Vissza a tartalomjegyzékhez

Tihanyi Péter
Tárgyalás életre-halálra
Exkluzív interjú Végh Józseffel, a Széna téri túszdráma tárgyalójával

- Nyugalom volt bennem, ahogy robogtam az OTP felé egy nagy adag csiklandozó, kíváncsi izgatottsággal keverve. Ezek azok a kihívások, amiket szeretek: hogy tudom leszerelni a túszejtőt, a börtönlázadót vagy az iskolában fegyverrel lövöldöző diákot. Sose indultam úgy a munkába, hogy nem fogok hazamenni, ugyanakkor - ezt ugyan a civilek nehezen hiszik el -, ha úgy adódik, képes vagyok a kollégáimmal együtt akár az életemet is feláldozni. Erre tettünk esküt. És ebben nincs semmilyen hősi, patetikus ethosz vagy beteges küldetéstudat. Egyszerűen ilyenek vagyunk.


Azt éreztem, hogy tűzpárbajban szeretne meghalni Fotó: Juhász Tamás

- Mobilon kaptam a hívást, fegyveres bankrabló túszokat ejtett a Széna téri OTP-ben. Fölhívtam a feleségemet, lemondtam a hátralévő dolgaimat, és a motoromra pattanva, az autók között szlalomozva perceken belül a helyszínen voltam. A parancsnokom már ott volt, elmondta azt a minimális információt, amit tudott. Nem volt idő feltérképezni a helyzetet és a személyeket, mert a túszejtő feszült volt, ideges, és pörgette az eseményeket. Azonnal be kellett hogy menjek. Bementem a két bejáraton, és megdöbbenésemre két rendőr is állt ott. Azt hittem, csak kívülről van biztosítva a bank. Tizenkét-tizenhárom méterre nyíltan megálltam előtte, és nyugodtan, szinte kedvesen bemutatkoztam neki.
Volt önnél fegyver?
- Sosincs, nincs is fegyverem. Semmi olyan nem szabad, hogy legyen nálam vagy rajtam, ami rendőri feelinget kölcsönözne, mert az csak provokálja az elkövetőt. Felhúztam a ruhámat, és megmutattam neki az övemet, a zsebeimet, a mellényemet, mindent. Az, hogy védtelen vagyok vele szemben, növeli a bizalmát.
Mit mondott neki?
- Végh József vagyok, nyugdíjas rendőr. A rendőrök küldtek be, hogy beszéljek önnel, mert szeretnék békésen megoldani az ügyet. Rám néz: „Akkor ön a túsztárgyaló.” Az ilyen típusú emberek tekintélytisztelők. Alapvetően paranoidok, ugyanakkor törékeny és érzékeny alkatúak. Szemmel láthatólag hatott rá a bemutatkozásom, egy pillanatra nyugodtabb lett, de a következő percben már megint ingerült volt. Hullámzott a hangulata. Sokszor a stílusa cinikus, akasztófahumor-szerű volt, érezhetően lehetett valami a szervezetében, csak nem tudtam, mi. Megkérdeztem tőle, hogy mi a célja az akciójának, mit akar elérni. Pénzért jött, mondja, de a biztonsági őr riasztotta a rendőrséget, azok korábban érkeztek a kelleténél, így az eredeti terve felborult. Az a nyugalom, ahogy ezt mondta, nem volt természetes, nem volt adekvát a szituációhoz. Különben mindennek ellenére „béke” volt a teremben, ő csinálta a feszültséget, és ő volt, aki lenyugodott. Két nőt és egy Tamás nevű fiút ejtett túszul. Azt mondta teljesen „nyugodtan”: „Egy túszt le fogok lőni”, és Tamásra fogta a fegyverét, még a fejéhez is nyomta, aztán az ujját akarta meglőni, majd a lábát, később meg engem akart lelőni.
Tamás hogy tűrte mindezt?
- Kiválóan. Talán ezért is maradt életben. Meg is dicsértem fegyelmezett viselkedéséért ott, az István előtt, hangosan (a túszejtőt hívták Istvánnak - a szerk.). Aztán elmondtam Istvánnak, hogy amit csinál, már több mint bankrablás - valószínűleg nem azt tervezte, hogy túszokat fog ejteni.
Mint rutinos szakember, hogy érezte, miért jött valójában István: hogy pénzt raboljon, hogy gyilkoljon, vagy azért, mert exhibicionista, vagy hogy lelövesse magát…? Vagy miért?
- Határozottan azt éreztem, azért jött, hogy ha sikerül, pénzt vigyen magával, ha nem sikerül, akkor meghaljon. Nem éreztem, hogy bármilyen más lehetőség érdekelné. Ez a legveszélyesebb, mert a legkiszámíthatatlanabb. Azért, hogy könnyen megcsinálhassa az akciót, nem akart nagy összeget vinni. Ha nem sikerül, legfeljebb meghal; nincs sok értelme az életének, lelöveti magát a rendőrökkel. Akkor még nem tudtam, hogy se barátja, se barátnője nem volt, hogy borzalmas körülmények között, szegénységben élt egy nehéz sorsú apával, akitől sok jót nem kapott, hogy imádta a fegyvereket, hogy diktátorok, terroristák képei voltak az ágya fölött, hogy árpádsávos zászló lengett a kapun.


