Vissza a tartalomjegyzékhez

Peremiczky Szilvia
Sehonnan sehová
Jimmy Carter, a közel-keleti csodadoktor

Izrael számára aligha biztató, hogy egy olyan önjelölt régi-új messiás jelentkezett a közel-keleti válságban megváltást hozó tervekkel, akinek múltjában semmi olyan nincs, ami reményre adhatna okot. A volt amerikai elnök, Jimmy Carter Palestine Peace Not Apartheid (Palesztina: Békét és nem apartheidet!) címmel decemberben megjelenő könyvében próbálja néhány huszárvágással megoldani a közel-keleti helyzetet. Az időzítés céltudatos: néhány héttel a demokrata földcsuszamlás után a legidősebb élő amerikai elnök jótanácsokkal látja el jövendő reménybeli demokrata utódját.

Már a cím is sokatmondó, a nyugati balliberális körökben közhelyként emlegetett apartheidpolitikával vádolja Izraelt. Nem volna meglepő, ha kiderülne, hogy a történelemmel hadilábon álló, az 1968 utáni leegyszerűsített egyetemi képzésből kinövő értelmiségiek, újságírók zavarba jönnének, ha megkérdeznék tőlük, mit is jelent az apartheid - viszont jól hangzik, Dél-Afrika közelmúltjából ismert, kellemes borzongást okoz. Azt nem szükséges végiggondolni, hogy az apartheid mereven szétválasztotta a dél-afrikai állampolgárságú feketéket és fehéreket, tiltotta a vegyesházasságot, elkülönítette őket a buszokon, a vonatokon, az éttermekben, a közintézményekben, külön területre telepítették, és többek között külsejük alapján fekete, fehér vagy vegyes csoportba sorolták őket. Ezek között aligha van egy olyan is, mely az izraeli állampolgárságú arabokat, beduinokat, drúzokat sújtaná. A nem izraeli állampolgárságú gázai, ciszjordániai palesztinokra (akik nem is akartak izraeli állampolgársághoz jutni) pedig azért vonatkoznak más törvények, amiért minden állam más elbírálásban részesíti azokat, akik nem rendelkeznek az adott ország állampolgárságával.
Carter sincs tisztában a szavak jelentésével, ahogy a helyzettel sem, de megoldási ötletei azért vannak, ugyanúgy, ahogy utódjának, Bill Clintonnak voltak, aki hasonlóan életrevaló ötletekkel akarta megoldani az izraeli-palesztin problémát. Az eredményt ismerjük: második intifádának fogják nevezni a történelemkönyvek. Carter a „jó amerikai elnök”, a „bezzeg-elnök”, akit nagyon szeretnek Európában azért, mert mindenkire kedvesen mosolygott, és nem tett semmit. Illetve ha tett, az inkább protokolláris volt, vagy csak arra volt jó, hogy elodázza a problémákat. A Camp David-i békekötés Szadat és Begin között legkevésbé az ő érdeme, inkább Izraelé és egy józan arab politikusé, Carter csak a nevét adta hozzá. Viszont aktívan vett részt a CIA leépítésében, a védelmi kiadások lefarigcsálásában, amit később Clinton fejezett be, s aminek jelenleg látjuk eredményét a siralmas iraki és a szeptember tizenegyedike előtti hírszerzési teljesítményben. Carter más szempontból is sikeres volt a Közel-Keleten: sikeresen kommunikálta az iráni rezsimnek, hogy nyugodtan fogságban tarthatják a teheráni amerikai nagykövetség alkalmazottait. Nem véletlen, hogy az új elnök, Ronald Reagan beiktatása után szabadultak ki a foglyok, Reagantől ugyanis tartott az iráni vezetés, mert kevesebbet mosolygott, ellenben kemény retorziókat helyezett kilátásba. Szintén Reagan volt az, akinek sikerült megállítani - legalább egy időre - a biztonságpolitika erózióját, sajnos csak Clinton színrelépéséig. Megnyugtató tehát, hogy egy ilyen sikeres elnök próbál Izraelnek tanácsokat adni.

