Vissza a tartalomjegyzékhez

Zsurkán Mariann
Az opera királya
Luciano Pavarotti

Luciano Pavarotti neve öszszefonódott az 1990-es olasz futballvébével, melynek Puccini Turandot című művéből Kalaf áriája lett a vezérmotívuma. Később a legendás Három Tenor megalapításával másfél milliárd emberhez vitte közelebb az opera világát.
Azt még kritikusai is kénytelenek elismerni, hogy a 20. század végén az olasz tenor „crossover” személyiségének köszönhetően vált a műfaj széles körben újra népszerűvé.

Súlyos rákbetegsége miatt az operasztár egy hete hagyta el végleg a földi színpadot. Az olasz kormány a nagy tenor elköltözése előtt két nappal jelentette be, hogy kitünteti Luciano Pavarottit az olasz kultúra előmozdításáért hazájában és külföldön tett erőfeszítéseiért. Az énekest nagy örömmel és büszkeséggel töltötte el a megtiszteltetés. A talján művész az utóbbi években több betegségen és operáción esett át, de mediterrán életkedve töretlen maradt. Egy korábbi interjúban arra a kérdésre, hogy mit vinne magával egy lakatlan szigetre, azt felelte: „Verdi Requiemjét, mert ott úgyis hamar meghal az ember. Ráadásul tenoristaként már igencsak hozzászoktam a meghaláshoz.”
Pavarotti azon szerencsés művészek közé tartozik, akik még életükben megtapasztalhatták a sikert és az elismerést. Puccini, Verdi, Donizetti, Bellini dallamait harminc éven át tolmácsolta hallgatóinak, egyik legnagyobb sikerét harminchét évesen a New York-i Metropolitan Operában élte meg, ahol tizenhétszer tapsolták vissza a színpadra Donizetti: Az ezred lánya című operájában nyújtott teljesítményéért, melyben kilenc alkalommal énekelte ki a magas C-t. Az olasz divatra jellemző, tradicionálisan klasszikus megjelenése, eleganciája kibővült színes, széles karimájú kalapjaival, mintás sáljaival, dél-amerikai gaucho „jelmezeivel”, a maestro afféle „mindenütt népszerű akarok lenni” életérzését sugározva.
Bár visszaemlékezéseiben szépnek látta gyermekkorát, azonban nem volt könnyű a Pavarotti család sorsa a világháború előtti északolasz kisvároska, Modena külnegyedében. Apja pék és autodidakta tenorista, anyja dohánygyári munkás volt. A háború költözésre kényszerítette a famíliát: Luciano egy tanyán találta magát, a munkát meglepő módon jól bírta. Operát először apja lemezeiről hallgatott, nagy hatást tettek rá a korszak híres tenoristái: Gigli, Martinelli, Caruso. Kilencévesen apjával együtt a helyi templomi kórusban énekelt, időközben hangképzésre is járt. Mint a legtöbb átlagos olasz gyerek, Luciano is imádta a focit, vágyainak netovábbja volt profi kapussá válni, ezzel szemben anyja tanárt látott benne. Két éven át tanított, majd énekesi pályára lépett, amit apja anyagilag is támogatott. Tizenkilenc évesen Arrigo Pola, a profi modenai tenor mellett tanult, majd kórusuk megnyerte az eisteddfodi Nemzetközi Fesztivált Walesben. Pavarotti ekkor határozza el, hogy profi énekes lesz. Huszonhat évesen elveszi Adua Veroni operaénekesnőt. Az énekórák mellett általános iskolában, majd biztosítási ügynökként dolgozik. Hat év kemény munka után ferrarai koncertje nem sikerül, mint később kiderül, a hangszálain megjelent csomók miatt, ezért úgy dönt, feladja az éneklést. Később úgy vall erről az időszakról, hogy a szenvedés és mélypont szükséges volt jelenlegi hangjának kiműveléséhez. Maradtak a kisebb helyi színházak és operák, első jelentős debütálását Rodolfo szerepe hozta el számára Puccini Bohéméletében. Verdi Rigolettójával meghódította az osztrákokat, Donizettinek A Lammermoori Lucia című - az operairodalom egyik legsikeresebb - művével pedig az amerikaiakat. A La Scala, Covent Garden, New York-i Metropolitan operaházakban a magas C-k királyává emelték Pavarottit.
Kortársaival szemben Pavarotti már a hetvenes években megtalálta a hangot a médiával: egyre többször vállalt tévészerepléseket. 1977-ben a Time címlapjára tette. A sorra gyűjtött Grammy-díjak, platina-, aranylemezek és szólóestek közepette az operasztárnak az Ifjú Tehetségek Nemzetközi Énekversenyét is sikerül tető alá hoznia a nyolcvanas években Philadelphiában. A kilencvenes években Zeffirelli-produkcióban énekel, majd óriási pr-fogással beindul a fociopera: az 1990-ben megrendezett olasz futball-világbajnokság hivatalos himnusza Kalaf áriája lett Puccini Turandotjából, amivel végképp popstátust nyert. Még ebben az évben felállítja a Három Tenort Plácido Domingóval és José Carrerasszal az oldalán - sikerük a focistáékkal vetekszik. Los Angeles, Párizs, Yokohama foci-világbajnokságain dalolnak együtt. Peking Tiltott Városában, a londoni Hyde Parkban másfélszáz-, az Eiffel-torony tövében háromszáz-, a New York-i Central Parkban már ötszázezer ember előtt énekel.
Megtalálta a hangot a modern pop sztárjaival is, olyan hírességekkel dalolt együtt, mint Bon Jovi, Mariah Carey, Vanessa Williams, U2 vagy Sting. Csakhamar az ENSZ békenagyköveteként járta a háború, földrengés, szegénység és AIDS sújtotta területeket, milliárdos adományokat összeénekelve segélykoncertjein.
Az ezredfordulón, harminchat év után Pavarotti felmond menedzserének, Herbert Breslinnek. Néhány évvel később, negyvenkét év együttélés után, hatvannyolc évesen feleségétől is elvált - amit a katolikus Itália nem nézett jó szemmel -, és elvette harmincöt évvel fiatalabb titkárnőjét, Nicoletta Mantovanit, aki megajándékozta őt egy ikerpárral, de csak az egyik baba maradt életben. Pavarotti több mint negyvenéves pályafutását lezárandó 2004-től, hatvankilenc évesen búcsúturnéba kezdett, amit soha nem fejezett be. Utolsó fellépésére a New York-i Metropolitan Operaházban kerül sor 2004-ben, Puccini Toscájában Mario Cavaradossi festőjét alakította. Tizenkét percen át tapsolták vissza a színre.
A záróhangot az idei Téli Olimpia nyitó ceremóniáján énekelte Torinóban, az opera hazájában, ahol élete leghosszabb és leghangosabb ovációját kapta a nemzetközi tömegtől. A popopera sztárja Guinness-rekordot döntött meg a legtöbbet (165-ször) visszatapsolt énekesként. Sokszor vádolták azzal, hogy a zenéből üzletet csinál. Pavarotti a kritikusokat azzal „küldte haza”, hogy „1,5 milliárd embert értünk el az operán keresztül”. Plácido Domingo csodálta barátja hangját, szerinte a karizmája tartotta össze a hármast, Carreras minden idők legnagyobb tenorjának tartotta, és állításuk szerint neki köszönhetik nemzetközi sikereiket. Pavarotti a következőképp summázta életpályáját: „Az, hogy valaki az életét zenével töltheti, gyönyörűség, és hálás vagyok Istennek, hogy erre szánhattam az életemet.”