Végh József a kommandósokkal egyeztet Fotó: Somorjai László

Milyen párbeszédek zajlottak önök között?
- Vigyorogva mindkét géppisztoly csövét a homlokához fogta, és az elsütő billentyűn volt mindkét ujja, miközben ezt mondta: „Az lenne a legjobb megoldás, ha most végeznék magammal, nem?”
Erre ön?
- Ez se jó megoldás. És az sem, ha Tamást végzi ki. „Akkor lelövöm magát”, mondta István. Mondom neki, hogy ha lelőne, nagyon elrontaná a dolgot. Van két gyönyörű, hat hónapos ikrem, akiket föl kell nevelnem. Na, ez hatott rá. Olyannyira, hogy így válaszolt: „Jó, nem lövöm le, meg aztán kivel is tárgyalnék akkor.”
Ő tudott arról, hogy a bank előtt vannak már a tévésstábok, hogy a bank fölött az RTL Klub helikoptere köröz, hogy mentők, kommandósok, fotósok lepték el a környéket, és egy spanyol tévésstáb közvetíti élőben az eseményeket?
- Nem, ez belülről nem volt érzékelhető, de sejthette. Azt mondtam neki, hogy ha fegyvert fog használni - magyarul, ha ölni fog -, azonnal bejönnek a kommandósok.
Amit tehettem, az volt, hogy mindig visszahoztam abba a realitásba, amiben valóban volt, illetve voltunk.
Nem értem.
- Ő akkor két valóságot élt át. Az egyik az volt, ami ott akkor valóban történt vele és körülötte, amit ráadásul ő generált. De átélt egy másik valóságot is, ami a vágyaiban, elképzeléseiben, gőzeiben élt. A kettő gyakran keveredett benne, ennek megfelelően viselkedett és reagált is. Megváltozott az idő- és térérzéke is.
Hogy tartotta a kapcsolatot a főnökével? Hogyan mondta el neki a történteket, a véleményét?
- Úgy, hogy kimentem hozzá. Többször is.
Ilyenkor kintről is kapott instrukciókat, hogy milyen irányba terelje az eseményeket?
- Persze. Elmondtuk egymásnak az elképzeléseinket.
Mi volt a főnöke instrukciójának a lényege?
- Egyrészt, hogy oldjam meg békésen a túszejtővel - legtöbbször ez a legfontosabb feladatom -, másrészt, hogy húzzam addig az időt, amit persze a végtelenségig nem lehet húzni, ameddig fel tudnak állítani kint egy stabil, megbízható, egészséges rendőri erőt.
Visszament… Mit mondott neki?
- Ha most abbahagyja a bűncselekmény folytatását, mivel senkit sem sebesített meg, senkire nem lőtt rá, nagymértékben enyhíthető lesz a büntetése.
Valóban?
- Ez így igaz. De nem hitte el nekem. Azt mondta, hogy ő börtönbe nem fog menni.
Ez a mondat azt jelenti, amire gondolok?
- Azt jelenti, hogy lelövi vagy lelöveti magát. Még hozzátette, hogy ha kint a rendőrök szabad utat engednek neki, akkor nem fog lőni senkire. Egyrészt ezt érezhetően ő sem gondolta komolyan, másrészt addigi viselkedése alapján nem volt hihető az, hogy ha kilép az utcára, nem fog lőni. Egyre erősebben azt éreztem, hogy tűzpárbajban szeretne meghalni. Azt is mondta: „Mielőtt meghalok, néhány rendőrt magammal viszek a halálba.” Ezután még követelt ötmillió forintot. Előtte már rabolt körülbelül ennyit, ez most egy újabb ötmillió volt. Odahozták valahonnan a helyszínre, én mentem ki a pénzért. Megint tudtam beszélni a kinti stábbal. Visszamentem a pénzzel, szétszedette velem a kötegeket, megnézte, hogy belül is valódiak-e. Egyszer csak magától elindult kifelé. Erre gyorsan megpróbáltam visszatartani.
