Vissza a tartalomjegyzékhez


Tanulóprés

Tisztelt Szerkesztőség!

A című írás olvastán elgondolkodtam. Lám-lám, ilyen lenne a magyarországi pedagógus gárda (netán vörös gárda) mind egy szálig? Aki a kádárista rendszeren szocializálódott, vajon kádárista pedagógus (szülő, diák, újságíró) is volna egyben? Bár sem hajlott korúnak, sem kiöregedő félben lévőnek nem érzem magam, úgy emlékszem, hogy néhányan épp a kádárizmus alatt lettünk antikádáristák, amikor az még veszélyes volt, és nem divatos. A leírtakat többször elolvasva, úgy vélem, a szerző „tényfeltárása” meglehetősen hiányos, kissé elfogult. „Magyarországon kiöregedőben van a tanári szakma, női túlsúllyal, rugalmatlan struktúrával, kádári reflexekkel” sugallja a mottó. Lehet, hogy e sötét szemüveg nem a szerző sajátja, csupán rábiggyesztették, ám egy ilyen színvonalas hetilap hasábjain illendőbb lenne elfogulatlanul, hitelesen, tárgyilagosan és talán árnyaltabban fogalmazni.
Ha visszatekintek a kádárista, uniformizált iskola ismérveire, sok minden eszembe jut: a megfélemlítettség, a jellemtelenség, a besúgások, a totális kontroll családlátogatásokkal fűszerezve, amikor a tanár még az ágyunk alá vagy az asztalfiókjainkba is benézhetett (büntetlenül), a számon nem kérhető pofonok és körmösök, a kötelező iskolaköpeny, mozgalmi élet és tagság (kilépési retorziókkal), a megmásíthatatlan jellemzések, megbélyegzés gyanánt az óvodától az egyetemig (sőt), az örökre elvágott életpályák. Egy körzet, egy választható iskola, egy tankönyvcsalád, egy idegen nyelv.
Ma is így lenne?
Bizonyára van, ahol igen, de nem általánosítanék, hiszen a valóság ma már ennél sokkal színesebb. A külföldről visszatérő diplomacsemeték is megtalálhatják a palettán azt az iskolatípust, ami attitűdjüknek megfelel, sérelmeikkel pedig bátran fordulhatnak az ombudsmanhoz.
A gépezet régóta recseg-ropog, de nem hiszem, hogy ezért a tanárok lennének a felelősek, még ha állandóan rájuk sózzák is a bűnbak szerepét. Jó hír, hogy valaki így szívén viseli a magyar oktatásügy helyzetét a tanár-diák konfliktusokat is beleértve, de érdemes lenne tüzetesebben megvizsgálni a háttérben húzódó mozgatórugókat művelődésügyi, oktatásügyi, pénzügyi (finanszírozási, bérezési) és nem utolsósorban szociológiai szempontból. Feltárni az átlag magyar diák családi hátterét, az átlag magyar családok állapotát, a pedagógusok munkáját hátráltató temérdek adminisztrációt, a szinte évről évre változó és gyakran a tankönyvekkel és a munkaerőkereslettel diszharmonizáló követelményeket, az újabb és újabb értékelési módokat. Nem beszélve arról a kíméletlen kritika-, szitok- és pletykaáradatról, ami folyamatosan a pedagógusok nyakába zúdul. Aki hosszabb időt töltött el ezen a pályán, nagyon jól tudja, hogy nemcsak a cikkben említett diáksérelmek hangzanak el, hanem a tanárokat is bőségesen érik megalázások, fenyegetések, sőt ma már testi sértések is. Ismertem olyan pedagógusokat, akik emiatt hagyták abba, és ismerek olyanokat, akik magán- és családi életüket háttérbe szorítva továbbra is szeretik, támogatják, segítik a tanulási és egyéb nehézségekkel küzdő diákokat, s természetesen - ha szükséges - véleménynyilvánításukat korrigálják.
Végezetül a „női túlsúly” miatt, vagyis az oktatás elnőiesedéséért végképp nem a pedagógusokat hibáztatnám, hanem épp azt a kádárista szemléletet, ami olyan fizetést kínált és kínál, amellyel sikerült elüldöznie a legtöbb férfit a pályáról. A szerző által említett pozitív iskolapéldákban (az USA-ban, Kanadában) és Európa számos országában nyilván e téren is más a helyzet. Az újságcikk alcímével és befejező gondolatával párhuzamosan szintén felmerülhet a kérdés: a „Tévedhetetlen újságcikkek” és „… tanárok” között is nehéz lenne az átjárás a mai magyar viszonylatokban?

Tisztelettel: Kajdi Zsuzsa