Vissza a tartalomjegyzékhez

Peremiczky Szilvia
Keleten a helyzet

II. Abdallah jordán király az izraeli televízióban úgy fogalmazott, hogy a Hamasznak el kell ismernie Izraelt, és hozzátette, hogy most utoljára nyílt lehetőség a közel-keleti rendezésre. Az uralkodó pesszimistának tűnő mondata fölöttébb derűlátó, ugyanis a közel-keleti helyzet régen volt ennyire képlékeny. A Hamasz és a Fatah polgárháborús állapotot tart fent Gázában, az iráni vezetés már kezében érzi az atomfegyvert, Szíria újabb kardcsörgetésbe kezdett, és a Hezbollah elvesztett dél-libanoni pozícióit kormányra kerülésével próbálja visszanyerni.


Fotó: AP

Eközben Irakkal kapcsolatban az opportunista európai álláspont látszik felülkerekedni, nemcsak Európában és a részleges iraki csapatkivonásra készülő Nagy-Britanniában, hanem az Egyesült Államokban is. Az ENSZ hozza a szokásos formáját, teljes tehetetlenséget mutat az iráni atom vagy a palesztin belháború kezelésében, amit azzal vél kompenzálni, hogy egyik bürokratájával jelentést írat a nem létező izraeli apartheidről. Csakhogy az állandóan forrongó és ezért látszatra örökösen változó Közel-Kelet tulajdonképpen nem változik: a szereplők néha cserélődnek, de az ENSZ és a „haladók” szerint minden problémának - a palesztin belháborúnak éppúgy, mint Irán atomfegyver iránti sóvárgásának - fő oka Izrael és az Egyesült Államok, éppen úgy, mint öt, tíz vagy harminc évvel ezelőtt. Legalábbis ez az egyetlen logikus magyarázat arra, hogy ennek a jelentésnek miért éppen most kellett megszületnie, amikor a fenti, sokkal súlyosabb problémákat kellene a világszervezetnek kezelnie.
Az első probléma, a Fatah-Hamasz-viszály talán az egyik legkínosabb, mert ha egy kicsit is komolyan foglalkozna a megoldásával, akkor arra késztetné az ENSZ-et és a baloldali értelmiséget, hogy végre átgondolják dogmáikat, melyek szerint az Izrael-ellenesség és a Közel-Kelet problémáinak eredendő oka Gáza és a Nyugati part megszállása. Ortodox nézeteik felülvizsgálatára nincs sok remény, alighanem az sem győzi meg őket, hogy a kivonulás után Gázában semmi olyan nem történt, ami igazolná évtizedekig hangoztatott hitvallásukat. Annál több jel utal arra, hogy mind a Fatah, mind a Hamasz célja létrehozni a maga - bár eltérő mértékben, de - iszlamista alapon álló minibirodalmát, amit később reményei szerint a Nyugati partra és egész Izraelre kiterjesztene. A tét nem kicsi: de nem az, hogy ki épít több lakóházat és parkot, vagy teremt több munkahelyet Gázában, hanem az, hogy ki kapja a Kalasnyikovok és a rakéták zömét. Amennyiben a Fatah a nyertes, főleg a szunnita hátterű terrorcsoportok támogatására számíthat, míg Irán favoritja a Hamasz, amelyen keresztül új Izrael-ellenes állásokat próbál létrehozni, miután libanoni fiókszervezete, a Hezbollah a nyári háborúban nem váltotta be a hozzáfűzött reményeket, s vezetőjén, Naszrallah sejken a depresszió jelei mutatkoznak. Az Irán nagyétkűségét aggodalommal szemlélő Szaúd-Arábia nem véletlenül próbált közvetíteni a két palesztin szervezet között, és fegyverszünetet, illetve egységkormány létrehozását kicsikarni. A szaúdi rezsim, melynek legitimitását a két szent város, Mekka és Medina feletti fennhatóság adja, attól tart, hogy Irán befolyásának növekedése háttérbe szorítja saját valláspolitikai presztízsét és befolyását a térségben.
A harc másik terepe Szaúd-Arábia és Irán között Irak, ahol szunnita és síita szervezetek harcolnak. Itt található az Ali imám sírját őrző Nedzsef, a síiták szent városa. Szaúd-Arábia azért érdekelt abban, hogy semlegesítse Iránt a palesztin területeken, hogy Irakra tudjon koncentrálni, így Irán semlegesítésében megegyeznek céljai Izraellel. Ettől függetlenül a palesztin egységkormány aligha lehet hosszú életű, mivel a harc hátterében nemcsak a fegyverekre és terrorizmusra fordítható pénzekért folytatott versengés áll, hanem ősi, klánok közötti ellentétek, amelyeket csak tovább súlyosbított az elmúlt évek háborúskodása.
