz, de lehet, hogy holnap már semmi szükség rád. Semmi garancia nincs arra, hogy valaki töretlenül egy húsz-harmincéves pályát befut. Mivel ez a szakma most nehéz helyzetben van, kellő bölcsességgel a helyén kell kezelni a dolgokat.
Persze fontos az is, hogy kit nevezünk sztárnak, és ki tekinti magát sztárnak. Nem mindegy, hogy van-e valaki mögött szakmai tartalom vagy nincs. Amennyiben nincs, akkor csak hitegetik magukat azzal, hogy tényleg valakik. Vagyis az egész sztárság lényege az önismeret.
Ha csak hajszolom azt, hogy sikeres legyek, hogy beszéljenek rólam, akkor ott baj van. Csak is egy belső harmóniával lehet a „nehéz” sztárságot elviselni. De amikor az ember bizonytalan önmagában, nincs a lelkében rend és harmónia, akkor kívülről várja a megerősítéseket. Ilyenkor gondolja úgy, hogy ha őt szeretik és figyelnek rá, akkor minden a legnagyobb rendben. Ha már alkohollal és kábítószerrel oldja a feszültségeit, akkor önmagával kapcsolatban sincs rendben. Ilyenkor szükséges a külső segítség.
Azért az igazán nagy egyéniségek titka, hogy nagyon szeretnek jótékonykodni, adakozni. Ők rendszerint nem depresszióban halnak meg, mert már túl vannak az önmegvalósításon. Felismerik, hogy nem csak ők vannak, és az ő sztárságuk.