Miért lett volna baj, ha kimegy?
- Honnan tudjuk, hogy nem fog lelőni senkit? Különösen akkor, ha elhatározta, hogy kivégezteti magát, még ha kint csak a levegőbe lövöldöz is, az óriási tömegben simán eltalálhat embereket. Három pisztoly volt nála, az tartaléktárak nélkül is negyven lőszert jelent. Az a tapasztalatom, hogy azok a katonák és rendőrök, akik szélsőségesen militáns beállítottságúak, és imádják a fegyvert, azok kívánják is, hogy használják, és hogy fegyver által haljanak meg.
Ugyanez volt a helyzet azzal a karcagi rendőrrel is, akivel tárgyaltam, tárgyaltam, és a végén kivégezte magát. Azt javasoltam mindenhol, hogy ahol rendőrrel találkozhatott volna, ott ne legyenek rendőrök, nehogy tűzharcot tudjon kiprovokálni, mert a karcaginál is azt éreztem, hogy így akar meghalni. Utólag mondta el a barátja, hogy miután leszerelt Karcagon a katonaságtól, elment a légióba harcolni, ahonnan kidobták, és miután hazajött és beállt rendőrnek, az izgatta leginkább, milyen érzés lehet éles lőszerrel ölni, és milyen lőszer által meghalni. Így is végezte.
Visszatérve, miután eltette az odahozott ötmilliót, megkérdeztem tőle, melyik irányba akar elmenni, hogy a rendőrök ne legyenek az útjában. „Hülye lennék megmondani - válaszolta -, hogy pont ott állítsanak csapdát nekem.”
Mennyi ideje tartott ekkor kettejük között a beszélgetés?
- Körülbelül másfél-két órája.
Hogyhogy kintről nem lőtte le egy lövész?
- Még egyszer mondom, mert nem ez volt a döntés, hanem az, hogy ha nem sikerül tárgyalással békésen megoldani a helyzetet, akkor a legalkalmasabb pillanatot kihasználva, mindenfajta figyelemeltereléssel, tehát füst és hanggránátok kíséretében bemenni és lefegyverezni.
Akkor miért nem ezzel kezdték, miért tárgyaltak órákon át?
- Mert időt kell adni a békés variációra. Nem kevés idő kell ahhoz, hogy egy ilyen idegállapotban lévő fegyveres embert más elhatározásra, más cselekvési irányra tereljek. Ekkor kezdték kintről az akciót, az előbb említett gránátokkal, majd elkezdték a felszámolást.
Vagyis mit?
- Vagyis bejöttek a fiúk. A túszejtő egy tizedmásodpercig értetlenül nézte, hogy mi történik, majd elkezdett először a szemével, majd a fegyverrel célt keresni.
Azaz kereste, hogy kit lőjön le?
- Így van. Előtte álltam - akkor még előrefelé kereste a célt -, majd két-három lassú lépéssel, egészen lassan kiléptem balra egy mélyedésbe, így kivonultam a célterületéről.
Ha gyorsan teszi?
- Akkor biztosan rám lő. Tamás ott állt mellette, de meggyőződésem, hogy ez egy pillanatra kiesett a tudatából. Ahelyett, hogy mindent elengedett volna, vagy megmerevedett volna, birkózni kezdett Tamással, hogy le tudja lőni. Tamás a tenyerével tolta el magától a pisztoly csövét, dulakodni kezdtek egymással, eldördült a fegyver, de csak a kezét találta el. Közben megsérült a mögöttük lévő túszul ejtett nő is. Több golyó is érte Istvánt, mire mozdulatlanná lett.
Aztán?
- Otthon aznap este én fürdettem a hat hónapos ikreimet.