Az iraki szunnita-síita háborúskodás egyben fejfájást is okoz Irán számára, hiszen az iraki síiták arabok, és a hagyományos arab-perzsa ellentét legalább annyira megosztja az iszlám világot, mint a vallási ellentétek és a törzsi viszályok. Az iraki helyzet leköti Teherán figyelmét, s bár az amerikai csapaterősítés tervének megakadályozása, a tervezett brit kivonulás, a megalkuvó nyugati békepolitika megerősödése és a libanoni háborúban elkövetett izraeli hibák Irán kezére játszanak, nem ok nélkül tart attól, hogy kedvező helyzete csapdává is válhat. Hiszen ha mégis megvalósul a csapaterősítés, és egy új stratégiával sikerül csapást mérni főleg a szunnita, de a síita terrorizmusra is, és ezzel javul Amerika helyzete, és megszilárdul befolyása mind Irakban, mind a környező térségben, akkor Irán értékes terepet veszít. Egy esetleges, az iraki légteret is igénybe vevő akár amerikai, akár izraeli légitámadás az iráni atomlétesítmények ellen komoly fenyegetést jelent. Ezért Teheránnak érdekében áll, hogy a palesztin területeken és Libanonban Irán-barát kormányokat segítsen hatalomra, melyek egy Izrael elleni válaszcsapás vagy Irán által indított támadás során a perzsa állam kinyújtott karjaként működnének, de akár egy polgárháborús állapot is segíti elérni ezt a célt.
Alighanem Szíria aktivizálódása mögött is ott sejlik Irán hallgatólagos támogatása. Damaszkusz az utóbbi napokban komoly csapatösszevonásokat hajtott végre a Golán-fennsík közelében, amelyek mértéke az 1973-as jóm kippuri háborút megelőző szír csapatmozgásokhoz hasonlatos. Valószínűleg inkább erődemonstrációról van szó, mint valódi támadási szándékról, de a szíriai kardcsörgetés Irán céljait szolgálja, és azt jelenti, hogy Irán ismét igyekszik Szíriát bűvkörébe vonni, amit az ifjabb Aszad elnök megpróbál arra használni, hogy a hátsó kapun ismét visszatérjen a polgárháború felé sodródó Libanonba.
A libanoni háború során Izrael komoly hibákat vétett, de paradox módon ez a későbbiekben mégis a számára jelenthet előnyt. Először is az izraeli kormány, a társadalom és még inkább a hadvezetés úgy szembesülhetett a hibákkal, hogy az ország léte nem forgott veszélyben, és az új vezérkari főnök, Gabi Askenázi első nyilatkozatai arra engednek következtetni, hogy vissza kíván térni a régi, eredményes doktrínához, és a légierő leterhelése helyett ismét egyformán fontos szerepet szán a különféle fegyvernemeknek, főleg a szárazföldi elitegységeknek, s ezen túl a humán hírszerzésnek is. Az is előny lehet, hogy ellenségei elbízták magukat. Végül nem szabad elfelejteni, hogy Izrael kudarca az volt, hogy nem aratott egyértelmű győzelmet az első két hétben elkövetett hibák miatt. Ugyanakkor az utolsó néhány napban sikerült jelentős sikereket elérni, melynek következtében, ha a Hezbollah nem is semmisült meg, ami a legfőbb célkitűzés volt, de jelentős veszteséget könyvelhetett el, dacára minden sikerpropagandának.
Noha a felszínen változások tapasztalhatók, egyes régi szereplők (Szaddám Huszein, Arafat) eltűntek, mások megerősödtek, vagy újra színre léptek, a forgatókönyv a régi: Izrael- és Nyugat-ellenesség, valamint az iszlám fundamentalizmus terjeszkedése, mely néhány évszázados lappangás után a hetvenes években, az egyiptomi szunnita Muzulmán Testvériség és a síita Khomeini fellépésével lobbant fel újra. A különbség az, hogy 1979 után most ismét Irán, pontosabban Ahmadinezsád elnök emelte fel a zászlót. Az iráni propaganda is tisztában van azzal, hogy Izrael-ellenességével a nyugati szélsőségeseknél és a balliberális értelmiségnél is jó pontokat szerez.
A holokauszttagadó konferencia szintén nemcsak az antiszemita szélsőségesek számára vonzerő, hanem beleilleszkedik abba a folyamatba, amely a nyugati értelmiség toleranciaküszöbét emeli. Igaz, a konferenciát az ENSZ, a nyugati kormányok erélyesen elítélték, ám hallgattak azok a szervezetek, úgynevezett értelmiségi körök, amelyek elsők a sorban, ha Izraelt kell, mondjuk, a védelmi kerítés miatt elítélni. Hallgattak és hallgatnak Ahmadinezsád kirohanásai után Chomsky és a brit egyetemi bojkott apostolnője, Sue Blackwell; hallgatnak a hollywoodi sztárok és a békeaktivisták. Ez a hallgatás általában megfigyelhető akkor, ha számukra kényelmetlen igazságokkal szembesülnek a közel-keleti események valódi mozgatórugóival kapcsolatban. Félő, hogy ez a mentalitás erősödik, holott a problémák kezelése elképzelhetetlen anélkül, hogy ne néznénk szembe a realitásokkal. Ez a vakság korántsem ismeretlen - ennek a magát haladónak tekintő társaságnak régen Sztálin, a Szovjetunió, Mao voltak a hősei, majd Che Guevara, Arafat, Chavez és Ahmadinezsád. Több évtizedes, merev dogmáiktól a tények ellenére is képtelenek szabadulni, ehelyett új hősöket találnak hozzájuk.
De Keleten nemcsak a mozgatórugók nem változnak, hanem a térséggel kapcsolatos politikát meghatározó hangadó elitek előítéletei és tévképzetei sem. Ebből következik, hogy akár ez az utolsó lehetőség a térség rendezésére, akár nem, hosszú időn keresztül nem történik, nem történhet előrelépés. A problémák csak akkor oldódnak meg, ha a tényeket értékeljük. Addig is Keleten a helyzet változatlan.