A könyv - előzetese alapján - közhelyszótár. Felsorakoztatja az összes hamis klisét, és semmi újdonsággal nem szolgál, leszámítva azt, hogy nem vesz tudomást az elmúlt évek történéseiről. A gázai kivonulás mintha meg sem történt volna, legalábbis Carter szerint Izrael kolonizálja a palesztin területeket - aminek ékes bizonyítéka a telepek másfél évvel ezelőtti felszámolása. A kivonulásról nem ír, csak arról, hogy Izrael és az Egyesült Államok a Hamasz-kormány miatt izolálta Gázát. Carter elegánsan elsiklik néhány apróság felett, jelesen, hogy Izraelnek egy olyan államkezdeményt kellene támogatnia, amely s amelynek kormánya nem ismeri el létezési jogát, rendszeresen rakétákkal lövi, s amelynek esze ágában sincs állammá válnia, hiszen akkor még Carter sem mondhatná, hogy Izrael felelőssége a palesztinok valamennyi problémája. Megtudhatjuk, hogy az amerikai média „Jeruzsálem hangjától” hangos - talán többet kellene néznie a CNN-t és olvasnia a The New York Timest, a Newsweeket, a Time-ot és a Washington Postot. A legérdekesebb kijelentése, hogy az amerikaiak a sajtó miatt keveset tudnak a palesztinok szenvedéseiről, és ennek bizonyítékaként említi, hogy az amerikaiakat meglepte és feldühítette az EU 2003-as felmérése, mely szerint az EU polgárai Izraelt tartják legveszélyesebbnek a világbékére, nem Észak-Koreát vagy Iránt. Valószínűleg Carter is egyetért ezzel a kijelentéssel, mert nem utal arra, hogy ez talán túlzás. Továbbá (a teljes tájékoztatás kedvéért) megkíméli olvasóit néhány jelentéktelen ténytől. Például, hogy az EU a felmérés után nem győzött magyarázkodni a finoman szólva is bizarr eredmény miatt. Vagy attól, hogy a felmérés éppen azt bizonyítja, hogy az EU-polgár sem tájékozottabb az amerikainál, sőt, egy másik felmérésben, mely párhuzamosan készült az előzővel, a többség úgy nyilatkozott, hogy szinte semmit nem tud az izraeli-palesztin konfliktusról. Márpedig ez a két dolog ellentmond egymásnak, és így két lehetőség van: az egyik, hogy Carter a másik felmérésről nem tud, vagy nem tűnt fel neki az ellentmondás; a másik lehetőség pedig az, hogy nem akar tudni róla, s nem akarja észrevenni az ellentmondást. Maradjunk az első lehetőségnél, ami bizony arra utal, hogy Carter továbbra is teljesen tájékozatlan a Közel-Kelet ügyeiben. Mivel a kiinduló premissza is problematikus, így a következtetések sem lehetnek helyesek.
A kiindulópont, hogy Izrael kolonizálni akarja a palesztin földet, ez vezet a palesztin merényletekhez, amire Izrael elnyomással válaszol. A megoldás: tárgyalások (azzal, aki szerint Izrael nem is létezik), visszatérés az 1967-es határok mögé. Carter úgy viselkedik, mint a semmit sem felejtő, semmit sem tanuló Bourbonok: úgy ír, mintha 1979-et írnának a naptárak, s mintha Csipkerózsikaként átaludta volna az elmúlt huszonhét évet. Mintha nem tornyosulna előttünk az iráni fenyegetés (amelyről egy szava sincs, igaz, akkor saját felelősségét is fel kellene vetni), mintha nem lett volna az oslói folyamat, melynek során Izrael a legvégsőkig elment a kompromisszumokban, s amelynek eredménye lett a második intifáda. A legeurópaibb amerikai elnök megoldási javaslatai egyszerre tragikusak és egyszerre komikusak, amin az sem változtat, hogy a jelenlegi amerikai politika következetlensége sem megoldás. A pokolba vezető út mindig jószándékkal van kikövezve - tegyük hozzá: jó szándékkal, tudatlansággal és következetlenséggel. A carteri-clintoni út, azaz a sehová nem vezető tárgyalások, a védelmi szempontokat háttérbe szorító, a nyugati demokrácia értékeit védelemre méltatlannak tartó európai út az, amitől Izraelnek is távol kell tartania magát.