Gesztesi Márta
Boldogságkeresők
Sztárok küzdelme a depresszióval
„Tetszened kell a színpadon, a kamerák előtt, különben nem kapsz szerepet,
vagy nem fogad el a közönség. Ez egy folyamatos nyomás az emberen. Aki ezt a
hivatást választja, annak szembe kell néznie a kiszolgáltatottsággal. Egy
színész vagy egy művész sokkal érzékenyebb, idealistább, mint az átlagember, és
fontos számára, hogy meg is tudja őrizni a különleges érzékenységét. Másfelől
viszont fel kell vérteznie magát a kudarcok ellen. Amíg egy üzletembernek van
egy portékája, amivel kereskedik, addig egy színésznél ő maga az »áru« és az ő
lelke” - vélekedik Détár Enikő színművésznő.
Havas Henrik
Médiaszemélyiség, kommunikációs egyetemi tanár
Mikor szembesült először azzal a ténnyel, hogy depressziós?
- A kilencvenes évek elején, amikor elkezdődött a Nap TV, a rádióval
párhuzamosan hetente többször kellett műsort vezetnem. Akkor éreztem először,
hogy nagy a nyomás. Jöttek a szédülések, a kézremegés. Aztán egyik pillanatról a
másikra jött egy hirtelen rosszullét. A feleségem orvost hívott, mert azt hitte,
hogy infarktus, de nem az volt. Kivizsgáltak, és kiderült, hogy nincs szervi
bajom. Egyszerűen kimerült vagyok. Először menedzserbetegségnek nevezték, később
világossá vált, hogy mániás depresszió. Ez a betegség genetikusan öröklődik. Úgy
tudom, hogy az apám is depressziós volt.
Akkor tehát nem természetes körülményekből fakad?
- Nem hát! A depressziósok könnyen elhagyják magukat. Egy depressziós, ha
komoly trauma éri, például ha elveszti a családtagját, vagy elveszti a munkáját,
vagy valamilyen rossz helyzetbe került, könnyen öngyilkos lesz. Ezzel szemben
az, aki nem beteg, mindig képes kihúzni magát a bajból.
A környezete, a családja hogyan viseli ilyenkor az ön állapotát?
- Nehezen. Nem tekintik betegségnek, azt gondolják, hogy ez egy alibi, hogy
kikerüljem a dolgokat.
Jelenleg is depressziós?
- Kilencvenöt óta gyógyult vagyok, tünetmentes. Pár hónapos gyógyszeres
kezelés után lényegében teljesen meggyógyultam.
Van valami olyan dolog, amire nagyon vágyik?
- Nincs. Semmire nem vágyom.
Mégis mi okoz önnek örömöt az életben?
- Nem igazán van olyan, ami örömöt okoz. Természetesnek veszem, hogy
egészséges vagyok, hogy nem hullik a hajam, hogy sikeres a könyvem. Nekem ez
természetes.
Nem is tud ezeknek egyáltalán örülni?
- Nem, nem örülök. Örüljek annak, hogy levegőt veszek?
Ennyire természetes minden? Az is, hogy sikeres a könyve?
- Hát persze. Ha nem lenne az, akkor nem írnék könyvet. És amikor már a
tizenhatodik sikeres, akkor annyira nem vág földhöz a meglepetés.
Semmi kudarcélmény?
- Annak idején ígéretes költőnek indultam, de amikor rájöttem, hogy nem
vagyok zseniális, azóta nem írok verset. Ebből az következik, hogy nincs
kudarcélményem.
Csak van valami, ami fontos önnek, ami megvidámítja?
- Semmi ilyen nem jut eszembe. Talán az, amikor egyszer eszembe jutott, hogy
szeretnék egy szép akváriumot. Elmentem, megvettem, azóta is gyönyörködöm benne.
De nem adok hálát a jóistennek, hogy van egy akváriumom. Most vettem egy új
autót is. Először örültem, két nap múlva pedig már nem. Ez csak egy autó. Mit
örüljek egy autónak?
Hisz a természetfölöttiben?
- Isten létezése nem foglalkoztat egyáltalán, és nem hiszek a
csillagjegyekben vagy az ezotériában sem. Az empíriában hiszek, a
tapasztalatban. Ugyan volt egy-két élményem, ami ebben megingatott. Az egyik
ilyen Jeruzsálemhez fűződik. Ahogy ott álltam, és néztem a várost, valami
megérintett. Mintha földöntúli sugarak értek volna, megfoghatatlan valamivel
találkoztam.
Ön szerint mit jelent az a szó: boldogság?
- Nem próbáltam még definiálni, hogy mit jelent. Nem is nagyon érdekel.
Szeretem a jó pillanatokat.
Albert Györgyi
Újságíró, műsorvezető
Szerintem a depresszió egy - többnyire - nem realisztikus életkép,
amikor az ember a saját életét konkrétan és a világot általában nem reálisnak,
hanem sokkal-sokkal rosszabbnak, pesszimistábbnak és kilátástalanabbnak éli meg,
mint amilyen az valójában. Hogy a világhírű amerikai írót, William Styront
idézzem: „Depresszió: a látható sötétség.”
Szerintem nem lehet tőle megszabadulni, ezzel szemben csakúgy, mint például a
cukorbetegség esetében, meg lehet tanulni vele együtt élni. Nem tagadom, hogy
életem depressziós epizódjai nem függetleníthetők a sikertelen
párkapcsolataimtól. De hogy azért lettek-e sikertelenek, mert depressziós voltam
azokban az időszakokban, vagy a sikertelenségük miatt lettem-e depressziós… Az
erre való választ most is keresem.
