Vissza a tartalomjegyzékhez

Grüll Tibor
Megnyitják Szent Pál sírját
Tudósokat nem, csak zarándokokat várnak Rómába

Rómában bejelentették, hogy hamarosan a nagyközönség is látogathatja Szent Pál sírhelyét (képünkön), amelyet tavaly fedeztek fel. Arra azonban most sem lesz lehetőség, hogy az apostol vélt szarkofágját tudományos vizsgálatnak vessék alá.
„Pál két teljes esztendőt töltött bérelt lakásán. Fogadta mindazokat, akik felkeresték, és teljes bátorsággal, akadálytalanul hirdette Isten Királyságát, és tanított az Úr Jézus Krisztusról” - ez az utolsó híradás Szent Pálról az Apostolok cselekedeteinek könyvében, amely nagy részben a „pogányok apostolának” missziós tevékenységével foglalkozik.

Azt már az egyházi hagyomány fűzte hozzá, hogy Pált (latin nevén Paulust) a 64-ben kirobbant Néró-féle keresztényüldözés idején végezték ki a csak római polgároknak dukáló lefejezéssel. Természetesen valamennyi civilizált állam törvényei - így a legősibb római törvények is - tiltották, hogy a város megszentelt falain belül bárkit is eltemessenek, ezért a városokba vezető utak mentén összefüggő nagy temetők, egész „halotti városok” alakultak ki. Pontosan így volt ez a Róma kikötőjébe, Ostiába tartó út mellett is, ahová a tradíció az apostol sírját helyezte. Ennek helyén épült fel körülbelül 390-ben, I. (Nagy) Theodosius idején a manapság San Paolo fuori le Murának nevezett bazilika, amely nevében is jelzi, hogy Pál „falakon kívüli” sírját rejti magában. Itt találták meg 2005 februárjában a Vatikáni Múzeum főrégészének, Giorgio Filippinek a vezetésével azt a szarkofágot (vagyis a csontokat rejtő kőkoporsót), amelyre valaki a „Pál apostol, a mártír” szöveget véste, hihetőleg még az ókorban.
Innen már csak egy lépés a bizonyosság - vélheti a kedves olvasó -, hiszen ha a kőkoporsó fedelét felnyitnák, a csontok vizsgálata sok kérdésre választ adhatna. Nem így vélekedik azonban Filippi, aki - annak kapcsán, hogy a szarkofágot a nagyközönség számára láthatóvá tették - a Der Spiegel online kiadásának nyilatkozva elmondta: „Mi a feladatunk végére értünk. Célunk ugyanis az volt, hogy láthatóvá tegyük a sírt oly módon, hogy a zarándokok leróhassák tiszteletüket Szent Pál nyugvóhelyénél.” A BBC News riporterének válaszolva a vatikáni főrégész azt is hozzáfűzte ehhez: merő tudományos kíváncsiságból nem volna szabad a sírt felnyitni. Legyen elegendő „bizonyíték”, hogy a katolikus hívek évszázadok óta naiv hittel járulnak a San Paolo-templom oltára elé imádkozni, amelytől alig pár méterre, egy márványlap mögött nyugszanak annak az apostolnak a csontjai, aki Európát megajándékozta az igaz evangéliummal.
A szarkofág előtt azonban nem csak imádkozni szoktak. A kőkoporsón három lyukat is felfedeztek a régészek, melyeken keresztül - állítják - különféle tárgyakat, amuletteket engedtek le, hogy azok a szent csontjaival érintkezve „csodás erővel töltődjenek fel”. Csakhogy az eredeti zsidó-keresztény felfogás ettől merőben eltérő módon gondolkozott az elhunytak felől. A mózesi törvények szerint a holttest érintése tisztátalanná teszi az embert. Azt a papot vagy lévitát, aki hullához ért, és úgy ment be a Szentélybe, hogy előtte nem tisztította meg magát hét napon át, meg kellett kövezni. De az Ószövetségben a halálesetekkel kapcsolatos barbár szokások (például a túlélők testének összemarcangolása vagy a halotti torok) is kifejezetten meg voltak tiltva. Ez természetesen nem a gyászra vonatkozott, amely kifejeződhetett a ruha megszaggatásában, gyászöltözék viselésében, sőt abban is, hogy hamut szórtak a fejükre, vagy abba ültek. Azonban ezt is csak bizonyos korlátozott ideig volt szabad cselekedniük a gyászoló utódoknak. Mindebben nem az elhunytak iránti tiszteletlenség, hanem az élők iránti tisztelet, az élet elsőbbségének joga fejeződött ki, minthogy „Isten nem a holtak, hanem az élők Istene” - mondja Máté és Márk evangéliuma.
Az apostoli egyház idejében semmi jelét nem látjuk annak, hogy a keresztények akár az elhunyt mártírok emlékére is díszes búcsújáró helyeket építettek volna. Az apostolok egyetlenegyszer sem gyűltek Jézus sírja köré, hogy ott emlékezzenek meg a Messiásról, és ezt követőiknek sem írták elő. István diakónus megkövezése után is csak arról olvasunk, hogy istenfélő férfiak eltemették és megsiratták; Jakabnak, Jeruzsálem püspökének kivégzését pedig csak megemlíti az Újszövetség. Ezzel szemben a Biblia egyértelműen beszél az élők iránti tiszteletről, az élők megbecsüléséről; sőt „szentek” alatt sem csupán az elhunyt igazakat érti. Pál leveleiben a római, az epheszoszi, philippi, kolosszei gyülekezetek tagjait is „elhívott szentekként” köszönti, mint akik „az Úr Jézus nevében, a mi Istenünk Szelleme által” megszenteltettek.
A keresztény vezetők sírjai, melyek a Római Birodalom városaiban a falakon kívüli temetőkben feküdtek, a 6. század végére környékük egyházi életének központjaivá váltak. Ez azért történhetett így, mert az emberek úgy hitték, hogy a mennybéli szent a maga teljes szellemi valóságában jelen van földi sírjában is: „Itt nyugszik Márton, a szent emlékezetű püspök. Lelke Isten kezében, de ő itt van teljes valójában, amint azt csodatételei tanúsítják” - szól Tours-i Szent Márton püspök sírjának felirata. De a zsidó gyökereitől elszakadt kereszténység nem csak a sírok köré gyűjtötte híveit: „Kiásták, utaztatták, feldarabolták a tetemeket, sőt tülekedtek, hogy megérinthessék és megcsókolhassák a csontokat, a testrészeket pedig nemegyszer ott helyezték el, ahol semmi keresnivalójuk nem volt” - írja Peter Brown Szentkultusz című könyvében.
A szentkultusz egyik legnagyobb „impresszáriója” (Peter Brown kifejezése), Szent Jeromos, egy költői kérdéssel késztette állásfoglalásra az ereklyekultusz bírálóit: „Szóval úgy gondolod, hogy Róma püspöke rosszul teszi, ha Péter és Pál holtteste felett, melyeket mi tiszteletre méltó csontoknak, te ellenben egy marék közönséges pornak tartasz, áldozatot mutat be az Úrnak, és sírjaik Krisztus oltárául szolgálnak?” E nyilvánvalóan tekintélyelvű kérdésre egy magát katolikusnak valló hívő számára csakis egyetlen válasz létezhetett… Csakúgy, mint manapság, mikor XVI. Benedek is igyekezett, hogy minél hamarabb tiszteletét tegye a San Paolo fuori le Mura szarkofágjánál, példamutatásból. (A szerző történész)