Vissza a tartalomjegyzékhez

Hajdú Sándor
Tanulóprés
Tévedhetetlen tanárok és hülye diákok

Versenyképes, piacképes, innovatív oktatás: ez Magyarország, de az egész unió jövőjének záloga - állította Gyurcsány Ferenc a gyöngyösi
regionális fejlesztési tanácskozáson, és ezt állítják a gazdasági szakemberek Európa-szerte. És mi van helyette nekünk? Elavult, lexikális, porosz hagyományokra építő, nehézkes oktatási rendszer, amely a tanulók többségét a tanárok legjobb szándéka ellenére is megnyomorítja. Ezt már viszont olyan diákok mesélik, akik külföldön is jártak iskolába.

Zoli az Egyesült Államokban élt szüleivel diplomatagyerekként, így ott kezdte, majd itthon folytatta az iskolába járást. A tizenéves fiú saját bőrén tesztelhette, mekkora különbség van az úgynevezett európai kultúra és az újvilág között. „Miután az általános iskola negyedik osztálya után hazaköltöztünk, brutálisan rámszakadt az igazi magyar valóság: egészen egyszerűen feudális viszonyok, kis diktátor tanárok, lexikon méretű könyvek és minden gyakorlati érzéket nélkülöző tanórák uralják a hazai terepet” - próbálja érzékeltetni kultúrsokkját a srác. Az egyik legrosszabb élménye a véleménynyilvánítás területén érte: egy ízben vitába szállt a tanárral valamely matematikai feladat megoldása kapcsán, mire a tanár az egész osztály előtt üvöltve szégyenítette meg, majd a szünetben hangosbemondón az igazgatói szobába parancsolták. Itt ismertették vele a házirendet, majd szaktanári figyelmeztetést kapott, mert akadályozta a tanóra menetét. Zoli ezt követően addig nyúzta szüleit, míg egy angol nyelvű iskolában folytathatta tanulmányait, és az első adandó alkalommal visszatért az amerikai iskolapadba, hogy az érettségi bizonyítványát ne itthon állítsák ki.
Az egyik tengerentúlról érkező és számos európai országban is ténykedő oktatáskutató kíméletlen véleménye szerint Magyarországon kiöregedőben van a tanári szakma, női túlsúllyal, rugalmatlan, sokszor semmilyen változásra nem hajlandó pedagógusokkal, akiket még Kádár János érájában szocializáltak. A több okból is névtelenséget kérő szakember úgy érzékeli, hogy a főiskolákon és az egyetemeken a tőlünk nyugatabbra már rég feledésbe merült, korszerűtlen módszerek elsajátítását erőltetik a máig szocialista demagógiák alapján oktató, jórészt hajlott korú tanárok. Az oktatási intézmények rendszere inkább munkahely, mint alkotóműhely, és az igazgatók többsége inkább bürokrata, mint pedagógus.
A múlt század közepéig úgy működött az oktatási rendszer, hogy akik nem akartak vagy nem tudtak továbbtanulni, azok fokozatosan lemorzsolódtak, a képességeikhez mért egyes fokozatain kiléptek a rendszerből, és iparosként, segéd- vagy mezőgazdasági munkásként is számíthattak a megélhetésre. A többség számára természetes élethelyzetnek számított az iskola fokozatos abbahagyása. Ez a felfogás azonban mára gyökeresen megváltozott. A középfokú végzettség általánossá vált, egy-egy generáció egésze részt vesz az iskolai képzésben. Ennek következtében szélsőségesen megnőtt a tanulók közötti fejlődési különbség. Eközben a középiskola elvégzéséhez és az egyre több elméleti tudást igénylő szakképesítések megszerzéséhez sokaknak olyan készségek és képességek elsajátítására lenne szükségük, ami hagyományos pedagógiai kultúránkkal csak keveseknek sikerülhet. Az értelmi, a szociális készségek szándékos fejlesztése a legtöbb esetben meg sem kezdődik, továbbra is az elsajátítandó tartalmak letanításával operálnak a legtöbb oktatási intézményben - summázza a helyzetet az oktatáselmélettel foglalkozó szakember, aki a nemzetközi és hazai értékelések eredményeire hivatkozva állítja: a tanulók tudását, képességeit, esélyegyenlőségét tekintve az utóbbi évtizedekben nincs számottevő javulás hazánkban. „És ne is számítson rá az ország, ha továbbra is a csődbe jutott, tradicionális struktúrák szerint működő közoktatási rendszerbe öli a pénzt. A régóta várt fejlődés akkor indulhat el, ha a forrásokat, az energiákat a gyermekekre közvetlenül ható pedagógiai kultúra megújulását segítő kutatásokra, fejlesztésekre, a szükséges eszközök létrehozására, a bizonyítottan eredményes megoldások, eszközrendszerek terjesztésére, az ennek megfelelő képzésre koncentrálja a szakma” - vallja a kutató.
Judit szüleivel együtt négy évet élt Kanadában. „Gyerekként talán a legfogékonyabb időszakom volt ez” - meséli a tizenhat éves lány, aki most fejezi be a nyolcadik osztályt - újra. Kanadában már elvégezte ugyan az iskolát, de itthon újra kell járnia a hetediket és a nyolcadikat, mert néhány tárgyat a magyar viszonyok szerint kell elsajátítania. Az angolul kiválóan beszélő Judit első ütközetét éppen a nyelvtanárral vívta, miután egy mondat fordításán összeszólalkoztak. „Nem ismeri a nyelvtant, csak beszéli a nyelvet a gyerek” - állt az ellenőrzőjében a beírás. Judit hozzászokott a véleménynyilvánításhoz, és várta azt az órát, amikor a diákok elmondhatják véleményüket a tanórákról. Várta, de nem jött, pedig Torontóban minden héten volt ilyen óra, kettő is, hamar rá kellett jönnie azonban, hogy ez Magyarország. „Hozzászoktam, hogy ha valami nem ment, akkor nem a földbe döngöltek egy sikertelen felelés végén, hanem segítettek, sőt biztattak a jövőre nézve. Itthon viszont megszégyenítettek és hülyének neveztek a tanárok” - mutat rá a kulturális különbségre a lány. Miután édesanyja megpróbált egy kis emberséget kicsikarni a tanári karból, „kedvesen lettek alattomosak” Judittal, aki szerint az oktatás struktúrájában rejlik a hiba, mivel a „tévedhetetlen tanár” és a „hülye diák” között a magyar viszonylatokban a legtöbbször nincs átjárás.