Azt szokták mondani, hogy negyven év felett a szüleidet okolni az életedért
már-már nevetséges. Mégis, nincs olyan pszichológiai iskola, amely egy beteg
elemzését ne a szüleivel, az édesanyjával ápolt gyerekkori viszonyával kezdené.
Hiányoznak szülők az életemből, de ha a konkrét szüleimre gondolok:
elbizonytalanodom, hogy ők lennének-e azok. Persze jobb lenne velük békében, de
ebben a pillanatban erre nem sok esélyt látok. Egy biztos, ha idős korukra
szükségük lenne támogatásra, ápolásra: ott lennék mellettük.
Öröm? Ha süt a nap, ha egy jó filmet vagy színházi előadást látok, ha a három
legkedvesebb barátnőmmel tudunk szakítani legalább egy órát egymásra egy kávé
erejéig ebben a rohanó, rémes világban. Egy szép utazás. Az egzisztenciális
biztonság, ha a számláimat ki tudom fizetni. És ami a legtöbb, ha szerethetek és
szeretnek.
Détár Enikő
Színművésznő, az RTL Klub Reflektor című magazinjának műsorvezetője
A lányom születése után volt egy mély völgy az életemben. Ez egy nehéz
időszak volt, és nem volt könnyű belőle talpra állni. Mindig is érzékenyebben
éltem meg a dolgokat, mint más. Aztán egyszer csak jött egy őszinteségi roham,
és minden, ami bennem volt, kifakadt. Nem volt könnyű, de gyorsan túlléptem
rajta, mert tudatosan ki akartam jönni ebből az állapotból. A szülés után azzal
volt a legnehezebb megküzdenem, hogy most én ki vagyok, és mi vagyok, és mi
lehetek? Hogy innentől kezdve én már csak anya lehetek, mert ezt várja el tőlem
a társadalom? Vagy azért még lehetek színésznő, lehetek nő? Ehhez kellett egy
kis idő, amíg ezt el tudtam rendezni magamban, és ehhez sok segítséget kaptam a
családomtól és a barátaimtól.
És hogy mi az, ami visszahúzza az embert a realitás talajára? A gyerekek, a
család. De ugyanakkor ugyanezek teszik nehezebbé az életet.
A mi szakmánkban folyamatosan, mindennap több ember előtt meg kell felelni.
Tetszened kell a színpadon, a kamerák előtt, különben nem kapsz szerepet, vagy
nem fogad el a közönség. Ez egy folyamatos nyomás az emberen. Aki ezt a hivatást
választja, annak szembe kell néznie a kiszolgáltatottsággal. Egy színész vagy
egy művész sokkal érzékenyebb, idealistább, mint az átlagember, és fontos
számára, hogy meg is tudja őrizni a különleges érzékenységét. Másfelől viszont
fel kell vérteznie magát a kudarcok ellen. Ahogy mennek az évek, ugyanúgy
izgulunk vagy talán még jobban. Mert mennél feljebb kapaszkodsz, annál inkább
érzed, hogy milyen nagyot lehet zuhanni. Ez nem könnyű. Nem véletlen, hogy van,
aki a kajába menekül, van, aki a piába, van, aki shoppingol, és ebben éli ki
magát. Van, aki agresszív, van, aki falja a nőket vagy a férfiakat, és van, aki
alkoholista lesz vagy kábítószeres.
Amíg egy üzletembernek van egy portékája, amivel kereskedik, addig egy
színésznél ő maga az „áru”, és az ő lelke.
Detre Annamária
Színművésznő, pszichológus
Nehéz feldolgozni, ha valaki sikertelen, de azt sem könnyű, ha
sikeres. Mivel a sztárok túlságos reflektorfényben vannak, gyorsan
elszakadhatnak a realitástól. Azt gondolhatják, hogy nekik mindent lehet, mert
ők nem egyszerű földi halandók. Közben tele vannak feszültségekkel, melyeket nem
tudnak jól kezelni, nem tudnak feloldani, miközben a feszültség csak gyűlik,
gyűlik, gyűlik, és egyszer csak kirobban.
Nehéz világot élünk. Ezt nem pszichológusként, hanem színésznőként mondom. Az
ember könnyedén lecserélhető, leváltható. Egyik sztár után jön a másik. Minden
azt sugallja, hogy ma még te kellesz, de lehet, hogy holnap már semmi szükség
rád. Semmi garancia nincs arra, hogy valaki töretlenül egy húsz-harmincéves
pályát befut. Mivel ez a szakma most nehéz helyzetben van, kellő bölcsességgel a
helyén kell kezelni a dolgokat.
Persze fontos az is, hogy kit nevezünk sztárnak, és ki tekinti magát sztárnak.
Nem mindegy, hogy van-e valaki mögött szakmai tartalom vagy nincs. Amennyiben
nincs, akkor csak hitegetik magukat azzal, hogy tényleg valakik. Vagyis az egész
sztárság lényege az önismeret.
Ha csak hajszolom azt, hogy sikeres legyek, hogy beszéljenek rólam, akkor ott
baj van. Csak is egy belső harmóniával lehet a „nehéz” sztárságot elviselni. De
amikor az ember bizonytalan önmagában, nincs a lelkében rend és harmónia, akkor
kívülről várja a megerősítéseket. Ilyenkor gondolja úgy, hogy ha őt szeretik és
figyelnek rá, akkor minden a legnagyobb rendben. Ha már alkohollal és
kábítószerrel oldja a feszültségeit, akkor önmagával kapcsolatban sincs rendben.
Ilyenkor szükséges a külső segítség.
Azért az igazán nagy egyéniségek titka, hogy nagyon szeretnek jótékonykodni,
adakozni. Ők rendszerint nem depresszióban halnak meg, mert már túl vannak az
önmegvalósításon. Felismerik, hogy nem csak ők vannak, és az ő sztárságuk.
|