Vissza a tartalomjegyzékhez

Kulcsár István
Három év, három választás
Kierőszakolt erőpróba Ukrajnában

Ukrajna-szerte teljes erőbedobással kampányolnak a pártok a szeptember 30-ára kitűzött, előrehozott parlamenti választások előtt. A 47 millió lakosú kelet-európai ország lakossága három év leforgása alatt harmadszor járul az urnák elé, ami a politikai instabilitás biztos jele.

Hol van már a 2004-es „narancsos forradalom” győzelme! Azóta ugyancsak átrendeződött az ország politikai térképe. Igaz, a „narancsosok” vezére, a Mi Ukrajnánk tömb pártszövetség élén álló - leegyszerűsítve Nyugatbarátnak nevezett - Viktor Juscsenko ma is az ország elnöke, de alaposan megnyirbált jogkörrel. Hajdani legfőbb szövetségese és miniszterelnöke Julija Tyimosenko, a saját magáról elnevezett tömörülés vezetője immár a legnagyobb ellenzéki pártot irányítja. Eközben Juscsenko legfőbb ellenlábasa, a - külföldi média által Moszkva-barátnak kikiáltott - Régiók Pártjának vezére, Viktor Janukovics ma a miniszterelnök.
Ha az olvasó most úgy érzi: nincs világos képe az ukrajnai erőviszonyokról, ne saját magát, de ne is e sorok íróját hibáztassa. Az ukrán helyzetet mintegy hivatalból érteni hivatott orosz elnök, Vlagyimir Putyin nyilatkozott úgy a minap a Moszkvában tárgyaló Janukovics kormányfőnek, hogy „maguknál nincsen ellenzék, mindenki hatalmon van. Ki maguknál az ellenzék? Én semmiképpen sem vagyok képes eligazodni”.
Az idén tavasszal a kormánypártnak sikerült (állítólag nem tiszta eszközökkel), ezt az „együttélést” veszélyeztetve, soraiba csábítania az ellenzék számos képviselőjét, ami azzal fenyegetett, hogy akár kétharmados többségre is szert tehet a parlamentben. E folyamatot megállítandó, Juscsenko elnök áprilisban megpróbálta feloszlatni ezt a testületet, a verhovna radát (a legfelső tanácsot) és új választásokat kiírni. Janukovics és hívei azonban ellenálltak, és ezt sorozatosan megakadályozták, mi több, korrupcióval vádolták meg az államfőt. Aki egyébként éppen az általánosan elterjedt korrupció megállításának szándékával indokolta az előrehozott választások kiírásának szükségességét. A feloszlatás elleni machinációkban a kormánypárt buzgó támogatóra talált a Szocialista Pártban, amelynek vezetője, Alekszandr Moroz joggal félt attól, hogy az új választások eredményeképpen pártja esetleg be sem jut az új parlamentbe, és ő elveszíti házelnöki pozícióját. Julija Tyimosenko ekkor ismét hajdani „narancsos” szövetségese, Viktor Jus-csenko keblére borult, ám a Központi Választási Bizottság, amelyben Janukovics hívei voltak többségben, hosszú ideig nem volt hajlandó pénzt adni a választások lebonyolítására.
Amikor a pártok narancssárga, illetve kék zászlók alatt gyülekező hívei ismét - akárcsak 2004-ben - sátrakat kezdtek verni Kijev terein, és amikor egyes külföldi megfigyelők (nem először) már-már a polgárháború ördögét festették a falra, a fő politikai erők, illetve a mögöttük álló, a nyugalomban érdekelt „oligarchák” (ugyancsak nem először) visszarettentek a nyílt konfliktus lehetőségétől, és megegyeztek az előrehozott választások megtartásában. Annál is inkább, minthogy mind a hárman (a Régiók Pártja, a Julija Tyimosenko Tömbje és az úgynevezett Népi Önvédelemmel legújabban szövetségre lépett Mi Ukrajnánk) bíznak abban, hogy ha nem is egyedül, hanem koalícióban, de benne lesznek az új kormányban.
Az eddig kormányozó, főként Ukrajna középső és keleti vidékein befolyásos Régiók Pártja abból indul ki, hogy az elmúlt két év gazdasági sikerei után (tavaly a GDP 7 százalékkal nőtt, az infláció üteme 3 százalékkal csökkent) és meghirdetett szociális programjának, valamint annak az ígéretének köszönhetően, hogy az oroszt második államnyelvvé nyilvánítják, növelheti parlamenti mandátumainak számát. A Mi Ukrajnánk ellenkezőleg: a főként az ország nyugati vidékein élő, harcosan ukrán érzelmű választókban és a lakosság nem kis részében erős NATO- és EU- ellenes hangulatokban bízik. Az ukrán politika (és állítólag egyben a gazdaság) nagyasszonya, Tyimosenko hívei pedig a legfanatikusabbak: ők, ha esik, ha fúj, Juliájukra voksolnak.
A legújabb felmérések szerint a Régiók Pártja a szavazatok csaknem egyharmadára, a Julija Tyimosenko Tömbje a voksok egyötödére, míg a Mi Ukrajnánk-Népi Önvédelem 12-15, esetleg még több százalékra számíthat. Nagy valószínűséggel tehát e háromból kerül ki az a kettő, amely ősszel koalícióra lépve új kormányt alakíthat. De azért ebbe - így vagy úgy - beleszólhatnak még a kommunisták, és esetleg a szocialisták is. Megfigyelők valószínűnek mondják, hogy a 3 százalékos bejutási küszöböt csak ennek az öt pártnak sikerül átlépnie, sőt lehet, hogy csak az első négynek.
Külpolitikai téren a választás eredményétől nem várható áttörés. Még Janukovics (akinek pedig a Nyugat nagyon szurkol, sőt, akit másképpen is támogat) is úgy nyilatkozott, hogy az ország majdani NATO-csatlakozásáról csak népszavazás dönthet. Feltehető, hogy a választás ilyen vagy olyan kimenetele az ukrán-magyar jó viszonyt, elmélyülő gazdasági kapcsolatokat sem befolyásolja majd számottevően, mint ahogyan a kárpátaljai magyar kisebbség helyzetét sem. (Egyébként két magyar nemzetiségű politikusnak van - nem túl jelentős - esélye a verhovna radába való bejutásra: a Mi Ukrajnánk színeiben induló Kovács Miklósnak, a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség elnökének és a Szocialista Párt listáján jelölt Tóth Mihálynak, az Ukrajnai Magyar Demokrata Szövetség volt vezetőjének. Az előbbi fő hazai „kapcsolata” a Fidesz, az utóbbié az MSZP.)
Egyelőre tehát teljes gőzzel folyik a csalárd, sőt, a nevetséges elemektől sem mentes választások előtti iszapbirkózás, amelyben jóformán minden tényező hamis praktikákkal, milliós megvesztegetésekkel vádolja a többieket. Még a Verka Szergyucska művésznevet viselő, nemzetközi sikereket bezsebelő transzvesztita énekes is azzal fenyegetőzik, hogy hamarjában gründolt pártja élén beszáll a versenybe. A voksolás pontos eredménye természetesen megjósolhatatlan. Mindamellett meglepő lenne, ha a szeptember 30-án megtartandó parlamenti választások alapvető eltolódást hoznának az ukrajnai erőviszonyokban. Anélkül viszont, hogy valamelyik oldal „elhúzná a kötelet”, alighanem marad a bizonytalanság, a kiegyensúlyozatlanság, és borítékolható lesz a következő években is folytatódó belpolitikai válságok sorozata.